Az elmúlás kies tájain át az életbe érkezünk meg, avagy ezért érdemes megbarátkozni saját halálunkkal

Irtózunk a haláltól, nincs merszünk beszélni róla, nincs korszerű nyelvünk hozzá. Kiűztük a hétköznapok teréből. Különös szerepet töltött be az én életemben a reménytelenség ezen formája. Két epizódot említek. Kilencéves koromban anyám lassú haldoklását követhettem végig tehetetlen megfigyelőként, tizenhárom évesen agyvérzésből gyógyulva egy magatehetetlen, magáról és a külvilágról semmit nem tudó, tizenéves fiúval osztoztam a kórtermen. Most, ahogy a két esemény megjelenik előttem, azt kell, hogy mondjam, a körülményt akkor és ott nem éltem meg drámaian. Felnőtt fejjel másképp látok mindent. A halál megrémiszt. Összezavar. A felnőtthöz képest a gyerek bölcsebb a halál kezelésében. Közelebb van hozzá a misztérium, kimondhatatlan, felnőttektől elzárt tudás mozog benne. 

Végtelen mennyiségű könyv áll a rendelkezésünkre, ha vesszük a fáradtságot, hogy mélyebben elmerüljünk e nem túl szívderítő témában. Kapásból ajánlanék két kiadványt: az egyik az 1980-ban elhunyt svájci író, Ludwig Hohl: A halálról című írása, a másik a Beer Miklós-Polcz Alaine-Sajgó Szabolcs közreműködésével készült Élet, Hit, Lélek címen megjelent beszélgetőkönyv. Előbbi filozofikus, utóbbi spirituális vonalon közelíti meg a földi élet utolsó állomását.

A Nővérünk, a halál olyan kényes és vitatott témákat jár körül, mint az eutanázia, az öngyilkosság, a haldoklás, a túlkezelés, és felteszi a cseppet sem könnyen megválaszolható kérdést: hol van az emberi méltóság helye. „Egy paradoxon áll elénk korunk kultúrájában: az ember ma inkább, mint korábban bármikor, hatékony eszközökkel rendelkezik a halál leküzdéséhez vagy legalábbis elodázásához, ugyanakkor még soha nem volt kulturálisan ennyire védtelen vele szemben. A halál tabuvá vált. Az elmúlt századokban ez nem volt így”– írja a szerző. 

Amit elrejtünk, eldugunk a szemünk elől, az szorongást, nyugtalanságot okoz. A szembenézés elkerülése tovább nehezíti a mindennapokat, ráadásul a halált nem teszi elkerülhetetlenné. „Az ember nyomorúságai ellenére is boldog akar lenni, semmi más, csak boldog, képtelen rá, hogy ne akarjon az lenni; ám hogyan fogjon hozzá? Csak úgy sikerülhetne neki, ha előbb halhatatlanná válnék; mivel azonban erre képtelen, kieszelte, hogy a halálnak még a gondolatát is elhessegeti magától” – jegyzi meg az általam sokra becsült filozófus és teológus, Pascal is.

Aki előtt nem ismeretlen a tanatológia területén és a hospice megközelítésű ellátásban vitathatatlan érdemeket szerzett Polcz Alaine munkássága, az tudja, hogy a Meghalok én is? vagy az Éjjeli lámpa kötetek szerzője – Vincenzo Paglia érsekhez hasonlóan – oly sokszor figyelmeztet, hogy a tabusítás korában élünk. A halott körüli feladatokat a hivatalos szervek végzik, személytelenül, távolságtartóan, a régen tapasztalható, a hozzátartozók és a halott között létezett intimitás abszolút eltűnt, nyoma veszett. A jelen a dolgok elkendőzése, a valóság tagadása. A valamikor természetes esemény rendellenességgé szegényedett.   

A könyv izgalmas, Senki sem sziget című fejezete a társas kapcsolatok, a kommunikáció, az összetartozás illúzióját keltő telekommunikációs eszközök sorravételével arra keresi a választ, manapság mit jelent a beszélgetés, a megszólítás, a közelség, valamint milyen veszélyek fenyegetik a normális együttélést. „Kétségtelen, hogy egy individualista társadalomban mindenki a saját önmegvalósítását részesíti előnyben, s nem egy »többes számú alany« megteremtésén fáradozik, ami túlmutatna önmagunkon, és létrehozna egy »mi«-t, amelynek segítségével együtt építhetnénk fel a közös jövőnket. A minden láncától eloldott Én az elkülönülés, nem pedig az összekapcsolódás, a kirekesztés, és nem a befogadás, az elporlasztás, és nem a megszilárdítás erejévé lesz” – írja Paglia. Kitér rá, hogy az énközpontúság, az önző magatartás, a tévesen értelmezett szabadság, a határtalan növekedés, a siker és a pénz hajszolása a személyiség, az identitás elvesztésének legjobb útja. Nem újkeletű állítás, azonban jó tudatosítani magunkban: „Hiszen a boldogság mindig a másokkal megélt szeretethez kötődik.”

A nagyon alapos, bámulatos műveltségről és tájékozottságról számot adó, nem minden kérdésben az olvasóéval egyező véleményt megfogalmazó kiadvány senkit ne rémisszen meg: a halálról való elmélkedéssel töltött idő, az elmúlás gondolatával foglalkozás a minőségibb élet felé irányíthat, hogy mindig tudjuk, mi a fontos, mi a lényeges.

Nyitókép: Ellery Sterling/Unsplash