A régi konyhák zománcos lakói voltak, és ma is szeretjük őket: vájling és társai

A vájlingot jól ismerem, ugyan nem az enyém volt a legnagyobb a családban, csak egy kistestvérét vettem valaha egy falusi vásáron, és nem is tudtam piros zománcosat venni, pedig az az igazi. Azért hosszú évekig szolgálta a konyhát az enyém is. Mert a vájling, a peremes, talpas formájával jól alkalmazkodott minden házi munkához. Ha a másik zománcos tál, az öblös bonyhádi tál valamiért foglalt volt, még a bukta tésztáját is a vájlingban kelesztettem.

Dédó vájlingban szeretett mosogatni, amíg be nem vezették a vizet a házába. A vájling persze nemcsak nála, de sok háztartásban töltötte be a mosogató szerepét. Talán azért, mert a vájlingot közvetlenül fel lehetett tenni a mosogatóvízzel együtt a sparheltra vagy bármilyen kályha platnijára – vékony lemezből készült, nagyon könnyen felmelegedett benne a víz. Néha túl gyorsan is, ügyelni kellett nagyon, hirtelen ne nyúljon hozzá az ember.

Szerettem a vájlingot, mert könnyű darab volt és tényleg sokoldalú, a két csípőre tett kézre emlékeztető fogója meg igazi bónusz rajta. Használat után könnyű volt kilöttyinteni belőle a vizet. Könnyű volt a tárolása is, mert vagy a hasába raktuk a többi edényt és jól elfért benne minden, de fel is akaszthattuk a kamrában a szögre. Praktikus és mindentudó darab volt valaha, de a mai konyhákból kiűzte a műanyag. Pedig ma is lehet vásárolni, most kerestem rá, kétezer forint alatt bárki hozzájuthat egy jóféle vájlinghoz. Majdnem olyan olcsó, mintha műanyagot vennénk, csak sokkal-sokkal szerethetőbb, plusz a  környezetet is védjük, ha újra divatba hozzuk a használatát.

Dédótól kaptam valaha egy fehérzománcos tésztaszűrőt. Talán a mai napig használhatnám, ha a sok költözés alatt el nem tűnt volna valahol. Személyes drámaként éltem meg eltűnését és nem csak azért, mert attól kaptam, akitől nokedlit szaggatni is tanultam az élet más, jelentős nagy dolgai mellett. Azért is, mert azzal mertem ki a nokedlit meg a főtt tésztát, néha a krumplit is a forró főzővízből, de abban mostam az epret, meg az apró szemű gyümölcsöt is a gyerekeknek.

Végigkísérte a gyerekkorukat az a darab.

Amikor kicsik voltak, szinte mindennap használtam, szem előtt volt, kéznél volt, mint most a mobiltelefon, csak más csatornán kommunikáltunk általa: a gyomorhoz meg a szívhez szólt ott minden üzenet.

A vájling is, a tésztaszűrő is komoly hivatása mellett igazán jó barátságot ápolt a gyerekekkel. Jókat lehetett azokkal játszani, csak arra kellett ügyelni, ne csapják oda nagyon kőhöz, betonhoz, mert a zománc igencsak sérülékeny volt ezeken az eszközökön. Persze nem sokat gondoltak a gyerekek ezzel, amikor a fejükbe csapott tésztaszűrűvel masíroztak, vagy a tésztaszűrő volt a tündöklő korona a lánygyerekek fején.

Volt aztán a nagy zománcos tepsi, meg a kis zománcos tepsi is. Mindkettő komoly darab. Kívül fekete, belül az a mákosan kavargó szürke-fehér zománc feszült. Nagyon-nagyon sok sütemény sült mindkettőben és nagyon sok húsos lakoma. Mert a zománcos tepsiben az a szép, hogy bármi készül benne – tökéletesen ki lehet súrolni a maradékot belőle. Nem marad annak szaga se. Édesre, sósra egyaránt jó. Persze azért hamar kialakul a családban, hogy mire használják többször ezt vagy azt a tepsit. El is nevezik sok helyen, így talál magára, így válik családtaggá a  bejglisütő, a hurkás, meg a piskótás tepsi. Mert családonként kialakul az is, hogy általában hány tojásból sütik a piskótát azon a konyhán, és ha hatból, ha nyolcból, más és más méretű tepsi dukál. Nálam hat tojásból sül mindig a piskóta és ha nagyobbra van szükség inkább kétszer sütök. A piskótás tepsiben. Az én konyhámban.

***

Mindenki konyhájában megtaláljuk ezeket a klasszikus, sok helyen örökölt, szeretett darabokat. Ezek mellett azonban nagyon jó megférnek, sőt: szükségesek is a modern eszközök, amikkel hamar megy a munka és egyszerűbb az életünk. Ha örülnél néhány ilyen, csúcskategóriás eszköznek, regisztrálj pályázatunkon!

A Mutasd a fiókod! pályázat főtámogatója a FISKARS.