Azt hiszem, a szüleim azon dolgoznak, hogy megszokják, elfogadják ezt a változást: utamra bocsátottak, most már magamért felelek. Ők a mi házunkban az üres szobámmal, én az albérletben az ismert közös szobák nélkül. Nem tagadom, nagyon jó ez az önállósodás, a leválás, a felnőtt élet kapunyitása. Én mégis azon gondolkozom, hogy hogyan lehetnénk egymáshoz közelebb. Hiányoznak már most a közös élmények.
Én nem úgy tekintek az élet ezen szakaszára, amiben szükségszerűen kevesebb időt kellene töltenem a szüleimmel. Persze önmegvalósítás meg párkapcsolat meg munka és megélhetés…. Úgy gondolom, hogy felelősségem gondoskodni arról, hogy az elkövetkezendő években is sok közös szép emlékünk szülessen. Olyanok, amelyek túlmutatnak az ünnepnapokon és rövid látogatásokon.
Amíg gyerek voltam, a szüleim ötleteltek, sürögtek-forogtak, hogy egy csomó szép utazásban és kalandban részem lehessen. Hogy annyit lássak a világból, amennyihez csak hozzá tudnak segíteni. Most látom csak, micsoda ajándék volt számomra minden közös kirándulás, közös vásárlás vagy koncertezés.
Egészen más most a helyzet: mint felnőtt a felnőttel ülök velük szemben az ebédlőasztalnál. A szokásos kérdések hangzanak el: hogy vagy, mit csináltál, milyen az albérlet? És én szépen felelek, mintha órán lennék, de közben érzem, hogy kapcsolódni szeretnének, és hogy én is többre vágyok holmi kellemes, de kívül-belül ismert beszélgetésnél.
Nem lehet ennyivel letudni 25 év közös emlékkönyvét, én legalábbis nem fogom, ne várja tőlem senki.
Elhatároztam hát, hogy új programokat fogok kitalálni magunknak, amiben helyet kaphat a minőségi idő. Amikor minden mechanikus, szokásos sallang leül szépen egy székre, amíg mi új fejezetet nyitunk. Mert felismertem, hogy a kapcsolatunk ismét egyetlen dologról szólhat: a közeledésről. Túl a kamaszlázadás szelén, túl a szárnypróbálgatáson elértünk arra a partra, ahol nincs feladatunk (egy darabig). Most már a szülőszerepek mögé látok, és ott találom azt a két embert, akik valamilyen csodálatos módon a szüleim is, akik a legjobbat szánták nekem, és akik ugyanúgy nem tökéletesek, ahogy senki más. Úgy érzem, sokkal könnyebb előttük állni úgy, hogy nem idealizálom őket. És így immár sokkal egyszerűbb elfogadni a saját hibáimat és tévedéseimet is.
A szentimentális sorokon túl, hogy valami konkrétat is írjak: az volt az ötletem, hogy havonta egyszer hazalátogatok csak a közös időtöltés kedvéért. Anyukám vagy én minden alkalommal kiválasztunk egy receptet – olyat, amit egyikünk sem ismer – és közösen elkészítjük. Apukámmal pedig nekivágunk a világnak, autózgatunk, beszélgetünk, emlékezünk. Elnézünk majd hármasban Gödöllőre, ahova annyit jártunk, felnézünk a Mátrába, ahol a szalamandrákat kergettem, és megmutatom nekik Veronát és a Garda-tó szépségét. Büszkeséggel tölt el, hogy tudok olyat mutatni nekik, amit én jobban ismerek.
Most én fogom őket úgy kalauzolni Olaszországban, mint ők engem annak idején Egerben vagy Hollókőn.
Ahogy látom, most érkezett el az az aranykor, ahol ők büszkék lehetnek rám, ahol én hálás lehetek nekik, ahol picit megpihenünk. Kiheverjük a felnövekedésem szorításait, a diákévek fáradalmait, az elvesztett ruhák és elfelejtett különórák feszültségét. Fülünkben 25 év zenéivel, színdarabjaival, nevetéseivel és avarropogásával most már együtt gyarapíthatjuk tovább közös örökségünket: az emlékeket.
Ajánljuk még:
VAN JOBB MÓDSZER AZ ELNYOMÁSNÁL – ÍGY TANÍTSD MEG A GYEREKET AZ ÉRZELMEK KIMUTATÁSÁRA
ÉVI MACI: A VALÓSÁGOS TÖRTÉNELEMKÖNYV, AMIT NAGYMAMÁMTÓL ÖRÖKÖLTEM
CSOKI NÉNI, JÓZSI NÉNI, DIDI ÉS A TÖBBI MÓKÁS BECENÉV VAJON A CSALÁDBAN MARAD?
