Mint a borsó meg a héja – Anya maradtam az üres fészekben

Család

Mint a borsó meg a héja – Anya maradtam az üres fészekben

Hónapok óta készült a költözésre, nem ért váratlanul a dolog, és persze addig is sokszor aludt máshol, mégis, amikor hivatalosan úgy lépett ki az ajtón a lányom, hogy az többé nem az otthona, akkor nekem egy időre megfagyott a szívem.

Nem tudom, más hogy élte meg a gyerek szárnyra kapását, a mögötte becsukódó ajtó látványát, de én nagyon nehezen.

Azért segítettem költözni, pakoltam vele, leszereltünk, dobozoltunk, szelektáltunk. Dobálta ki a gyerekkori tárgyakat, ez se kell, az se kell…. Dobálta ki a holmikat, már nem volt rájuk szüksége, az új otthonában kevés a hely, el se férne, és különben is minek.

Amikor nem figyelt oda, visszaloptam magamnak az emlékeket.

Visszaloptam a lezárt dobozokból a kinőtt gyermekkorát.

A kis kulcstartókat, a gyerekkora noteszeit, a rajzokat, a tollakat, amikkel olyan sok szívecskét rajzolt nekem, fényét vesztett bizsukat, a legelső gyűrűjét, hajgumikat, plüssöket, az első parfümje üvegét. Visszaloptam, mert ha ő ki is megy az ajtón, ezek a tárgyak megőrizik nekem a gyorsan elröppent éveket.

A fiúk elindulását könnyebben viseltem, jöttek mentek a világok között, jöttek-mentek a barátnők, aludtak itt, aludtak ott, fokozatosan, lassan, túlélhető üzemmódban „koptak ki” a mindennapokból a srácok, egyik a másik után. Óvatosan távolodtunk egymástól, és amikor én a válás miatt eljöttem a családi otthonból, tulajdonképpen már nem is laktak ott. És persze akkor még ott volt nekem a lányom, a legkisebb, akkor még alig tízévesen. Volt feladat, volt vigasz még kerek 10 éven át.

A lányom is fokozatosan távolodott, mégis, „igazi” költözése után sokkolt az üres szobájának látványa, belül egy nap alatt éveket öregedtem.

Mintha nem csak ő, de fiatalságom is vele költözött volna.

A fiatal nő és anya lendülete és üdesége, a közös sütések meghittsége, az ágyban ivott kakaók álmossága, a közös mesék varázsa, az összebújások szuszogása. Vele ment minden, ami puha, meleg és gömbölyű.

Soha nem éreztem még annyira egyedül magam, mint azon a napon, amikor elment: a borsóhéj érezheti így magát, amikor az utolsó szem borsót is kifejti belőle az élet. Hiába adta át, amit átadhatott, hiába érte el a célját, végezte el feladatát, hiába... végül üres héj marad csupán.

Hetekig úgy hittem, így maradok, üresen. Pedig volt elég feladat; munka, a többi gyerek, unokák – a saját életem elvárásai, nyüzsgése és lüktetése teher volt abban a furcsa időszakban. Gyászoltam valamit, amit ünnepelni kell. Mert persze tudtam, hogy távozása nem valami végzetes fordulat, csak az élet baktat a maga könyörtelen, következetes módján. Ez az élet rendje. Mégis fájt.

De okos az élet, nem szereti az üres helyeket, nem tűri az űrt. Befedte más gonddal, sajogjon az.

Meg szép örömökkel foltozta, ne fájjon annyira,

bevarrta, átfűzte találkozásokkal, egymásra csodálkozással, hazaszaladással. A „Csak egy puszira jöttem, anya”-csacsogással, ölelésekkel, hazaváró sütikkel, meg anya-lánya randikkal. Tejszínhabos kávékkal szerte a városban, nagy ebédekkel, közös kószálással és persze napi telefonhívásokkal reggel és este. Ő hív, beszámol, kérdez. Velem van, pedig elköltözött.

Egy év telt el. Békésebb vagyok, mint voltam. Hagyom, hogy a maga útját járja. Elengedtem. Múlik a dermesztő pánik is belőlem. Van mit ennie, van hol laknia. Vagy ha nincs, akkor viszek, feltankolom kis életét, amivel épp kell. És pontosan tudja azt is, hogy hazajöhet. Sőt, el se ment igazán. Mert lakjon ő bárhol, költözzön bárhova, az otthona itt van, egészen közel: pont a szívemben. És ott is marad.

Ajánljuk még: