Fokozottan védett madarunk: természetvédelmi értéke félmillió forint. Hazai állományai a Dunától keletre, az Alföldön élnek, de rejtett életmódjuk miatt, feladják a leckét a megfigyelőknek.
Az ugartyúk(Burhinus oedicnemus) 1901 óta élvez védettséget hazánkban, és az egyik legmagasabb természetvédelmi értékkel rendelkező faj a listán. Nem véletlenül: állományát az 1980-as években még 200, 2015 és 2017 között viszont már csak 32–44 párra becsülték.
Kedvenc élőhelyei az alacsony növényzetű, túllegeltetett, vakszik-foltokban gazdag, padkás, szikes puszták és a szántóföldek - feljegyezték fészkelését tavaszi gabonában, kapás kultúrákban, friss lucernavetésekben, ugarokon, homoki szőlőkben, és fiatal telepített feketefenyő-ültetvényeken is. A megfigyelők szerint költésére a Csepeli- és a Solti-síkon, a Tisza-völgy egyes területein, a Hortobágyon és a Tiszántúl néhány részén is lehet számítani, és nagy eséllyel fészkel a Homokhátság néhány pontján, illetve a Hevesi-sík területén is.
Legnagyobb eséllyel március vége és október közepe között találkozhatunk vele, de a legkésőbbi hazai észlelése egy november 17-i napon történt. Ősszel, vonulás előtt kis létszámú csapataikat is megfigyelhetjük, de ehhez nagy szerencse kell, hiszen a legnagyobb feljegyzett csapat mindössze 40-70 példányból állt.
„Madarunk általában röptében hallatja kiáltásait. Nappal pedig mintha füstté válna, eltűnik, alig mozdul ki a ritkás növényzet takarásából. Ha nem látnánk jellegzetes háromujjú lábnyomait a meleghomokban, nem is hinnénk, hogy itt még él és költ pusztáink kénsárgaszemű szellemmadara, az ugartyúk.”- olvashatjuk a megfigyelők leírásaiban.
Az amúgy is kevés egyedet számláló hazai populáció egyik nagy gondja, hogy a kotlás idején zajlanak a szántóföldi munkálatok, amelyek a tojásos fészkek megsemmisülésével fenyegetnek. Ezért kiemelkedően fontos a természetvédelmi szakemberek munkája, akiknek fő feladata a fészkek felderítése, és a fészkek körüli védőzóna kialakítása. Sajnos az sem ritka, hogy a tojásos fészket, vagy a félénken meglapuló fiókákat, az utakról letérő járművek pusztítják el, ezért a feltételezett élőhelyeken, csak és kizárólag, az úton történő közlekedés a megengedett.
Az ugartyúk fészke legtöbbször egy egyszerű talajmélyedés, szinte alig észrevehető. A tojások és a fiókák is tökéletesen beleolvadnak környezetükbe, így nem egyszerű a védelmükre induló szakemberek munkája. A gyanútlan munkavégzők önhibájukon kívül is kárt tehetnek bennük. Ezért fontos a megelőzést végzők munkája: segítségük nélkül aligha lehetne fenntartani, az amúgy is csekély tagot számláló állományokat.
A megfigyelések szerint az idősebb párok évről évre ragaszkodnak korábbi költőterületükhöz. A kiválasztott területet a hímek éberen őrzik, és határozott fellépéssel védik a vetélytárs hímekkel szemben. „Még az Állatkertben is előfordult, hogy két, már párra talált hím annyira zokon vette egy harmadik társuk „csábítási kísérleteit”, hogyha nem lépünk közbe, a szó szoros értelmében megnyúzták volna. A támadással fenyegető madár kihúzza magát, farkát lecsapja — szinte barázdát szánt vele a homokban — kiterjesztett szárnyait ütésre emeli. Ezzel a testtartással nemcsak vetélytársait fenyegeti, hanem a tojásrakás időszakában néha így támad a röpdéjébe lépő ember lábára is”- írja Dr. Mödlinger Pál az ugartyúkoknál tapasztalt viselkedésről.
Szintén Dr. Mödlinger Pál és kollégái figyelték meg az ugartyúkok fészeképítési szokásait is. Beszámolóikból igen részletes képet kapunk arról, hogyan is zajlik az otthon építése: „Egy-egy pár több „próbafészket” készít és használ, majd az egyikhez egyre gyakrabban visszatér, s ebből lesz az igazi költőfészek. A mélyedés kikaparása általában a tojó dolga, a hím csak alkalmanként vesz részt benne. Az eljárás mindkettőjüknél ugyanaz: a madár a kiválasztott helyen előredőlve a puszta homokra ereszkedik, megtámaszkodik a mellén, majd váltott lábbal kaparni kezd hátrafelé. Közben a mellén jobbra-balra billegve tágítja, szélesíti is a mélyedést. Nyolc-tíz kaparómozdulat után leoson a fészekről, hogy tíz-húsz perc vagy fél óra elteltével visszatérve egy másik irányból ráülve, folytassa a mélyítést. A „mű” első rátekintésre csak nagy jóakarattal nevezhető fészeknek, pedig a maga nemében tökéletes alkotás, iskolapéldája a láthatatlan fészeknek. A 12-15 cm átmérőjű kismélyedésben alig találni fészekanyagot: néhány napszítta nyúlbogyó, birkatrágya, kisebb-nagyobb mészgebecsek, egy-két kövecske, és néhány cm-es növénydarabkák — ennyi a fészek! Ezek persze nem bélésül szolgálnak, hanem álcázásra valók, s igen jó hátteret adnak a világos agyagbarna alapon sötétbarna foltokkal, zegzugos vonalakkal tarkázott tojásoknak. Az alakfelbontást segítő fészekanyagok és a tojás mintázatának az összhatása annyira tökéletes, hogy a fészek már néhány lépés távolságból nézve is láthatalan”.
A fészek általában kettő, ritkábban egy tojást rejt- ezeken a szülők felváltva kotlanak. A fiókák 25-27 nap alatt kelnek ki, ezután szüleik állati eredetű táplálékokkal etetik őket, amelyeknek beszerzése is egyedi. Az ugartyúk ugyanis szürkületben vagy holdfényes éjszakákon vadászik: „hirtelen megiramodások és megtorpanások közepette rovarokat és más kisebb állatokat kap fel a talajról”- olvashatjuk az MME adatlapján. Később a fiókákat, más madártól eltérően nem csőrből csőrbe etetik, hanem előttük szedegetve, megmutatják a táplálékot. A táplálék nagyobb rovarokból, szöcskékből, csigákból, gilisztákból áll, de amikor a fiókák már nagyobbak lesznek, elfogyasztják az apróbb rágcsálókat is. Az ifjú ugartyúkok 40 napos koruk körül válnak röpképessé, de a család még ezután is sokáig együtt marad.
Sok más fajhoz hasonlóan az ugartyúk esetében is felmerült a faj zárt térben történő tenyésztésének szükségessége- melyről igen szemléletes leírásokat olvashatunk a kilencvenes évek szakirodalmában. A kezdeményezés fő úttörője a Budapesti Állatkert Madárosztálya volt, amelynek munkatársai a Baseli Állatkert, Frisch és a Norfolk Wildlife Park pozitív példáiból kiindulva láttak neki a munkának. Budapesten először 1972-ben értek el eredményes költést. A beszámolók szerint az ugartyúk fiókák felnevelése viszonylag egyszerűnek mondható, azonban egy dologra vigyázni kellett: az ugartyúk fiókák könnyen meghűlnek, felfáznak, ezért az olyan hűvösebb, nedvesebb napokon, amikor a hasonló korú bíbiceket, godákat még nyugodtan a szabadban lehetett tartani, az ugartyúkokat be kellett vinni a temperált nevelőszekrénybe. Hőigényességük miatt nagyon sok napfürdőzésre volt szükségük, méghozzá nagyon érdekes testhelyzetben. „Azt hiszem ez a faj az egyetlen a limikolák között, mely napfürdőzés közben lábait hátrafelé párhuzamosan kinyújtva, fejét előre a talajra helyezve fekszik félórákon át, mozdulatlanul. Felületes rátekintésre nem is látszanak élőknek. Hasonlót eddig csak emunál, nandunál figyeltünk meg”- olvashatjuk a beszámolókban.
Összességében elmondhatjuk, hogy jobban belelátva az ugartyúkok mindennapjaiba, egy különleges faj képe tárul fel előttünk, amelynek védelme mindannyiunk számára fontos. Egy kis körültekintéssel biztosíthatjuk gyermekeink, unokáink számára is, hogy nekik is legyen még lehetőségük átélni a megfigyelésben rejlő örömöket, a megismerésben rejlő élményeket.
