„Egy buborékban vagy, ahol legyőz valami láthatatlan” – egy depressziós olvasónk mindennapi tapasztalatai

Pszicho

„Egy buborékban vagy, ahol legyőz valami láthatatlan” – egy depressziós olvasónk mindennapi tapasztalatai

Nem könnyű megérteni egy kívülállónak, milyen érzések kavarognak olykor egy depressziós emberben. Múltkori cikkünkben egy orvost kerestünk meg, hogy segítsen ebben, ezúttal pedig egy érintett fiatal nő meséli el a tapasztalatait – hátha így teljesebb, igazabb képet kapunk egy nehezen megfogható, de körülöttünk lebegő betegségről. Mert bár ezer oka lehet annak, hogy valaki nincsen jól, és ez számtalan formában meg is jelenhet az életében, egy dolog biztos: mindenkinek törekedni kell a másik állapotának elfogadására, mert elsődlegesen ezzel segíthetünk az érintetteknek megküzdeni nehézségeikkel. A mániás depresszióval hadakozó olvasónk történetét Szakácsi Eszter jegyezte le.

„Tíz éve a harmadik pszichológus mondta ki, hogy mániás depresszióm van. Már a gimiben is éreztem, hogy nincs minden rendben, de akkor még nem foglalkoztam ezzel mélyebben. Az ember tudat alatt tudja, érzi, hogy gond van, de nem fogalmazza meg. A mostani pszichológusom eddig a leghatékonyabb, projektálási feladatokat, csoportterápiás feladatokat ad, vele érzem azt, hogy már nem csak a felszínt kapargatjuk.

Mániás depressziósként egyszer nagyon jól vagyok, máskor nagyon rosszul. Ezt úgy kell elképzelni, hogy néha úgy ébredek, hogy nem tudom megmagyarázni miért, de tényleg rosszul érzem magam és össze-vissza kattog az agyam mindenen. Ilyenkor két lehetőség van: az első, hogy elindulok lefelé a hullámon, hirtelen mindent rossz aspektusban látok és sehogy sem tudok kijönni belőle, így hamar aludni megyek, hogy magam mögött hagyjam ezt az érzetet. Olyan ez, mintha egy sziklát tennének rám, ami alól nem tudok szabadulni. Ha pedig a másik utat választom, sportolni megyek: számomra ez az egyetlen aktivitás, ami ilyenkor segíthet. A figyelmet, koncentrációt igénylő technikai sportok vagy a csapatsportok teljesen kikapcsolnak, így

ezek ki tudnak billenteni egy időre, adnak egy lélegzetvételnyi szünetet, így picit jobbá teszik a napomat.

Tulajdonképpen, a sport az egyetlen, amit magamért csinálok. Persze azért is praktikus, mert a depresszió elfojtással jár, és ezeket sport közben ki lehet adni magamból, plusz ha jól megy, akkor a sikerélmény vissza tudja adni az önbecsülésemet egy rövid időre.

Az állapotom miatt sokszor nagyon "kicsinek" érzem magam. Egy semminek. Amikor a hullámvölgy alján vagyok, könnyű elsüppedni a fekete gödörben. A „kedvencem”, ha éjfélkor jön ez az érzés. Voltak olyan pillanataim, amikor úgy éreztem, hogy talán értem, mit érezhetnek az öngyilkosok, mielőtt elveszik a saját életüket. Olyasmi ez, mintha egy köd szállna az emberre és semmit nem látna reálisan, csak minden fáj és meg akar szabadulni tőle.  

De ezeket a mélységeket igyekszem nem megmutatni, vannak kollégáim, akik mindig mosolyogni látnak. Rejtegetem a problémámat, hiszen sokan nem tudják, sokan pedig nem akarják megérteni, miért van rosszkedvem, és még ha van is nyitottság a másikban, egy munkahelyen az ember nem kezdi el tíz évre visszamenőleg elmagyarázni, hogy mi zajlik a lelkében. Emellett többször szembesültem vele, hogy sokak számára még mindig probléma, ha a másiknak valami baja van, pláne ha nem tud azon öt perc alatt túllépni. Összességében sokszor úgy látom, nem tudnak, nem tudnának mit kezdeni a gondjaimmal, 

én meg nem akarom, hogy ez legyen a téma, ezért inkább álarcot húzok.

Amikor évekkel ezelőtt egy sima sérülés miatt kórházba kerültem, kaptam egy fájdalomcsillapítós nyugtató infúziót, és a mai napig emlékszem, hogy soha nem voltam olyan jól, mint akkor. Minden frusztrációmat el tudtam engedni, mintha 30 kilóval lettem volna könnyebb, nem aggódtam senkiért, semmiért, csak élveztem, hogy jól vagyok! Különös volt, mert az életem másképp egy állandó készenléti állapot, és ez nem közvetlenül a depressziónak köszönhető, hanem egy félelemnek: nem merek önmagam lenni. Attól félek, hogy ha önmagam lennék, az nem lenne elég jó, vagy elviselhetetlen lennék mások számára, ez pedig hatással van a viselkedésemre, az érzéseimre és a döntéseimre is.

Nekem, és szerintem a többi depressziósnak azzal segíthetnek mások a leginkább, ha elfogadnak az állapotommal együtt. Nem ignorálással, mintha nem léteznék sem én, sem a betegség, hanem így, ahogyan vagyok. Segítség lehet, ha felajánlanak egy közös programot, vagy csak leülnek mellém, hogy ne legyek egyedül, de

az is jó, ha szavak nélkül megölelnek néha.

De segít az is, ha elismernek, ha elmondják, mitől vagyok értékes a számukra, miért szeretnek. Oda kell figyelni egymásra.”

Ajánljuk még:

„NEM FOGYATÉKOSSÁG, HANEM SZUPERERŐ” – MIÉRT KÁROS, AHOGY A BIPOLÁRIS ZAVARRÓL BESZÉLÜNK?
„ANYA, MÁR MEGINT SÍRSZ!” – EGY OLVASÓNK TÖRTÉNETE A VERBÁLIS BÁNTALMAZÁSRÓL

„Elfáradt a lelkem” – A depresszió pusztító lehet, de nem vagyunk fegyvertelenek
Évente világszerte 800 ezer ember vet véget az életének. Bár az Egészségügyi Világszervezet adatai alapján Magyarország már nincs a tízes lista élvonalában, mert 2010 óta 30%-kal csökkent a százezer lakosra jutó befejezett öngyilkosságok száma, 2018-ban még mindig 1698-an fordultak saját maguk ellen. A napokban sokat hallunk, beszélünk itthon az öngyilkosságról, ami időről időre tragikus aktualitást nyer. Ugyanakkor éppen ezen alkalmakkor a depresszióról is érdemes lenne többet beszélnünk, ugyanis az öngyilkosságban elhunytak jelentős százaléka (56-87%) a végzetes döntés meghozatalakor depressziós epizódot él át. Mi történik ilyenkor egy ember lelkében? Ennek jártunk utána.

„Maszkok mentén kettészakadt társadalomban élünk”
Az elmúlt időszakban kettészakadt a társadalom. Az egyik csoportba tartozók rendületlenül hordják a maszkjaikat, és egy lépést sem tennének kézfertőtlenítő nélkül, és vannak a másik oldalhoz tartozók, akik már el is felejtették, melyik táskájuk aljában találják a védőfelszerelésüket. Megosztó, hogy valóban szükséges-e még mindig viselni a kényelmetlen, ebben a hőségben szinte elviselhetetlen szájmaszkokat. Én határozottan állítom: igen, szükséges.

 

Már követem az oldalt

X