Élvezettel olvastam a macskákról szóló cikket, de azért a kutyások nevében el kell mondanom, hogy egy kutya legalább ennyi mindent képes tanítani a gazdájának. Sőt! Még akkor is, ha „csak” egy macska méretű csivaváról van szó...
- Ember tervez, kutya végez
Már régóta vágytam egy saját – azaz nem családi használatban lévő – kutyára. Egy olyanra, akinek én adok nevet, én viszem sétálni, én szedem össze a kutyagumiját, aki miatt még nehezebb lesz úticélt és szállást választani, sőt, olyat, aki miatt még a munkarendem is módosul. Azt is tudtam, hogy mindenképp egy menhelyről szeretnék örökbe fogadni.
„Egy agárral például nagyon jól mutatnék” – gondoltam magamban. A skótjuhász viszont a gyerekkoromat juttatja eszembe, a golden retriever meg olyan okos, mint a nap, egy keverék meg olyan egyedi… Így agyaltam és mérlegeltem évekig, de a döntést nem bírtam meghozni. Közben viszont egyre több és több állatmentő szervezetet kezdtem el követni a közösségi oldalakon. Már nem is emlékszem, hogy mikor jelöltem be a Csivava fajtamentő egyesületet. Soha nem akartam csivavát, mivel azt gondoltam róluk, amit az emberek többsége gondol a csivavákról: szőke cicababák hisztis hónaljkutyái. Aztán egy kora márciusi napon megláttam Pihét három másik társával együtt a hóban kuporogni, és tudtam, hogy ő az én kutyám lesz.
- A kávé előtt is van élet
Nem tudom, hogy ki miként van a reggelekkel, én korábban meghaltam minden egyes óracsörgéskor, és csak a szundi üzemmódok közben tudtam szép lassan újra birtokba venni a testem. Amióta kutyám van ébresztés nélkül kelek, és már a kávé előtt tudok mosolyogni – legfőképp mondjuk Pihi kutyámra, aki úgy örül nekem, mintha legalább egy éve nem látott volna.
TIPP: Ha valaki párja esetleg féltékenykedne a négylábú kedvencre, kérdezzünk rá bátran, hogy mikor bukfencezett örömében, mikor meglátott bennünket, vagy olvassunk neki Márait: „Ne szégyelld te azt, ha szereted az állatokat. Ne röstelld, ha egy kutya közelebb van lelkedhez, mint a legtöbb ember, akit személyesen ismersz. Hazug próféták és otromba, komisz emberek azok, akik megrónak e vonzalom miatt, s ezt mondják: »Az emberektől lopja el az érzéseket, melyeket a kutyára pazarol! Önző, rideg fráter!« – ne törődj velük. Szeresd csak nyugodtan kutyádat, ezt a csillogó szemű, fáradhatatlan barátodat, aki nem kér barátságáért mást és többet, mint valamilyen szerény koncot és egy-egy simogatást. Ne hidd, hogy gyöngédség és önzés késztet az állatokat szeretni. Testvéreink ők, s ugyanabban a műhelyben készültek, mint az ember, s értelmük is van, néha bonyolultabb és finomabb, mint a legtöbb embernek. Mások nevezzék gyöngeségnek az állatszeretetet, gúnyoljanak ezért – te sétálj csak kutyáddal. Jó társaságban maradsz; s Isten tudja ezt.”
- Akármennyi borzalom is történt veled, merj ragaszkodni és bízni
Minél több sérülésen vagyunk túl, annál nehezebb újra bízni és kötődni. Azt is mondhatnám, hogy a bizalom olyan, mint a cellux: minél többször próbáljuk felragasztani valahová, annál kevésbé fog megtapadni. De nem egy kidobott kutya számára. Nem akarom megríkatni az olvasót. Sajnos naponta lehet látni és olvasni elkeserítőbbnél elkeserítőbb történeteket magára hagyott, beteg vagy épp megkínzott kutyákról, akik még mozdulni sem tudnak, de már így is bújnak a segítőjükhöz. Ergo a kutya nem cellux, mégis ragaszkodik hozzánk, de ne éljünk vissza vele soha! Vagy ahogy Mikszáth Kálmán mondja: „Nem a póráz teszi a kutyát hűségessé.”
Halálon túl is hű: egy kutya szívszorító története
A kis fekete kutya igaz meséje.
- Két ember között a legrövidebb út egy kutya
Bár egy belvárosi kerületben lakom, csak azóta érzem magam igazán itthon, amióta kutyám van. A napi háromszori séta során vettem igazán birtokba az utcákat és a tereket, azóta van pár ember, akivel köszönünk egymásnak akár kutya nélkül is. Bár a bokáig érő, kétkilós csivavával bóklászva aztán tényleg nincs ember, aki ne mosolyogna ránk, vagy ne szólna pár jó szót. Kicsit olyan lett a város, mint egy falu,
kiderült, hogy az emberek csak indokot keresnek arra, hogy szólhassanak a másikhoz.
„A kutya már nem állat, még nem ember” – állítja Csányi Vilmos világhírű etológus és író, akinek mélyen egyetértek a szavaival. A kutya azonban nemcsak ember és állat között van félúton, hanem ember és ember között is hidat képez.
- Varázsló vagyok
A kutyám élete első hét évét egy pincében töltötte, ahol arra használták, hogy kutyákat „gyártson”, amelyeket aztán jó pénzért eladhatnak külföldön. Mindezért cserébe a saját ürülékében ücsöröghetett hét évig egy ketrecben, majd miután már nem szült megfelelő minőségű kölyköt, csontsoványra fogyva, férgesen, bolhásan bedobták három másik kutyával együtt őket egy zsákba, és kihajították őket az út szélére. Az egyesületnél azt mondták, hogy készüljünk föl rá, hogy soha nem lesz szobatiszta és nem fog tudni pórázon közlekedni.
De nincs olyan, hogy egy kutya sorsa eldöntetett, pláne, ha van egy pár virslid vagy lókolbászod („A kutya hűséges állat, de csak az olvasókönyvekben vagy a természetrajzban. Szagoltassanak meg a leghűségesebb kutyával egy darab sült lókolbászt, és a kutya el van veszve” – Jaroslav Hasek) és egy zsáknyi türelmed. Amikor először levittük az utcára, meg sem mert mozdulni a füvön, egészen addig, amíg tőle tíz centire le nem tettünk egy darab virslit. Így araszolgattunk a fűben, a tíz centik szépen megnyúltak, a virslik száma pedig egyre csökkent, persze a nullát sosem éri el.
- Egyre többen vagyunk
Az örökbefogadás óta is számos kutyamenhely oldalát követem. Naponta elsírom magam, hol a bánattól, hol az örömtől, de azt látom, hogy bár egyre több a kidobott kutya, egyre több a jó szándékú ember is, aki mer és tud segíteni. Az imént felsorolt pontokkal nem versenyezni akartam a macskákkal, sem a pintyekkel vagy épp a gekkókkal. Minden állat a maga módján tanít minket. Hogy kit mire, azt csak ő tudja. Engem azt hiszem, leginkább szeretni.
