Megosztó

Oszoljunk emberek, nincs itt semmi látnivaló! – Az elhasznált Covid-gondolatokon túl

Divat lett az összegző „Covid-gondolatok” kimondása. Itt az új „mainstream”, a PC bemondások ideje, az Új Világ Tézisek megfogalmazása – mintha csak egy közepes színvonalú Netfix-sorozat utolsó epizódjába csöppenne az ember, ahol a szereplők sorra elkezdik osztani a tanúságokat.

A válság újjáélesztette a bennünk szunnyadó filozófus kisördögöt, mindenki kötelezőnek tartja a paradigmaváltás átérzését. A többség pedig arra a következtetésre jut, hogy az átvészelt időszak után mindenki levonja a szükségszerű következtetéseket, megtörténik a belső én átértékelése, megnyomja valaki az újratervezés gombot, szőrén-szálán kihal mondjuk a globalizáció, és itt most még ezer lózungot írhatnék.

De hányszor nem kezdtük már újra? Lebombázott épületek között malteros vödörrel a kézben, új társadalom építése közben, gázkamrába ölt emberek emlékével, hidegháború emlékét felolvasztva, válságkezelések után.

Hányszor lett kimondva, hogy majd persze minden másképp lesz, mert most ebből tanultunk?
De tanultunk valamiből is? Alig.

A járvány uniformizált. Megteremtette a koronás embert, maszkkal az arcán, fertőtlenítővel a táskájában. Sematizálta a szokásainkat, átírta a rituálékat, a napirendet.

És pontosan ez az, amit nem szabad engedni. Mert ez nem más, mint a kiüresedés.

Az elvont ideák helyére vissza kell engedni a sokszínűséget, az egyszerű valóságot, mert nem a mély dolgok vesztek el a karanténban, hanem a felszínesek.

Nem a barátság hiányzik, hanem a haverság, ami nem más, mint a szociális igények mentén megfogalmazott érdekazonosság. Klikk. Olyan csoport, ami akkor is együtt tud maradni, ha a tagok egy része nem szereti a másikat. Elvesztek a néha semmitmondó kapcsolatok, a hétköznapok eddig fel sem tűnő színtelenségei, a szótlanságok, a bosszússágok és az unalmas frázisok. A vesztes káromkodások, a tét nélküli sörözések beszélgetései, a rosszul sikerült zenekari próbák, a mindennapos kudarcok és kényelmetlenségek. De pont ezektől volt jó az a járvány előtti élet.

Végtelenül egyszerű arról álmodozni, hogy majd kevesebbet utazunk, többet törődünk az idősekkel, megbecsüljük az egészségügyi és oktatási dolgozókat, és többet költünk ezekre az alrendszerekre. 

A valóság viszont az, hogy vissza akarjuk kapni a vétkeinket, azt az életet, amiben szabad volt hibázni.

Úgy hiszem, nem lesz vége a globalizációnak, ismét a pénz fog mindent meghatározni, legfeljebb lesz egy-két új makro-ökonómiai elképzelés, amit csak párezren értenek meg. Néhány cég kivonul, jönnek a helyére mások, lesz kis szerkezeti átalakítás, de azok mire megvalósulnak, már más kihívásoknak kell majd megfelelni. Szerintem nem lesz zöldebb a világ, visszajön a szmog és az ózonlyuk, és a kipusztulás szélére sodort állatfajok többsége is el fog tűnni.

Talán ököl-pacsi fogja váltani a kézfogást, és megszűnik a puszilkodás, ami személy szerint engem nem érint, eddig sem rajongtam ezekért a formákért. Nem lesz vége az alkalmi szexnek sem és a közös tű használatának sem, ahogyan az élet egyéb fontosabb és kevésbé fontos területein sem kell gyökeres változásra számítani.

Senki sem mondta fél éve egy rendezvényen, hogy tarts távolságot, nehogy elvigyen a kanyaró, mint ahogy 1920-ban a spanyolnátha járvány után sem írták ki egy amerikai klubban az ajtóra, hogy tilos a charleston.

Mert amíg ember az ember, bizonyos dolgok nem változnak meg. 

 

Már követem az oldalt

X