Amikor kopik a türelem – a pandémiában ezért (is) mehetünk egymás agyára

Pszicho

Amikor kopik a türelem – a pandémiában ezért (is) mehetünk egymás agyára

Nemcsak a párkapcsolatban élők, de egész családok érzik most már úgy, hogy elfáradtak az összezártságban. És hiába a nagy szeretet, van az úgy, hogy egymás társaságában elfogy a levegő.

Van az úgy, hogy legszívesebben hátat fordítanánk egymásnak, és nem, tényleg nem azért, mert a szeretet fogyott el, hanem mert túl szűk a tér, és toleranciahatáron belül van folyton a másik.

És ezért irritál. Ahogy lép. Ahogy eszik. Ahogy almát csemegéz. Ahogy kinyitja, becsukja a hűtő ajtaját vagy megfordul az ágyban. Ahogy leül az ágyra és ezért az ágy huppan egyet. A szavak, amiket a kutyának mond. Vagy az, hogy már a kutyához se szól. Ahogy kapcsolgatja a tévét vagy amiért elfelejti lekapcsolni a tévét. Ahogy az anyjával beszél telefonon, de az is, ahogy hozzánk beszél vagy hozzánk ér. Mert hozzánk ér, mert hozzánk se ér.

Minden irritáló lehet és annak a mindennek az ellenkezője miatt is tótágast állhat az idegrendszerünk. Írhatnánk, hogy tulajdonképpen így van ez rendjén, mert egy olyan időszakot élünk, ami akkor is traumatikus, ha ezt nem szívesen mondjuk ki, mert akkor ennek hatásaival is foglalkoznunk kellene – akár társadalmi szinten is. De tény: egy teljes bolygónyi ember érzi jelenleg bezárva magát a bizonytalanság buborékába, és a legszűkebb buborék, ami e pillanatban is kézzelfogható valóság: a saját családunk.

Velük együtt vagyunk többnyire elszigetelve, és az csak utópia, hogy olyan párok, családok vannak csukott ajtók mögött, akiknél amúgy minden rendben van. Nagyon sok helyen a Covid nélkül is lehetett, volt feszültség, volt egy párkapcsolati dinamika, valamilyen családi működési szint vagy jellemző, amire rárakódott a Covid miatt feszültség.

Sok helyen sistereg a levegő és jó lenne valamilyen szelepet nyitni a feszültség elvezetésére, a kicsatornázásra végre.

De mit lehet tanácsolni abban a helyzetben, amikor alig van semleges terület? Marad a szabad levegő, a lassan kizöldülő természet, a parkok, a ligetek, a szabad futópályák, a korzók. Azok a helyek, ahol szabályosan lehet család vagy pár nélkül egyedül lenni a saját gondolatokkal, frusztrációkkal, kérdésekkel és vágyakkal.

Ahol lehet egy kicsit minden mástól mentesen friss levegőt szívni. De ezek a helyek egy kicsit (szükség esetén) arra is alkalmasak, hogy a lakás falai közül a napfényre hurcolhassuk a benti bánatot. Lehet a szabad levegőn egy kicsit kirázni az együttlét porát, kicsit megfuttatni az ellentéteket.

De az se baj, ha felmegyünk egyedül vagy a másikkal egy elhagyatott helyre és szívből, teljes tüdőből beleordítunk egy nagyot a levegőbe. Olyan igazán nagyot. Apait-anyait beleadva, hogy múljon a feszültség.

Mert utána talán nem érezzük úgy, hogy a másik az életünkre tör azzal, hogy a fejünk mögül nyúlt előre a fogkeféjéért, és nem kiabáljuk le a kamasz gyerek fejét, mert öt perccel ért haza nyolc előtt, és ne játsszon már az idegrendszerünkkel. Az áldóját.

És akkor talán lesz elég energiánk a gyerekkel is érdemben foglalkozni, és elfogadni, hogy ahogy mi besokallunk lassan ebben a helyzetben, úgy érez pont a gyerek is. És nem sértődünk meg azon, hogy az utóbbi hetekben úgy tűnik, már látni se kíván, mert állandóan csukva van az ajtaja, de ha tehetné, be is lakatolná, csak, hogy be ne tegyük hozzá a lábunkat.

Ne vegyük sértésnek, hogy nincs ránk éppen szüksége, mert nem ránk van szüksége a tizenévesnek, hanem a korosztálya többi tagjára. Azokra, akiken keresztül képes lenne újra megmérni önmagát, akikkel horzsolódhatna, csiszolódhatna. Szerelembe eshetne és csalódhatna. A mi szülői szemünktől távol. Szabadon. 

Nyitókép: Priscilla Du Preez/Unsplash  

Ajánljuk még:

Érzelmekből ötös, avagy az érzelmi intelligencia rejtelmei

Mára már egyértelmű, hogy rengetegféle intelligenciáról beszélhetünk. Az érzelmi intelligencia, vagy más néven érzelmi tudás pedig az egyik legfontosabb és leghasznosabb az ember számára. Nézzük meg, mit adhat nekünk az érzelmi intelligencia!