Tényleg engedélyt kellene kérnem a gyermekemtől pelenkacserére?

A szervezet véleménye szerint azzal teszünk jót a gyereknek és azzal segítjük elő autonómiáját és önállósodását, ha „egyeztetjük” a pelenkacserét vele. Vagyis, ha nem is kérünk engedélyt tőle arra, hogy kicserélhetjük a pelenkáját (bár volt már erre a felvetésre is példa, amit Deanne Carson ausztrál szexuális szakértő kezdeményezte 2018-ban), a szervezet szeretné ösztönözni a szülőket, hogy vonjuk be a gyereket aktív szereplőként ebbe a folyamatba. Például kérdezzük meg tőle, hogy a pelenkázón vagy a földön, esetleg az ágyon cseréljük-e ki a pelusát. Esetleg, hogy vihetjük-e (???) vagy inkább saját lábon gyalogol majd az esemény helyszínére a csemete.

Miközben többé-kevésbé értem ezt a törekvést, és azt is, honnan ered a szemlélet, azért éppen az ugyanaznap este átélt ezeregy „nem!”-en átrágva magam, fellobbant bennem az ellenkezés hangja.

Mert tegnap éppen nehéz napja volt a háromévesemnek. Már túl van a dackorszakon, néha már együttműködő kisangyal (látom az alagút végét), máskor meg, mint akibe az ördög bújt, semmi se jó neki. Tegnap este mindenre, de tényleg mindenre azt mondta, hogy „nem!”. Nem, nem jön be az udvarról, hiába támadt fel a szél. Nem, nem akar kezet mosni vacsora előtt. Nem, nem eszik vacsorát. Nem, nem hagyja abba a cica kergetését. Nem, nem jön le az asztal tetejéről. Nem, nem veszi fel a pizsamát. Nem, nem jön ki a tesója szobájából. Nem, nem adja vissza a tesó telefonját.

Konok, veretes „nem!” volt mindenre a válasz, megtetézve mindezt sírással, kiabálással, olykor-olykor toppantással. Ajtóbevágással.

Hiába guggoltam le mellé, hiába kerestem, vettem fel vele a szemkontaktust. Hiába öleltem (volna) magamhoz. Hiába kérdeztem, hiába kérleltem. Semmi sem volt jó neki. Nem véletlenül. Nem én vagyok az anyukája –

nagymama szerepkörömből fakadóan kevésbé vagyok hatékony „nevelő”.

Bár sose mentem szembe a szülői elvárásokkal, azt azért jól érzékelik a gyerekek, hogy én könnyebben lágyulok el, előbb csúsznak át a szigoromon olyan kérések, amikhez a szülőket hosszú ideig kellene puhítani. Tudják, hogy kenyérre lehet kenni, de azt is tudják, vannak határok nálam is.

Azért bevallom, halálosan elfáradtam, mire hazaértek a szülők, mert volt egy két olyan szitu is, ahol ha hagyom, dacos makacskodása és a sok „nem!” veszélybe sodorta volna.

Kiugrott például valami rugó a tesója ágyából, így „leszakadt” az ágy. Lekaptam hát a matracot róla, szerelnem kellett, a hároméves meg a csupasz ágyrácsokon ugrált volna. Hiába kértem, hogy fejezze be. „Nem!” volt a válasz. Hiába kértem szépen, szebben, énekelve, mondókázva, játékosan, bábocskával…. nem és nem és nem állt arrébb, útban volt, ugrálni akart bokatörő helyeken. Végül felkaptam és fél méterrel arrébb raktam miközben nagyon határozottan azt mondtam neki: „egy percig most itt maradsz”. Annyira meglepődött, hogy sírni is elfelejtett. Csak nézett rám nagy szemekkel, míg gyorsan visszafeszítettem a rácsot, a rugót, visszarendeztem az ágyat.

Hétköznapi helyzet volt, ezer ilyet átéltem már a saját gyerekeimmel, az ő apjával is, amikor kicsi volt. A mindennapi életben egyszerűen vannak szituációk, amikor nem kérlelünk, nem rimánkodunk, nem magyarázunk, nem „játszunk” a gyerekkel, mert ingatag a terep éppen. Szülőként, felnőttként nekünk kell tudni a veszélyekről. Mi döntünk, mert nekünk kell megelőzni, kivédeni, elhárítani a bajt.

Azért, mert ő még gyerek. 

A friss (és a régi tapasztalatok) mentén aztán, négygyerekes édesanyaként, próbáltam végiggondolni, mit is jelenthetett volna az a bizonyos „tiszteletteljes pelenkacsere” a gyakorlatban akkor, amikor nekem voltak kicsik a gyerekek. Az első három gyerek szinte egymást követő években született, így gyakorlatilag egyszerre  volt újszülött, kisbaba és még pelenkát viselő kisgyerek a kezem alatt – mindent egyszerre kellett csinálnom. Próbálom elképzelni, hogy is oldottam volna meg tiszteletteljes üzemmódban a pelenkacserét egymás után s.o.s.-ben két gyereken, miközben a harmadikat meg éppen bilire szoktatom. Emlékeim szerint voltak nehéz esték, amikor három gyerek mondott nemet mindenre, de egy-egy felváltva mindenképp dacolt velem. Amikor az izgő-mozgó, játszani akaró, máshova vágyódó, másra fókuszáló gyereken (gyerekeken) pelenkát cseréltem (engedélyt nem igényelve, hosszas felvezetéseket mellőzve) akkor azt vajon rosszul tettem?

Én úgy érzem, jószándék ide vagy oda, a gyerekek autonómiára nevelését nem csecsemő és nem pelusos korban kell feltétlenül megalapozni. A testtudat kialakítása, a testhatárok, az énhatárok kijelölése- a „ki érhet a gyerekhez, mikor hogyan és miért” kérdésköre ugyan nagyon érzékeny terület és szükséges azzal korán foglalkozni a szülőnek, de a pelenkacsere aktusa véleményem szerint pont nem az az esemény, ami erre kötetlen módon lehetőséget ad.

Ahogy tudni kell megálljt parancsolni egy dacoskodó háromévesnek, ha kell, „kiemelni” a veszélyes helyzetből és szeretettel ugyan, de ellentmondást nem tűrően határokat húzni, úgy a pelenkacsere sem feltétlenül egyezség vagy gyerekkel való egyezkedés kérdése.

 A legnagyobb szeretettel is tönkre lehet tenni egy gyermek jövőjét, cikkünkből kiderül, hogyan.