A munkahely a második otthonunk – Szaglásszunk körbe az állásinterjún, és meneküljünk, ha kell!

Megosztó

A munkahely a második otthonunk – Szaglásszunk körbe az állásinterjún, és meneküljünk, ha kell!

Amikor új munkahelyet keresünk, már annak is tudunk örülni, ha egy-egy megpályázott cég visszajelez. Akkor különösen nagy lehet az öröm, ha be is hívnak egy állásinterjúra, de ne felejtsük el, hogy ilyenkor nemcsak minket vesznek górcső alá, nekünk is szét kell néznünk a munkahely háza táján. Mert nagyon is számít, hova kell nap mint nap bemennünk. 

Sikeres interjú után valójában partneri kapcsolódás történik: nagyon nem mindegy, hogy az anyagiakon felül mit kínál a cég, milyen légkör fogad minket, az pedig még lényegesebb, milyen emberekkel dolgozunk majd együtt. 

Egy állásinterjú során azonban nincs bátorságunk rákérdezni a sablonos, a HR-esek által elvárt kérdésen túl semmire, mert attól tartunk, nem vennék jó néven tőlünk a kíváncsiskodást, és valószínűleg nem is kapnánk őszinte válaszokat. Nemcsak azért, mert nem akarnak kilépni a szakmai kereteikből, hanem azért sem, mert ők benne vannak abban a bizonyos kultúrában, és ha az hagy kívánnivalót maga után, eszükbe sem lesz feltárni előttünk a problémákat.  

Az emberi, őszinte megnyilvánulások többnyire még ma is távol állnak az állásinterjúk világától, pedig néhány elejtett kósza megjegyzés, pár időben feltett kérdés és válasz sokkal jobban fényt deríthetne arra, hogy személyünk beleillik-e a cég által megfogalmazott elvárásokba, a cégkultúrába vagy sem. 

És most nem feltétlenül arra gondolok, hogy közös bulik során megünneplik-e mindenki névnapját, és ez tetszik-e nekünk vagy sem, és valójában már a céges „lazaság” szimbólumává vált pingpongasztal megléte sem fontos akkor,

ha belépéskor a recepciós mogorván fogad minket.

Ha megengedik, hogy tegyünk egy rövid sétát a folyosókon (önmagában már ez is a cég nyitottságáról árulkodhat), a munkatermekben, irodákban, ne habozzunk élni a lehetőséggel. Mert ha azt látjuk, hogy az egész légkör túl feszes, mindenki némán, örömtelenül teszi a dolgát, ha az emberi gesztusoknak nyoma sincs, akkor szólaljon meg a vészcsengőnk. Ha nem mosollyal és őszinte kíváncsisággal intenek innen is, onnan is, ha azt érezzük, hogy valószínűleg ádáz verseny folyik az emberek között, és nincsenek barátságos megnyilvánulások se felénk, se egymás felé, akkor jobb átgondolni, megéri-e elfogadnunk az állást. 

Jómagam kizárólag szeretettel teli légkörben tudok teljesíteni,

lehet, ez a munkám jellegéből is adódik, és a kreativitás nálam csak számomra komfortos érzelmi környezetben működik. Ám más sem hiszem, hogy a legjobbat tudná kihozni magából akkor, ha feszültséggel teli a munkahelyi légkör, vagy ha az egy helyen dolgozó emberek között nagy a rivalizálás, a villongás mindennapos, vagy fúrják egymást, esetleg túl autoriter a vezetői magatartás – mindez lebénítja az embereket.

Tudom, egy állásinterjú nem a munkahely kulturális hátterének feltérképezését szolgálja, (bár jó lenne, ha beleférne) de ha nem végszükség az állás elfogadásából származó bevétel, akkor hagyatkozzunk ösztöneinkre, engedjük, hogy benyomásaink hassanak ránk, és azok alapján is mérlegeljünk.

A legtöbbször elég egy kávét meginni a cég konyhájában, vagy használni a mosdót ahhoz, hogy valamilyen képet kapjunk a valódi légkörről.

Elég megfigyelni a mosdóban vagy a konyhaszekrényen virító felszólításokat. Ha rövid „vakkantások” kiabálnak ránk, feszüléssel teli, vagy egymást letoló kis üzenetek – és ezt a  „kommunikációs” szokást megengedi a munkahelyi vezetés, ott baj van.

Én futottam már bele olyan teakonyha-használatra vonatkozó „céges” feliratokba, amelyek olvasása után tudtam, hogy egy napot sem akarok annál a cégnél tölteni, tudtam, ahol ilyen a „kultúra”, ahol a trágárságot súroló vagy egymást sértő, mindenkiről a rosszat feltételező „parancsok” kerülhetnek közszemlére, az nem az én világom.

Ezek ugyanis árulkodnak arról, hogy belépésünk után milyen csapatra, milyen vezetői attitűdre és milyen kommunikációra számíthatunk.

Ha valahol azt olvasom: „Mosogass már el magad után, nem vagyok a cseléded!” vagy azt: „Soha többé ne nyúlj a bögrémhez!”, esetleg a mosdóban ezt: „Otthon is így csinálod????” – nos, ott egészen biztosan nem írom alá a munkaszerződést, hacsak nem az lenne a feladatom, hogy segítsek újrakeretezni a munkahelyi kommunikációt és kultúrát.

Nyitókép: Ant Rozetsky

Ajánljuk még: 

„ERRE MUSZÁJ VÁLASZOLNOM” – A MUNKAIDŐN TÚLI CÉGES HÍVÁSOK ÉS ÜZENETEK POKLA
„TUDNI KELL ÉLNI A LEHETŐSÉGEKKEL” – HOL (IS LEHET) A NŐK HELYE A MUNKAERŐPIACON?