Ezen a dinnyeillatú, tüzes napon érezzetek rá az élet csodájára

Pszicho

Ezen a dinnyeillatú, tüzes napon érezzetek rá az élet csodájára

Nyitott ablaknál dolgozom, árad be a hőség. Lehúzhatnám a redőnyt, de nem akarok nyomasztó sötétségben dolgozni. Inkább számolom a perceket, mikor kúszik arrébb a Nap. Ebben bízhatok, mert arrébb megy majd, tapasztalatból tudom. Percre pontosan tudom, a lakáson belül mikor ragyogtatja fel a fényt a bútorokon, mikor kúszik át a kanapéra, a párnákra, melyik képet világítja meg a legszebben a falon.

Nyár van. Olyan nyár van, amiről hideg téli estéken álmodunk, amilyen után fohászkodunk sírós, zimankós téli reggeleken. Amire vágyunk szürke napokon, amikor szinte el sem hisszük, hogy lesz még napsütés. Aztán mindig lesz. Most is tűz rám a Nap, kész csoda. Nincs már mit levennem magamról – az szemérmetlenség lenne, és hiába vagyok egyedül itthon, úgy érzem, egyszál semmiben mégse verhetem a laptopot.

Nyitva van az ablak, csodálom, amit látok. Márpedig mindent látok: lakótelepen élek. Felettem, alattam, mellettem ömlik ki az élet a szintén kitárt ablakokon. Hajnalban valaki kukoricát főzött, forró gőz kúszott be a hálószobába, arra ébredtem – a kakaskukorékolás mellett: ők a szemközti kocsma udvaráról keltegetik a városlakókat, az én legnagyobb örömömre, de erről már itt írtam.

Csendesen figyelem a világot. Valamelyik alsó lakásban retró zene szól, valaki talán zenére takarít, ordítva, hamisan fújja az énekessel, hogy „csak kicsit várj”, meg „Értem ne sírjatok már”, majd „Ájájjáj, jajaj”. Fogalmam sincs, honnan a részlet, de hangos nagyon, és magam is jajdulok, vigyorgok kajánul, örülök, hogy van, aki nálam is hamisabban énekel. És egy másik dal szól a túloldalról, tüzesebb valamivel: innen muzsikaszó, onnan kemény rock pattog felém. Közben füvet nyírnak, aztán sövényt irtanak a kertben, ezt is követem. Kutyák ugatnak, feleselnek egymásnak. Előttük hatalmas teherautók dübörögnek át egy kereszteződésen, de az se jobb, ha a forgalom megakad, mert akkor, ha lehet, még hangosabb zajjal fékeznek, indulnak tovább. Nem messze tőlem van a mentőállomás, a mentőautók szirénázva húznak jobbra-balra. Sok ma a riasztás.

Nagyon nyár van. Gyönyörű, kissé zajos, forró nyár. Olyan nyár, amire ebben a percben úgy érzem, emlékezni fogok húsz év után is, pedig nem több, nem kevesebb más nyaraknál – mégis  különleges nekem. Minden porcikám azt mondja, ez a nyár nagyon rendben van, már csak azért is, mert virág-, nyírott fű-, fagyi- meg dinnyeillat úszik a levegőben. (Kis benzingőzzel kavarog, de ez sem zavar.)

Itt, az ablak előtt

minden egyszerre lép be hozzám, szinte káoszos. De nincs bennem káosz. Ez a kakofónia az életem. Itthon vagyok.

Nem vágyom most másra. Béke van bennem. Elfogadom az összes ingert, az összes történést. 

A lányom most indult haza. Előtte áttúrta a szekrényem és egy olyan nyári ruhát húzott magára, amit húsz éve varrtam magamnak. Még akkor, amikor egészen kicsi volt. Könnyű, szellős darab, könnyen nyitható mellrésszel. Még szoptattam őt, amikor azt a ruhát varrtam, viseltem. Néztem ma reggel abban a ruhában a lányom, hogy feszül, hogy domborodik benne a hasa; mennyire illik rá, milyen szép kismama! Gyönyörködtem benne egy sort, és béke omlott szét bennem.

Minden rendben van, az élet megy tovább, akkor is, ha sok minden nincs rendben.

És ha nincs rendben, mert nagy gondok vannak a világban, attól még a ma igenis jó, mert most minden passzol. Ma megengedem magamnak az idillt. Elhiszem, és kifelé is ezt üzenem: néha engedjük meg magunknak az elfogadást. Azt, hogy az élet ilyen. Ilyen is, meg olyan is. 

Mert utálhatnám, hogy lakótelep, hogy egyszerre öt oldalról ordít a zaj, hogy forgalmas útkereszteződés mellett lakom. Utálhatnám, hogy nincs kertes házam, vagy parti villám, Utálhatnám a gyerekkorom, meg számolgathatnám, hogy nekem „csak” ennyi jutott. Ma számolgatom is. Számolgatom, mi minden jutott nekem, mennyi csoda, mert élek, látok, hallok, mozdulok, gondolkodom, beszélek és írok és szeretek.

Nem megy nekem se mindig, hogy a jót lássam, sőt. De ez a hétköznap egy ilyen boldog nap. Semmi se tökéletes benne, én mégis boldog vagyok. Kívánom nektek is, ezen a dinnyeillatú, tüzes napon, hogy érezzetek rá erre a csodára.

Mert „most jó, jó, jó, jó nekem” – és ezt tényleg így érzem.

Ajánljuk még:

8 jel, ami arra utal, hogy tényleg felnőttél!

Mindannyiunk életében vannak fontos pillanatok, ezeket általában dátumhoz kötjük. Léteznek azonban olyan mérföldkövek, amelyeket úgy lépünk át, hogy talán észre sem vesszük őket. A személyiségünk és énképünk fontos változásai ezek – összegyűjtöttünk néhányat közülük.

 
X
Már követem az oldalt