Az anyjuk vagyok, nem cirkuszi bohóc: ezért hagyom unatkozni a gyerekeimet

Kár is lenne összehasonlítani az én gyermekkoromat és saját gyerekeimét: amíg én lazán elvoltam egy csuhébabával és egy lekonyult fűszállal (ez túlzás, természetesen), addig a XXI. századi gyermek élete tele van új impulzusokkal, folytonos rohanással, villódzó kütyükkel, megannyi programlehetőséggel, és színes, szagos játékok hadával. Mindezek mellett pedig unatkozik az a szegény kisember, nehezen köti le saját magát a játékkupaca tetején ülve.

A mi feladatunk, hogy megtanítsuk őket egyedül ellenni, mert az kizárt, hogy folyton folyvást én szórakoztassak három kiskorút! Nincs is ennyi energiám, és nem is jó, ha állandóan mindenre megoldást kínálunk nekik.

Az anyukájuk vagyok, nem cirkuszi bohóc, a férjem pedig az apukájuk, nem pedig programigazgató! A szüleik vagyunk, és nem fizetett animátorok!

Bunkiépítés, akadálypálya létrehozása, különféle szerepjátékok – ezek megannyi lehetőséget rejtenek magukban, főleg egy világjárvány idején. De nemcsak a megalkotást kell egyedül végrehajtaniuk, hanem az összepakolásban is jelentős szerepet kell vállalniuk. Három gyerekem remekül eljátszik egymással egy ideig, aztán idegesíteni kezdik egymást, amitől rövid idő után megőrülök, és ilyenkor muszáj, hogy egyedül is elmélyüljenek saját szobáikban. Amíg az egyik várat épít, addig a másik kézművesedik, a harmadikat pedig bevonom a főzésbe. Rotáció felsőfokon. A feladat nem egyszerű nekünk, szülőknek, épp ezért kell már korán elkezdeni ennek gyakorlását. 

Első lányom kétéves koráig egyke volt, én meg a nap huszonnégy óráját neki szenteltem. Aztán ikreknek adtam életet, így muszáj volt tudatosan beosztanom kevéske időm, és afelé terelni gyerekeimet, hogy egyedül is feltalálják magukat. Kezdetben nem volt sok dolgom ismereteim átadásával, mert ők maguktól is jöttek-mentek, szétpakoltak, összefirkálták, kiborították, lerángatták – tették a dolgukat. Egyéves koruk után viszont már figyeltem arra, hogy játszanak olyan játékokat is, amivel nekem nem csinálnak másfél óra pluszmunkát. Ezek után is hagytam, hogy lepakolják a könyvespolcaink alsó sorait, és elmélyülten nézegessék a benne lévő betűket, képeket. Hagytam, hogy „romboljanak”, ami után közösen építkezhettünk. Aztán elkezdtem velük összefüggő kocsisort, pályaudvart vagy állatkertet építeni, majd néhány perc után – amikor már bevonódtak a játékba – kiteregettem vagy ruhát hajtogattam picit odébb. Mellettük voltam, mégsem legyeskedtem körülöttük. Sosem kontárkodtam bele például a homokvárukba, ha ők azt külön nem kérték tőlem. Nem futtattam magam fölöslegesen sem a játszótéren, sem a gyerekszobában.

Alvó gyereket föl nem keltünk, játszó gyereket meg nem zavarunk! – ez volt nálunk aranyszabály. Ha éppen magukban elvoltak, sosem szóltam bele elmélyült tevékenységükbe.

Anyaként nekem is meg kellett tanulnom, hogy nem kell mindig program, nem szükséges mindig valamit együtt csinálnunk! Nem érdemes folyton különböző alternatívákat kínálni saját gyerekeinknek, hogy ellegyenek, és fölösleges mindig odatolnom eléjük valami játékot. 

Szerintem az unatkozás jó dolog! Egyáltalán nem ördögtől való. Természetes, fontos és értékes tanulási folyamat ez egy gyermeknek. (Sőt, azt hiszem, még a felnőttnek is.) Engem nem zavar, ha unatkoznak egy darabig. Úgy vagyok vele, hogy a semmittevés egyszer csak valamilyen tevékenységbe torkollik, a gondolkodás úgysem hagyja őket nyugodni, és csakhamar megunják az unatkozást: szárnyalni kezd a fantáziájuk, és úgyis kitalálnak valami tök jó dolgot! Amíg unatkoznak, addig is történik valami: agyuk megpihen, új útra téved, és idővel maguktól is rájönnek valamilyen megoldásra. Az unatkozással kreativitásuk jut szerephez, még akkor is, ha közben az idegeinkre mennek.

Ha nem hagyjuk őket unatkozni, és állandóan azonnal közbelépünk, valami egészen lényegi dologtól fosztjuk meg őket, ami hosszú távon egyáltalán nem kifizetődő.

Sokszor megkaptam már, hogy én rontottam el a gyerekeinket azzal, hogy kiskoruktól kezdve vittük őket mindenhova: ha három gyereket egyszerre öl meg az unalom, azt még a legádázabb ellenségemnek sem kívánom. Minket ilyenkor a természet mindig kihúzott a csávából, a szabadban egy perc alatt feltalálják magukat. Nem kell mást tennünk, mint elindulni sétálni, és ők egy perc alatt kavicsot vagy levelet gyűjtenek, megfogdossák a bodobácsot, nünükeovit nyitnak vagy fára másznak.

A parancsnoki diktálást mellőző tapasztalás minden gyereknek létfontosságú! Amíg az apukájukkal a háttérben sétálgatunk, addig felfedeznek, kalandoznak, kedvükre rohangálnak. Minden nap elengedhetetlennek tartom a szabad levegőn való játszást! Van, hogy csak elautózunk az Alföldi pusztába, és megyünk előre a semmi közepén. Valami úgyis érdekelni kezdi őket, hiszen gyerekek. Ha más nem, csak sétálunk és beszélgetünk.

Egy éve nincs bábszínház, mozi, múzeum, trambulinpark, állatkert. Nekem már hiányoznak ezek a programok, de nem bánom, hogy helyettük csakis a szabadban lézengős, az embertömeget kerülő dolgokat csináltunk. Mindannyian visszavettünk a csilivili tempóból, ami nem ment egyik percről a másikra, és nem is állítom, hogy a folytonos kéz a kézben andalgás mindig kielégíti a gyerekeinket. Az viszont biztos, hogy előnyünkre vált, és formált bennünket, felnőtteket is. 

Alig vártam, hogy a gyerekeink abba a korba lépjenek, amikor már nekünk, felnőtteknek is igazán élvezhető a közös játék. Nekem már csak néha kell kocsikat tologatnom vagy beállnom babázni. Most már inkább sakkozom, irtó menő társasjátékokkal játszunk, minden este kártyázunk – közös időtöltéseink engem is kikapcsolnak. Sokat játszunk együtt, amit szintén nagyon fontosnak tartok, de a home office mellett a háztartást eddig nem tudtam rávenni arra, hogy egyedül vezesse magát.

A rengeteg feladat mellett tudom, hogy a legkönnyebb a gyerek kezébe nyomni a telefont vagy a tabletet, de annak meg is lesz az eredménye. Ha hagynánk, a mi gyerekeink is nyomnák egész nap, amit borzalmas megoldásnak tartok, de már mi sem tiltjuk nekik. Most hetente egy bizonyos napon kapják meg a kütyüket, korlátozott időre. A következetesség olykor okoz némi feszültséget, de muszáj betartani, különben pillanatok alatt olyan függőséget okoznak a technikai eszközök, ami hosszú távon visszafordíthatatlan károkhoz vezet. Tévét hónapok óta nem nézünk, ugyanis elromlott a távirányítónk, így a hiperszuper okostévénket nem tudjuk bekapcsolni. Őszintén nem hiányzik se nekünk, se a gyerekeknek. Legyen tévé, legyen tablet, de csak sokadik a sorban, és a közös játék, a szabadfoglalkozás, és minden más után. Ne a kütyü legyen elsődleges megoldásunk az unalom elűzésére!

Egy nyolcévessel és két darab hatévessel a nyakamban mondom: hajrá unatkozás, hajrá szabadság, és hajrá kötélvastag idegek! A cél sosem az, hogy megússzuk saját gyerekeinket, hanem az, hogy önállóan gondolkodó, kreatív, magukat feltaláló kisemberekké váljanak. A mi kezünkben a kulcs, adjuk hát nekik oda, hogy egyedül nyissanak ki vele minél több ismeretlen ajtót!