„Az anyaméh az első iskola, amit mindenki kijár” – személyiségfejlődésünk kalandjai magzati korban

Pszicho

„Az anyaméh az első iskola, amit mindenki kijár” – személyiségfejlődésünk kalandjai magzati korban

Egy kisbaba idekint ugyanaz az ember, aki bent volt a pocakban. Tehát ha születése után makacs és önfejű kisgyerek, akkor odabent miért ne lett volna makacs? Hiszen a személyisége nem a születés pillanatában alakul ki. Én nagyon jól meg tudtam figyelni ezt a jelenséget három gyermekemnél. Ahogy ez tudatosodott bennem, tovább kutakodtam, és számos érdekességet találtam arról, hogy egy magzat mit érez és tapasztal odabenn, ami egész hátralévő életére hatással lehet. 

Az első kislányom félelmetesen nyugodt baba volt a hasamban. Néha úgy kellett felráznom őt egy-egy nap végén, hogy minden oké-e. Sokszor egész napokig egyszer sem éreztem a mozgását. Ő ma már hatéves okos nagylány és kifejezetten csendes típus. Nem nevezném lustának, mert szeret biciklizni, táncolni, tornázni, de ha rajta múlik, naphosszat könyveket lapozgat, rajzol, kirakózik, esetleg gyurmázik.

A második kislányomnál épp az ellenkezőjét tapasztaltam. Nála az volt az érzésem, hogy soha, egy percet sem alszik. Jól emlékszem, egyszer mennyire megijedtem, amikor már a nyolcadik hónapban jártam, és elkezdett ugrálni, boxolni a pocakomban. Olyan intenzitással csinálta, hogy már arra gondoltam, a köldökzsinór a nyakára tekeredett és valahogy jelezni próbál nekem. Egy ultrahang reményében villámgyorsan betaxiztam a kórházba. Egy álmos, fiatal orvos volt épp az ügyeletben. Türelmesen megkérdezte, mi a gond és én elmondtam neki, hogy a kisbabám úgy viselkedik, mint egy bevadult hörcsög. 

Miután az orvos nevetett egy jót a hasonlatomon, készségesen megnézte ultrahangon a picit és megnyugtatott, hogy minden rendben van. Azt mondta, az én duci, egészséges hajasbabám egyszerűen csak ébren van és nagyon energikus. Hazafelé, immár megnyugodva, ráérősen a villamoson zötykölődve próbáltam elképzelni, milyen lesz ez a gyerek, amikor majd megszületik. Ha az elsőm ugyanolyan nyugis, mint magzatként volt, akkor fel kell kötnünk a gatyát a férjemmel. Nos, ez a kislányunk jelenleg négyéves és az anno használt „bevadult hörcsög” kifejezésem tökéletesen leírja a jelenlegi természetét is, ahogy derékig érő hajjal, hangosan nevetgélve pattog, mint egy gumilabda.

Harmadik gyerekünk fiú lett. Mindenki előrebocsátotta, hogy majd meglátom, soha nem lesz egy nyugodt percem sem, mert a fiúk annyival másabbak, mint a lányok. Én csak legyintettem. Ugyan már, két gyerek után csak nem lesz tán olyan vészes a háromra váltás. Most jót nevetek az akkori naiv önmagamon. Persze azért voltak arra utaló jelek, hogy a kisfiam nem lesz egy egyszerű eset. Körülbelül a harmincadik héten keresztbe fordult a hasamban és úgy is maradt hat egész héten át. Se lehajolni, se feküdni nem tudtam, ő pedig már közel három kg volt. Minden nap órákon át beszéltem hozzá, kértem őt, forduljon be szépen, ahogy kell, mert szeretném őt is természetes úton megszülni, ahogyan a tesóit. Nagyon féltem a császármetszéstől. A harminchetedik héten végül megfordult, és én újra tudtam aludni.

Valamiért éreztem, hogy ez a gyerek makacs lesz és iszonyúan öntörvényű. Megérzésem ezúttal sem csalt. A napokban volt a harmadik születésnapja, és eddigi életét azzal töltötte – amellett, hogy hihetetlenül aranyos a szőke hajával és karamellabarna, nagy szemeivel – hogy gyakorlatilag soha nem fogad szót. Neki sose jó, amit én mondok, meg van a kis fejében a saját elképzelése, mi csak ne szóljunk bele. Pontosan, mint magzatként.

Gyermekeink a magzati lét első pillanatától kezdve ugyanazok voltak, akiket ma altatunk esténként, viszünk oviba vagy épp sírunk a diplomaosztójukon. Ugyanaz az ember és a legmélyén ugyanaz a személyiség. Számomra nagyon érdekes és csodálatos volt megtapasztalni a kezdettől fejlődő egyéniségüket, majd szembesülni azzal, hogy kint is pont olyanok, mint bent voltak. Vagy visszakövetkeztetni, hogy vajon milyen körülmények játszottak közre a mostani viselkedésük, ízlésük kialakulásában. 

Az utóbbi évtizedekben a tudományban nagy fejlődés következett be azzal kapcsolatban, ahogy egy magzatról gondolkodunk. Régebben a magzatokról azt tartották, hogy a külvilágból szinte semmit vagy maximum nagyon keveset érzékelnek, így nem is reagálnak az őket érő ingerekre. Ez bizony nagy tévedés volt. Néhány évtizeddel korábban azt végképp nem is sejtették, hogy egyes ingerek, behatások és érzések milyen nagy szerepet tudnak játszani személyiségük fejlődésében. 

Az érintésnek már magzati korban is óriási jelentősége van. Például a pici szívesen bújik oda, akár nyomja a kis hátát arra a helyre, ahol érzi édesanyja tenyerét, ahogy ő hasán pihenteti kezét, ahogy simogatja. Ez nagyon fontos ahhoz, hogy a szülő-magzat kötődés kialakuljon és a későbbiekben, születése után is igényelje az érintést, ölelést. Ilyen egy egészséges kapcsolat szülő és gyermeke között a terhesség alatt. Ám sajnos nem minden apróságnak jut ilyen szeretetteljes bánásmód.

Bármilyen hihetetlenül hangzik, egy magzat épp úgy képes szorongást, depressziót érezni, ahogyan egy felnőtt.

Érzi, ha nem szeretik, ha nem akarták és azt sem várják, hogy világra jöjjön. Erre saját szememmel is láttam példát. Anyukám nevelőszülő, és sok évvel ezelőtt egy mindössze kilencnapos újszülött babát bíztak a gondozására. Egyszerűen a kórházban hagyta az anyukája, miután megszülte. Azt mondta, nem kell neki ez a gyerek, ő eleve nem akarta, sőt, azt kívánta, bárcsak meghalt volna.

Emlékszem, milyen nyugtalanul alvó, szomorú kisbaba hatását keltette hónapokon át. Állandóan összerezzent, remegett, rosszat álmodott, számtalanszor felsírt éjszaka, nem mosolygott és látszott rajta, hogy az érintéssel sem igazán tud mit kezdeni. Szerencsére ez a furcsa és szomorkás időszak elmúlt és a kisfiú megnyugodott, megtanulta befogadni a tőlünk kapott törődést és szeretetet.

Kutatások azt is alátámasztják, hogy egy gyakran megijesztett magzat kint is sokkal ijedősebb lesz az átlagnál. Nem csoda, ha a személyisége fejlődése során állandóan összerezzen egy-egy hangos külső hatásra. Okozhatja ezt az állandóan túl zajos környezet vagy akár a szülők egymással való kiabálása is. Egy ilyen ember egész életében sokkal érzékenyebben fog reagálni a hirtelen fellépő, erőteljes zajokra. 

Ahogy a magzatok ízlelőbimbói kialakulnak, képesek érezni azoknak az ételeknek az ízét, amiket az anya fogyaszt. Nem meglepő, hogy az édes ízvilágot kedvelik a legjobban. Sőt, ha az anya kifejezetten sok édességet nassol állapotossága során, a kicsi hozzászokik és kisgyerekként is jól megfigyelhető lesz nála a sütemények iránti rajongás és vágy. Erre én és a második kislányom tökéletes példák vagyunk. Amikor ő volt a pocakomban, egy túlságosan is finom tortákkal teli cukrászda volt az utcánkban, nagyjából hatvan méterre a bejárati ajtónktól. Nem tudtam nem végigkóstolni a kínálatukat… A kislányom azóta is félelmetesen édesszájú, és bár még csak négyéves, de néha már azon gondolkodik, ő cukrász és fagylaltmester lesz.

A magzatvíznek nemcsak íze, hanem illata is van. Így már odabent is rengeteg szagot és illatot képesek vagyunk megkülönböztetni. A magzatok anyjuk illatát memorizálják elsőként, és újszülöttként is szívesen alszanak anyukájuk felé fordulva, vagy nyugszanak meg azonnal, ahogy felveszik őket és arcukat belefúrhatják a már jól ismert, komfortot nyújtó illatos vállba.

Érdemes sok zenét hallgattatni a magzattal, mert nagyon jótékony hatással van az idegrendszeri fejlődésére. És előre is dolgozhatunk ezzel egy kicsit, hogy legyen a kezünkben a sírós babát gyorsan megnyugtató eszköz. Néhány kellemes dalocska, elandalító dallam, amit már pocaklakóként jól ismer a kicsi, csodákra képes a jövőben.

Nem is gondolnánk, hogy a magzatok mennyit tanulnak és milyen sok tapasztalatot gyűjtenek az anyaméhben, és mindezek mekkora hatással vannak személyiségük kiforrására. Azt feltételezhetnénk, hogy egy újszülött „tiszta lappal” indul és kezdi felfedezni az őt körülvevő világot. Pedig valójában rengeteg emléket és tudást hoznak magukkal. Egyes orvosok úgy tartják, a méh az első iskola, amit mindenki kijár. Ott tanuljuk meg, hogy a világ egy békés, kellemes és biztonságos hely, vagy éppen szorongással és feszültséggel teli. Ott tapasztaljuk meg először, hogy táplálkozás szempontjából bőségben élünk, vagy pont az ellenkezőjében, így nélkülöznünk kell. Ott rögződik agyunkban az anyanyelvünk hangzásvilága, és első, majd egy életen át tartó kapcsolataink is ott alakulnak ki szüleinkkel, testvéreinkkel. Az élet, a létezés egy csoda.

Forrás: ITT és ITT

Nyitókép: Suhyeon Choi/Unsplash

Ajánljuk még:

OTTHON VAGY A KÓRHÁZBAN NAGYOBB A VESZÉLY? – SZÜLÉS A KORONAVÍRUS IDEJÉN
AZ ADHD NEM EGY NEVELÉSI HIBA, ÉS NEM A SEMMIBŐL JÖN – INTERJÚ DR. CSIKY MIKLÓSSAL
SZÜLŐKRŐL VALÓ LEVÁLÁS „GYEREK”-SZEMMEL – A JÓL MEGÉRDEMELT ARANY ÉVEK KAPUJÁBAN

Most akkor a gyerek vagy a szülő kapta ajándékba a háziállatot?
Háziállatot ajándékozni egy arra vágyó kisgyereknek csodálatos dolog, de egyszerre ingoványos talaj is. Egy kisállat ugyanis rengeteg gondozást és figyelmet igényel, néha – úgy tűnik – annyit, mint egy kisbaba. Ám a velük való foglalkozás és a jelenlétük nagyon jótékony hatással lehet minden gyermek és felnőtt gazdira is. Az viszont nem mindegy, hány éves az a bizonyos gazdi. Tizenkettő? Esetleg hat?