Oszoljunk emberek, nincs itt semmi látnivaló! – Az elhasznált Covid-gondolatokon túl

Megosztó

Oszoljunk emberek, nincs itt semmi látnivaló! – Az elhasznált Covid-gondolatokon túl

Divat lett az összegző „Covid-gondolatok” kimondása. Itt az új „mainstream”, a PC bemondások ideje, az Új Világ Tézisek megfogalmazása – mintha csak egy közepes színvonalú Netfix-sorozat utolsó epizódjába csöppenne az ember, ahol a szereplők sorra elkezdik osztani a tanúságokat.

A válság újjáélesztette a bennünk szunnyadó filozófus kisördögöt, mindenki kötelezőnek tartja a paradigmaváltás átérzését. A többség pedig arra a következtetésre jut, hogy az átvészelt időszak után mindenki levonja a szükségszerű következtetéseket, megtörténik a belső én átértékelése, megnyomja valaki az újratervezés gombot, szőrén-szálán kihal mondjuk a globalizáció, és itt most még ezer lózungot írhatnék.

De hányszor nem kezdtük már újra? Lebombázott épületek között malteros vödörrel a kézben, új társadalom építése közben, gázkamrába ölt emberek emlékével, hidegháború emlékét felolvasztva, válságkezelések után.

Hányszor lett kimondva, hogy majd persze minden másképp lesz, mert most ebből tanultunk?
De tanultunk valamiből is? Alig.

A járvány uniformizált. Megteremtette a koronás embert, maszkkal az arcán, fertőtlenítővel a táskájában. Sematizálta a szokásainkat, átírta a rituálékat, a napirendet.

És pontosan ez az, amit nem szabad engedni. Mert ez nem más, mint a kiüresedés.

Az elvont ideák helyére vissza kell engedni a sokszínűséget, az egyszerű valóságot, mert nem a mély dolgok vesztek el a karanténban, hanem a felszínesek.

Nem a barátság hiányzik, hanem a haverság, ami nem más, mint a szociális igények mentén megfogalmazott érdekazonosság. Klikk. Olyan csoport, ami akkor is együtt tud maradni, ha a tagok egy része nem szereti a másikat. Elvesztek a néha semmitmondó kapcsolatok, a hétköznapok eddig fel sem tűnő színtelenségei, a szótlanságok, a bosszússágok és az unalmas frázisok. A vesztes káromkodások, a tét nélküli sörözések beszélgetései, a rosszul sikerült zenekari próbák, a mindennapos kudarcok és kényelmetlenségek. De pont ezektől volt jó az a járvány előtti élet.

Végtelenül egyszerű arról álmodozni, hogy majd kevesebbet utazunk, többet törődünk az idősekkel, megbecsüljük az egészségügyi és oktatási dolgozókat, és többet költünk ezekre az alrendszerekre. 

A valóság viszont az, hogy vissza akarjuk kapni a vétkeinket, azt az életet, amiben szabad volt hibázni.

Úgy hiszem, nem lesz vége a globalizációnak, ismét a pénz fog mindent meghatározni, legfeljebb lesz egy-két új makro-ökonómiai elképzelés, amit csak párezren értenek meg. Néhány cég kivonul, jönnek a helyére mások, lesz kis szerkezeti átalakítás, de azok mire megvalósulnak, már más kihívásoknak kell majd megfelelni. Szerintem nem lesz zöldebb a világ, visszajön a szmog és az ózonlyuk, és a kipusztulás szélére sodort állatfajok többsége is el fog tűnni.

Talán ököl-pacsi fogja váltani a kézfogást, és megszűnik a puszilkodás, ami személy szerint engem nem érint, eddig sem rajongtam ezekért a formákért. Nem lesz vége az alkalmi szexnek sem és a közös tű használatának sem, ahogyan az élet egyéb fontosabb és kevésbé fontos területein sem kell gyökeres változásra számítani.

Senki sem mondta fél éve egy rendezvényen, hogy tarts távolságot, nehogy elvigyen a kanyaró, mint ahogy 1920-ban a spanyolnátha járvány után sem írták ki egy amerikai klubban az ajtóra, hogy tilos a charleston.

 

Tanuljunk az őseinktől, avagy: régen + most = tanulság
Régen minden jobb volt? Nem hiszem. Régen más volt: nagyszüleink máshogy csináltak sok mindent, máshogy étkeztek, kommunikáltak, ismerkedtek és éltek. És bár jónéhány dolog örvendetes, hogy változott, van, amihez lehet, hogy megérné visszatérni.

Mert amíg ember az ember, bizonyos dolgok nem változnak meg.