Mindig az a kérdés, hogyan csinálunk négy gyerekkel karriert... – Interjú Kokas Katalinnal és Kelemen Barnabással

Kult

Mindig az a kérdés, hogyan csinálunk négy gyerekkel karriert... – Interjú Kokas Katalinnal és Kelemen Barnabással

Tehetségesek, mint a nap, energikusak, mint a szél, tüzesen szenvedélyesek és természetesen közvetlenek, akárcsak a napsütötte föld érintése: milyen koreográfiát írhat az élet Kokas Katalin és Kelemen Barnabás hegedűvirtuóz párosának a pandémia után éledező nyárban? Az elmúlt egy évről és a bontakozó tervekről beszélgettünk egy budai kávéház forgalmas teraszán, négyesben: a két világhírű hegedűművészt ezúttal ugyanis negyedik gyerekük, a három hónapos Zsigmond is elkísérte. Számomra a legtalálóbb kulcsszó, ami a Kokas-Kelemen házaspár művészi és emberi minőségét jellemzi: a szimbiózis.

Reméljük, a pandémiáról csak múltidőben fogunk beszélni ezután, de az elmúlt egy évet senki sem fogja elfelejteni. Hogy alakította át az életeteket a múlt év tavaszán beköszöntött járvány?

Katalin: Az első pár hét arról szólt tavaly márciusban, hogy letettük a hangszert és hazaköltöztünk a szüleimhez, Kaposvárra. Ez egy gyönyörű családi ház, amit apukámék két kézzel építettek fel, csodaszép kertje van, így a gyerekekkel együtt ideköltöztünk. Nagyon régen pihentünk már, azelőtt is borzasztó sokat dolgoztunk, ezért jólesett, hogy végre együtt lehetünk. Az első pár nap a programok lezárásával zajlott: Barnabásnak koncertje lett volna a Zeneakadémia nagytermében, Gazsinak zeneakadémiai felvételije lett volna, Hannával akkor mutatták volna be a Rómeó és Júliát a Pesti Magyar Színházban, én pedig Kurtág brácsaversenyt játszottam volna a MÜPA-ban, ami szintén elmaradt. Mentünk volna még külföldre is, de azt már nem is számoltam.

Barnabás: Nagyon durva, nem? Mindez egy hét leforgása alatt. Én most fogom fel, mit jelent, hogy meg tudtuk tartani szeptemberben a Bach-szólóestet úgy, hogy két koncertre osztottuk fel a közönséget, mert nem lehetett teltház. Ezért egy nap alatt kétszer játszottam el a Bach-estet.

Katalin: Szóval teljesen letettük a hangszert, aztán még egy ideig mondogattuk, hogy most lettünk volna itt vagy ott, de aztán már nem is számoltuk, mik maradnak el. Anyagi biztonságban érezhettük magunkat – ami nem minden művészcsaládnak adatott meg –, hiszen mindketten tanárok is vagyunk.

Fotó: Krisztics Barbara

Lehet online platformon zenét tanítani?

Barnabás: Lényegében lehet. Táncot már nem biztos.

Katalin: Valószínű, azt is megoldanánk, hiszen a mi szakmánk nagyobbrészt egyéni munka. A zeneoktatásban inkább az volt a kérdés, hogy a tanítványok tudnak-e továbbhaladni, megvan-e hozzá a kellő energiájuk. A foglalkozások elején sokszor beszélgettünk, majd utána jött a munka, hiszen tartani kellett bennük a lelket. Számonkéréskor eljátszották a műveket, ebből láttuk, hogyan fejlődnek, majd ismét kaptak egy kijelölt feladatot, és a következő penzumot adott ideig teljesíteni kellett. 

Úgy sejtem, a zenészek a levegőt is a fülükkel veszik: legérzékenyebb hangszerük éppen a hallószervük. Van, amit nem hallasz meg az online tanítás során?

Katalin: Persze, de van fantáziám, és el tudom képzelni.

Barnabás: Nagyon más volt azokat tanítani, akiket már jól ismertünk, akikről tudtam, hogy milyen fiziológiával játszanak, mint az új növendéket, akit idén kezdtem el tanítani, online. Egyre többet használtam azt a technikát, hogy elküldte a felvételt, amit meghallgattam.

Mi volt a legnehezebb az online világban: az, hogy ti nem játszhattatok eleget, vagy az, hogy meg kellett tanulni egy új működési módot?

Katalin: Több stációja volt ennek a folyamatnak. Az első, amikor hazaköltöztünk és azt mondtuk, letesszük a lantot, most pihenünk, együtt vagyunk, van időnk egymásra, van időnk együtt reggelizni, vacsorázni – a szüleimet is beleértve. Aztán pár héttel később nagyon kezdett hiányozni a színpad, ezért kitaláltuk, hogy fölvesszük egy 300 éves komponista, Leclaire 12 szonátáját, amit két hegedűre írt. Anyukámtól kértem szabadságot: a három gyerekünket nála hagytuk, Kaposváron, és mi elvonultunk az Őrségbe, egy nagyon intenzív kéthetes műhelymunkára. Napi nyolc-tíz órában gyakoroltunk. Ez egy csoda volt számunkra, olyan különleges sziget, amire évtizedek múlva is szeretettel fogunk emlékezni. A felvétel a veleméri templomban volt, ami maga is egy csodahely. Így is éltük meg, hogy megyünk imádkozni a hangokkal. Fantasztikus csapattal dolgozhattunk együtt a második két hétben: a Hunnia Records kiadóval vettük fel a Leclaire darabokat, amelynek vezetője és a felesége végigülte a teljes felvételt akkor is, ha hét órán keresztül tartott. Utána visszatért kicsit az élet szerencsére.

Barnabás: Igen, szerencsére nyáron meg tudtuk rendezni a Fesztivál Akadémiánkat, még a második hullám előtt.

Katalin: Az megint egy csoda volt. A Fesztivál Akadémiára általában a világ top fiatal szólistáit hívjuk meg – azért tudjuk ezt megoldani, mert mindannyian a barátaink: húsz-huszonöt éves barátságokról van szó. Természetesen baráti alapon jönnek, ami megfizethetetlen.

Barnabás: Mintha egy „családi találkozót” szerveznénk.

Fotó: Krisztics Barbara

Katalin: Tavaly az utazási korlátozások miatt nem sikerült az eredeti programot megvalósítani, viszont felhívtuk a minisztériumot és felajánlottuk a lehetőséget a magyar művészek számára.

Barnabás: Március közepén kezdtük a szervezést. Közel hetven magyar művész csatlakozott a felhívásunkhoz: hatvanhárom zenész és tizenkét színész látott fantáziát benne.

Katalin: Minden művész nyitott volt, tényleg olyan összefogásnak lehettünk részesei, ami itthoni viszonylatban is különlegesség. Fantasztikus volt, ahogy játszottak. Fellélegzés címet adtuk a júliusi fesztiválnak, hiszen nem tudtuk, hogy jön még egy hullám, viszont tudtuk, hogy már túlvagyunk egyen. A Fesztivál Akadémiának másik csápja is lett közben: összehoztunk tizenhárom alapművészt és csináltunk egy sorozatot. Rengeteg extra művészt tudtunk meghívni, színészeket is.

Barnabás: Hat-hét zeneakadémiai koncert volt, és utána legalább ennyi márványtermi, amiből az egyik rádióadás is egyben.

Katalin: Olyan is volt, hogy az egyik koncertet csak a Facebook-oldalon 36 ezer ember nézte meg egy hét alatt.

Barnabás: És a Youtube-on további 12 ezren látták!

Tudjátok, hogy a művészeti teljesítményeteken kívül miért vagyok népszerűek a zenekedvelők körében?

Katalin: Barnabás igen, de én nem hiszem, hogy népszerű volnék.

Barnabás: Nem kell klasszikus zenén nevelkedni ahhoz, hogy valaki szeresse a klasszikus zenét. Mi azoknak szeretnénk szólni, akiknek nyitva a lelkük arra, hogy valamilyen, akár számukra új értéket befogadjanak. Ehhez keresünk mindenféle csatornát. Most, az online térben nagyon fontosak voltak ezek a koncertek, amihez nagyon sokat segített a Zeneakadémia, hiszen az ő technikájukkal az ő csodás helyszínükön léphettünk föl, illetve beszélgethettek olyan színészek, akik nem nagyon léptek még föl a Zeneakadémián. Holott kiderült – Mácsai Paliék beszéltek arról, testvérével, Mácsai Jánossal –, hogy a Nyugat rendszeresen tartotta ott a közgyűléseit, éves gyűléseit, és különböző esteket is rendeztek. József Attila Thomas Mannt ünnepelte a Zeneakadémián: ott olvasta fel a Thomas Mann üdvözlését. Reméljük, hogy ezekkel a programokkal is közelebb hozhatjuk a zenét azokhoz, akik esetleg nem is tudják, mennyire sokat számít nekik, pont ebben a furcsa bezárt világban. Míg egy koncert közönsége általában ezer fő, az online koncertekben ötven-hetvenezer embernek is átadhattuk az élményt.

 

Fotó: Krisztics Barbara

Aki nem játszik hangszeren, annak a zenészek kicsit csodabogaraknak tűnnek, olykor akár magányos művészeknek is. Ti viszont nagyon is teljes életet éltek: intenzív művészeti aktivitással, többgyermekes családként, sok utazással. Rácáfoltok a sztereotípiákra. Ezért is csodálnak a laikusok többek között.

Barnabás: Számomra ez a sztereotípia inkább az alkotóművészekre illik.

Katalin: Érdekes, hogy ezt mondod, Barnabás, de nem értek egyet, hiszen bármelyik művészbarátunkra gondolok, általában magányos. Nem nagyon ismerek családos zenészeket.

Barnabás: Sokat merítünk abból az életformából, ahogyan élünk. Merítkezünk belőle a színpadon, erre van szükségünk, hogy kiemelkedő teljesítményt tudjunk nyújtani.

Katalin: Nem triviális – hihetetlenül szerencsések vagyunk. Tizenkét éves korunk óta ismerjük egymást, egy padban ültünk. Majd tizenhét éves koromban egyértelmű volt, hogy Barnabás lesz a férjem és az, hogy mi ilyen korán megtalálhattuk egymást, isteni kegyelem. Dolgozni kellett azért, hogy ezt meg tudjuk őrizni. A döntés nem ott volt, hogy lemondunk a családról azért, hogy karrier legyen, hanem lemondunk bizonyos koncertekről és sikerekről azért, hogy közben mindaz, amit szintén szeretnénk, megmaradjon. Ez jófajta lemondás, mert csak a középutat választottuk. Mi ezt visszük bele a játékunkba, más meg a szenvedést tudja belevinni.

 

Fotó: Krisztics Barbara

Bizonyára rengeteg inspirációval formáljátok egymás személyiségét és játékát is. Hogyan változtatok egymás hatására az együtt töltött évek során?

Barnabás: Nincs olyasmi, amiben ne segített volna Kati. Az ő nagymamája mondta, hogy mindig húzni kell egymást fölfelé. Amilyen szenvedélyes zenész, amennyire elképesztően sok mondanivalója van a zenével, miközben más, mint én, az engem nagyon jó irányba változtatott a kezdetektől fogva zeneileg és emberileg egyaránt. Sok szempontból nagyon másfajta zenészek vagyunk, de iszonyú fontos, hogy hallja, amit csinálok, amikor külföldön vagyok például, mindig elképzelem, hogy mit mondana, ha ott lenne mellettem.

Melyiketek a racionálisabb fél a kapcsolatban?

Barnabás: Én.

Katalin: Olyan jól be vannak ezek a dolgok osztva nálunk. Biztos én is tudnék racionális lenni, ha kéne, de nem kell, mert azokat a dolgokat átengedhetem neki. Például egy csomó mindenben biztos lehetek, hogy működik, és nem is kell gondolnom rá. A programokat tudom, de mindig csak a következő feladatra koncentrálok.

Barnabás: Normális esetben két évre előre tudjuk a programjainkat, most pedig egy-két hétre, hónapra kérnek fel. Érdekesen alakult át a világ a pandémia hatására.

Katalin: Azt hiszem, a legfontosabb, hogy sose veszítsük el a rugalmasságunkat se zeneileg, se emberileg. Mindig nyitottnak kell lenni olyan elképzelésekre is, amilyen mederben még nem voltunk. Ebben mi folyamatosan változunk.

Hogy lehet ezt az intenzív hangszeres munkát fizikailag bírni?

Katalin: Néha fáj a hátunk, fájnak az izmaink, beáll a nyakunk, és azt vesszük észre, hogy ha mozgunk kicsit és odafigyelünk, akkor jó, de ha ez nem fér bele az életünkbe és itt spóroljuk le az időt, akkor meglesz a böjtje.

Fotó: Krisztics Barbara

Mi foglalkoztat most a legjobban benneteket?

Katalin: Ez most egy őrületesen sűrű időszak.

Barnabás: Vannak a rendszeres programok, például a júliusi fesztivál, amit tavaly nem sikerült az eredeti tervek szerint megszervezni. Ezt most újra kell szerveznünk, természetesen a tavalyra betervezett darabok módosulnak, tehát gyakorlatilag teljesen új programot kell összeállítani. Ez már a tizenegyedik fesztiválunk. Közben már ment a Fesztivál Akadémia égisze alatt az évközbeni sorozat, aminek pár hete lett vége. Decemberben megalakult a vonósnégyesünk, amellyel kétkoncertes sorozatban előadtuk Bartók összes vonósnégyesét. A vonósnégyes a legérzékenyebb műfaj. Ilyen műsort csak hosszú évek után mernek csinálni a vonósnégyesek, mi pedig ezzel mutatkoztunk be, két új taggal. És persze itt van Zsigmond is, aki március 7-én született.

A felsorolásba már Zsigmond is beleszólt, aki több mint félórája békésen tűrte a körülötte zajló felnőtt-életet, mostanra viszont megéhezett. Kati ölében további értékes percekkel ajándékozott meg engem is, aki ámulva hallgattam, mi mindenre képes két egymásba és szakmájukba egyaránt szerelmes ember.

Barnabás: Tizenkilenc éve dédelgetett álmunk, hogy a Palotanegyedben lévő tetőtéri lakásunk melletti üres tetőtereket valami csodára fordítsuk: olyan művészeti műhelyt képzeltünk el, amely egyszerre alapja egy országos pedagógiai alap- és középfokú továbbképzésnek, valamint helyszíne koncerteknek és irodalmi esteknek, kiállításoknak, vetítéseknek.

Katalin: Olyan valamit képzeltünk el, ahová még Pilinszky is beülne.

Barnabás: Ahová olyan emberek ülnének be, akik jól tudnak kapcsolódni egymáshoz, de ha nincs ez a tér, talán egész életükben nem találkoznának. A Fesztivál Akadémia sajtótájékoztatójára többek között meghívtunk két gyökeresen ellentétes világnézetű, szakmájukban elismert embert – egyikük a barátunk. Később kiderült, hogy barátunkat megkereste a másik vendégünk, mert miközben játszottuk a Bartók vonósnégyest – amely valóban egy nagyon szenvedélyes, tüzes tétel – látta az arcán a zene hatására tükröződő érzelmeket. Olyan volt, mintha csak a saját érzelmeit figyelhette volna meg kívülről.

Katalin: Erről szól a művészet: ilyen összetartó ereje van.

Barnabás: Amikor elmeséltük a tervünket, nagyon sok nagyon tapasztalt ember nézett minket hülyének, mondván, hogy kizárt, hogy sikerülhet, hiszen ennyire különböző emberek szóba se állnának egymással. De kiderül, a zene erre is képes.

 

Fotó: Krisztics Barbara

Barnabás: Végül van az a projekt, amit a pandémia hatására találtunk meg. Kati édesapja azt mondja, a föld és a víz felbecsülhetetlen érték, biztonságot jelent. Ennek tükrében elindultunk keresgélni egy veteményest Kaposvár környékén, majd a Balaton felé nézelődtünk, végül az Őrségben kötöttünk ki, amit annyira szeretünk. Itt találtuk meg azokat a területeket és parasztházakat, amelyekre azonnal igent mondtunk az Őrség egyik határfalujában. Művésztelepet szeretnénk létrehozni koncertteremmel, pajtaszínházzal, közösségi térrel, diákszállásokkal és az egyik parasztházat magunknak szeretnénk felújítani.

Katalin: Már be is jelentkeztünk, odavalósi lakosok vagyunk. Tizennyolc fős volt a falu, most nőtt huszonnégy főre a létszám.

Hogy lehet ezt a tempót bírni anyaként?

Katalin: Amikor egy anya gyerekeket vállal, mindig él benne a kétely, hogy eleget tud-e adni, és szabad-e az általam öt és fél éves korom óta járt utat folytatni. Most például a fiam Takács Nagy Gáborral és a MÁV zenekarral játszik életében először Mendelssohn hegedűversenyt, ami nagyon komoly munka. Gyakorlatilag fél éve nem volt időm vele foglalkozni. A lányunk most játssza a Rómeó és Júliát, ott speciel sikerült elmennem minden próbára. Aztán ott a kicsi, aki körül mindig ott a család és valaki játszik vele. Végül csodásan sikerült a Mendelssohn darab és nagy dolog, hogy ezt magának, egyedül vívta ki. Jó érzés, hogy a gyerekek kijárják a maguk útját. Ha szeretjük őket és a fontos pillanatokban ott tudunk lenni, a fontos beszélgetések megtörténnek, akkor működik. Mindig az a kérdés, hogyan csinálunk négy gyerekkel karriert. Úgy, hogy a karrier nem annyira fontos, viszont fontos játszanunk. Nem az mozgat, hogy milyen híres zenésszel, milyen nagy teremben zenélünk, hanem, hogy benne legyünk abban, amit játszunk.

Nemcsak a színpad, de az élet virtuózai is vagytok számomra. Ahogy nézlek benneteket, az fogalmazódik meg bennem: milyen jó lehet ebben a családban élni!

Katalin: Nagy család vesz körül bennünket, és ezért hálásak vagyunk. A szüleim és a testvéreim, illetve az ő családjaik segítsége nélkül nem lenne ilyen harmonikus az életünk: amikor próbálunk vagy színpadon vagyunk, ők mellettünk állnak.

Ajánljuk még:

Egy elmaradt levél margójára – Személyes emlékezés Farkas Árpádra

Farkas Árpád Kossuth-díjas erdélyi magyar író, költő, műfordító 2021. február 7-én, 76 évesen elhunyt. Művészete Erdélyben és az anyaországban egyaránt meghatározó jelentőséggel bír – ám az írónagyság szakmai méltatása helyett álljon most itt egy személyes emlékezés. Unokatestvérének, Farkas Dénes nyugalmazott esperesnek, unitárius lelkésznek írását közöljük.