Mi történik a halál előtt? – interjú Zana Ágnes pszichológussal, aki a hospice ellátásban is dolgozik

„Az emberek különbözőképpen reagálnak, amikor valamilyen súlyos betegség diagnózisával szembesülnek. Nincs egyféle haldokló szerep, viselkedés, hanem többféle megküzdés van. De nemcsak a beteget érinti ez, a családnak, az ápolónak, az orvosnak és minden segítőnek van dolga vele” – kezdi a beszélgetésünket Zana Ágnes, a pszichológia doktora, családterapeuta, viselkedésterápiás konzultáns, akinek nemcsak évek óta ez a kutatási területe az egyetemen (a csoporttal kifejezetten a halálfélelemmel kapcsolatos témákat vizsgálják), hanem 2005-ben elkezdett dolgozni a Magyar Hospice-Palliatív Egyesületnél is, ahol főként a munkatársak és az önkéntesek felkészítésében, képzésében vett részt amellett, hogy ő is segített a betegeknek és hozzátartozóknak feldolgozni, elfogadni a halált.

Hosszú az út az elfogadásig

Egy rossz diagnózis meghallgatása során szinte egyik pillanatról a másikra szembesül azzal az ember, hogy viszonylag belátható időn belül meg fog halni. Ezt egy hosszú és küzdelmes út követi. „A hospice szolgálat révén én főleg daganatos betegekkel találkoztam, ezek a küzdelmek pedig általában hosszabb lefolyásúak. Évek, de legalábbis hónapok állnak a beteg és a segítők rendelkezésére, hogy feldolgozzák és elfogadják a halált” – magyarázza Zana Ágnes. A feldolgozásnak pszichés fázisai vannak, a beteg, akárcsak a hozzátartozói, általában öt stádiumon mennek keresztül. Ennek felismerése és leírása Elisabeth Kübler-Ross svájci pszichológus nevéhez fűződik.

A fázisok:

• Tagadás, hárítás. Amikor szembesül vele az ember, hogy baj van, az első reakció általában a tagadás. Úgy érzik, hiba történt, például elcserélték a leleteket. Sokszor elmennek egy másik orvoshoz, újabb szakvéleményért. „Nagyon nehéz szembenézni a valósággal. Ilyenkor lehet az embernek olyan érzése, mintha nem is vele történne mindez, hanem rajta kívül” – mondja a szakember.
• Düh, harag. „A harag valójában a tehetetlenség érzése. A betegség és a külvilág felé irányul. A hozzátartozók ezt sokszor úgy érzékelik, hogy a beteg ingerlékeny és ellenséges, az ápolók, kórházi dolgozók is panaszkodhatnak arról, milyen nehéz vele. Ugyanakkor bizonyos értelemben ez jó, hiszen a külvilág felé irányul a harag, nem belülről emészti fel a beteget. Ez egy nagyon nehéz szakasz” – állapítja meg Zana Ágnes.
• Alkudozás. Ebben a fázisban a beteg megpróbál erőt gyűjteni, küzdeni. Kipróbál új lehetőségeket, alternatív terápiákat, megpróbál fogadkozni, hogy „csak ezt éljem túl, és megígérem, jobb ember leszek”. A vallás felé fordulás is jellemző lehet ilyenkor.
• Depresszió. A betegség előrehaladtával kiderül, hogy a gondos és szakszerű kezelés ellenére sem javul a beteg állapota, sőt, romlik. Ekkor jön a depresszió fázisa. „A beteg elveszíti az érdeklődését olyan tevékenységek iránt, amelyek korábban szórakoztatták, amelyeket nagyon szeretett. Például már nem olvas, nem nézi a kedvenc műsorait a tévében vagy nem tölti szívesen az idejét az unokák társaságában. Befelé fordul. A hozzátartozók pedig ilyenkor elkezdenek aggódni, kétségbeesetten megpróbálják erőltetni ezeket a tevékenységeket. Ilyenkor érdemes elfogadni, hogy a beteg most nem tud a külvilágra figyelni vagy örülni” – így a szakember. Ebben a szakaszban gyakori az örömképesség elvesztése, és ezért megnő a feszültség a családban, mert nem tudnak jól, örömmel és bizakodóan együtt lenni a családtagok. A pszichológia doktora szerint a mi kultúránkban nagyon erősen jelen van, hogy a gyógyulásra biztatjuk a beteget, és nem beszélünk őszintén a helyzetéről akkor sem, ha mindenki pontosan tisztában van vele. A nyílt kommunikáció hiánya azonban rengeteg értéktől foszt meg bennünket: ha nem lehet a halálról beszélni, nem lehet búcsúzkodni sem. Úgy érzik a hozzátartozók, hogyha elismerik, meg fog halni a szerettük, akkor az azt jelenti, lemondanak róla. Így viszont a beteg nagyon egyedül marad a gondolataival, a félelmeivel.
• Elfogadás. „Tapasztalatom szerint a legtöbb ember eljut az elfogadásig. De van, aki nem. Ilyenek vagyunk, különbözőképpen dolgozzuk fel a velünk történteket. Ismertem olyan beteget, aki az utolsó előtti napig azt mondta, meg fog gyógyulni. Nem akart vele szembenézni, nem akart búcsúzkodni. A hospice ellátásban úgy gondoljuk, alkalmazkodni kell ahhoz, amit a beteg szeretne. Ha valaki nem akar a halálról beszélgetni, azt nem kell erőltetni” – avat be minket a szakember hozzátéve, hogy a legtöbb ember persze szeretne erről beszélni, csak elfojtják magukban, nem tudják, hogyan tegyék. Főleg, amikor a hozzátartozók is úgy reagálnak, hogy „ne mondjál már ilyet, meg fogsz gyógyulni”. „Az elfogadás szakaszában a hosszú és fáradtságos küzdelem után egyre gyengébb az ember. Ekkorra a beteget már egyre kevésbé érdekli a külvilág és egyre inkább az emlékek felé fordul. Megtörténik benne egy úgynevezett „életmérleg-készítés”, az életének az értékelése. Ezeket ösztönösen megcsináljuk. A beteg ember befordul és megnyugszik. Sokszor a család még messze nem jutott el az elfogadás fázisába, amikor ő már igen.”

Idealizálás, értelemkeresés

A betegség előrehaladtával belátja az ember, hogy a halál elkerülhetetlen. Általában eljön az a pillanat, amikor már nem lehet aktív kezelést adni, mert nem reagál a szervezete. Viszont tüneti kezelést még kaphat. Jellemzően ekkor kezdenek élet-mérleget készíteni a betegek, vagyis végiggondolják, milyen volt az életük. „A visszaemlékezések, értelemkeresések kétféle módon történnek: az egyik a megbánás. Sorra veszik, mit nem tettek meg, amire vágytak, felteszik a kérdést maguknak, miért is güriztek 40 éven keresztül ahelyett, hogy éltek volna. A másik út épp az ellenkezője, sokan idealizálják az életüket visszamenőleg” – áruja el Zana Ágnes. „Egy idős hölgy például sokat mesélt nekem a több évtizedes házasságáról, milyen jó és szép volt. Meglepődtem, amikor a fia elmesélte, hogy ő egészen másnak látta, mert volt benne verekedés, alkoholproblémák, stb. Az idős hölgy azonban egy idealizált képet alakított ki magában,

ami valójában énvédelem, hiszen nehéz úgy visszatekinteni az életünkre, mint egy teljes kudarcra. Ilyen az agyunk, így működünk.”

Félelem a haláltól

A szakember elárulta, tapasztalatai szerint az, akinek stabil hite van, általában nem fél, vagy máshogy fél mint az, aki nem hisz a túlvilágban. A hívők úgy gondolják, jó helyre fognak kerülni, legfeljebb a megítéltetéstől félnek. Ez tehát egy nagyon erős védőfaktor ebben a helyzetben is. A kutatásokból kiderült, a haláltól való félelem többféle lehet: jelentkezhet például a szenvedéstől, az izolációtól, a megítéltetéstől, a túlvilágtól vagy a megsemmisüléstől való félelemként.

„Az eredményeink azt mutatják, akár férfiaknál, akár nőknél, bármelyik korcsoportban, bármelyik foglalkozási csoportban

a legjobban attól félünk ilyenkor, hogy elveszítjük a szeretteinket, és ők elveszítenek bennünket.

Tehát a társas kapcsolatok elvesztése tűnik a legnehezebbnek. Ezután a szenvedéstől való félelem is nagyon erősen megjelenik. Vagyis nem a haláltól félnek az emberek, hanem az oda vezető úttól. Attól, hogy kiszolgáltatottak lesznek, fájdalomban lesznek és egyedül. Ezt azért is fontos tudni, mert így egy kicsit jobban tudunk segíteni nekik” – magyarázza a szakember. „Fontos megkérdezni, valaki mitől fél valójában vagy mire gondol. Persze van, aki attól fél, hogy megszűnik létezni, mások attól, hogy nem hagynak itt semmit maguk után, ami jelentős lenne. Sokan úgy érzik, az életüknek valójában nem volt értelme. Ezért nagyon fontos a segítő beszélgetés, mert ezekre kérdésekre végül mindenki találhat választ magának.”

Rövidtávú célok a bakancslista helyett

Míg a Bakancslista című filmben látható kötélugrás és extrém kalandozás kissé elrugaszkodott a valóságtól, hiszen egy haldokló ember jellemzően nincs megfelelő kondícióban ilyen tevékenységekhez. Viszont jó, ha a betegnek vannak olyan rövidtávú céljai, amelyek megvalósíthatók. „Ha sikerül feldolgoznia a helyzetét, szembe tudott nézni a halállal, akkor mi szívesen segítünk nekik megfogalmazni olyan célokat, amelyek örömet okozhatnak számára a hátralévő időszakban. Jó tüneti kezeléssel, fájdalomcsillapítással ezek megvalósíthatók. Volt, aki kertészkedni szeretett volna, egy fekvőbeteget elvittek a moziba, valaki meg terápiás kutyát kapott maga mellé, mert nagyon szerette az állatokat. Valójában rengeteg ötletet meg lehet valósítani, ha a betegnek kedve van hozzá” – így Zana Ágnes, aki az is elmeséli, hogy a hospice házban volt, akinek lovat vittek, másoknak teadélutánt szerveztek az önkéntesek.

Hozzátartozóként is nehéz

Zana Ágnes fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy nemcsak a betegek, hanem a hozzátartozók, a segítők is átmennek a korábban említett fázisokon, és különböző módon élhetik meg pszichésen a helyzetet. „Ne lepődjenek meg, ha máshogy éreznek, mint a beteg. Az is teljesen normális, ha haragszanak, negatív érzéseik vannak, például frusztáltak régi élmények miatt. Ez mind jogos. Lehet haragudni arra, aki haldoklik, hogyha egyszer voltak vele nehéz pillanataink az életben. Az a jó, ha tudunk beszélni róla, ha helyretesszük, hiszen akkor később nem küzdünk lelkiismeret-furdalással. Próbáljunk meg ahhoz alkalmazkodni, ami a betegnek jó: ha ő szeretne egy kicsit beszélni arról, mi lesz majd, ha elmegy, akkor bírjuk ki és hallgassuk meg. Így mi is el tudunk búcsúzni, és mi is tudunk a közös életünkről egy életmérleget készíteni vele. Ennek később hatalmas értéke lesz.”