A legnagyobb szeretettel tönkretett gyerekek sorsa – A Genitrix-szindrómáról

Nagyon sokszor előfordul, hogy az idősödő édesanya vagy édesapa csak úgy tud megbarátkozni az elmúlás és a halál gondolatával, hogy azt mondja: sebaj, utódaimban valamiképpen tovább folytatódik az életem, akkor is, ha már én fizikailag nem leszek jelen. Ez természetes, és részben igaz is, hisz rengeteg dolgot adunk fizikai-mentális-szellemi oldalon is a gyerekeinknek, és általuk a jövőnek. Azonban a szülők egy része sajnos gyakran nem számol azzal, hogy gyermeke felnőtt korára önálló lénnyé vált, és egyáltalán nem biztos, hogy azt az utat akarja járni, amit ő.

Ha rendkívül nehéz is ez, de meg kell tehát tanulnunk a gyermekeinket elengedni, hagyni, hogy önálló, felnőtt emberként maguk döntsenek a sorsukról. Akár a mi akaratunk és gondolataink ellenében is. Ha ez a „leválás” nem történik meg, néha egészen extrém jelenségek bukkanhatnak fel. Ilyen a Boga Bálint geriáter által elnevezett Genitrix-szindróma.

A kilencvenes évek elején az egyik egyetemi hallgatói csoportomba járt egy nagyon csendes, visszahúzódó lány, aki soha senkivel nem állt szóba, s az órákon is csak akkor szólalt meg, ha konkrétan őt kérdezték. Amikor házibulikat vagy közös tanulásokat rendeztünk, sohasem jött el, mindig azt mondta, dolga van, s amikor egyszer, nagy merészen rákérdeztünk, hogy miért nincs soha velünk, elmondta, hogy a szüleivel él, és az édesanyja nem engedi őt el sehová, ráadásul nagyon beteg, folyamatosan ápolnia kell. A következő félévben halasztott is, s amikor újra találkoztunk vele, még visszahúzódóbb volt, de annyit kiderítettünk, hogy édesanyját továbbra is folyamatosan ápolja, mindig vele kell, hogy legyen.

Egyszer azonban váratlan fordulat történt: egyik vizsgáján a tanár – kissé igazságtalanul – megbuktatta, s az édesanya bejött az iskolába, és olyan hangosan vitatkozott a tanárral, hogy a folyosón is lehetett hallani. Igen energikus volt, s az ajtót erősen becsapva ment el – egyáltalán nem látszott betegnek. Évek múlva kiderült: a lány végül nyolc év alatt, de diplomát szerzett, s édesanyja kívánságára egy olyan férfihez ment hozzá, akit egyáltalán nem szeretett, s ebben a kettős szorításban végül idegösszeroppanást kapott. Hosszú évek óta nem tudunk róla semmit. Édesanyja viszont ma is él, s bár már teljesen egyedül van, ellátja magát és a környezete véleménye szerint nem túlságosan látszik betegnek.

Talán nem tévedek nagyot, ha ezt a helyzetet azonosítom utólag a Genitrix-szindrómával. Iskolapéldája ez annak a helyzetnek, amikor a szülő nem képes „elengedni” a gyermekét, pedig erre voltaképpen mindkét félnek nagy szüksége lenne.

A szindrómát jelölő furcsa kifejezés egy francia keresztény író, Francois Mauriac 1923-ban publikált novellájából származik. Ott anyakirálynőt, még pontosabban (teremtő) istenanyát jelent a szó, s ez az uralkodási helyzet valóban sokkal jellemzőbb is az anya-lánya kapcsolatra, mint az apa-fiúra, bár már ezzel is találkoztam néhányszor. A Mauriac-novella egyébként a nagyon ritka anya-fiú „genitrixet”, gyilkos köteléket mutatja be.

A szindróma jellemzője, hogy a szülő nem hogy nem képes felnőtté vált gyermekét elengedni, hanem pontosan az ellenkező utat járja be: teljesen uralma alá hajtja őt, mintegy megfojtja őt az akaratával. A Genitrix-helyzetben a gyermeknek nem lehet semmilyen önálló döntése, a szülő érzelmileg és nem egyszer anyagilag is zsarolja őt, folyamatos ellenőrzés alatt tartja a sokszor akár negyven- vagy ötvenéves felnőtt embert.

Számos esetben előfordul, hogy ebben a lelki igában az állandó feszültségben lévő gyermek végül összeroppan,

s nem ritka az sem, hogy öngyilkosságot követ el. Sajnos az is előfordul, hogy az igazi tragédia a szülő halála után következik el: az önállótlan, gyakorlatilag életképtelen felnőtt-gyermek („gyernőtt”) nem képes egyedül élni.

A szélsőséges helyzetektől eltekintve is nehéz jó egyensúlyt találni, ami mindenki számára kényelmes. Ehhez elsődlegesen természetesnek szülőként kell látnunk azt, hogy a gyermekünk felnőtté válása során jó, ha kirepül a fészekből, és saját életet kezd kiépíteni, saját családdal, értékrenddel, gondolatokkal. Bíznunk kell abban, hogy szülőként képesek voltunk önálló, felnőtt embert nevelni belőle – ez is egyfajta ősbizalom, nemcsak a kisgyermek rajongása az édesanyja iránt. Ebben az önálló életben legföljebb segíthetjük, támogathatjuk őt, de nagyon fontos, hogy csak akkor, ha ő ezt valóban igényli.

Szülőként és nagyszülőként úgy hiszem, az a dolgunk, hogy akkor is, ha ez roppant nehéz, és komoly lelki vívódásokkal jár, megbarátkozzunk az élet ezen, természetes rendjével, és

találjuk fel magunkat a saját „harmadik kori” életünkben,

barátainkkal, ismerőseinkkel, olvasva, zenét hallgatva, sportolva, élvén a saját, felnőtt életünket, egyfajta „kései szabadságban”. Ez természetesen nem jelent és nem is jelenthet teljes elhatárolódást. Ha a gyermekünk azt érzi, hogy ha szüksége van ránk, mögötte állunk, de nem telepedünk sem fizikailag, sem érzelmileg rá, akkor azt fogjuk észrevenni, hogy találkozásaink valóban egymás elfogadásáról és támogatásáról szólnak, mert mindenki boldogan érzi magát, akkor is, ha üres a fészek. Ez pedig mindannyiunk célja. Ugye?