Te el tudod adni magad? – a bértárgyalásban is fejlődhetünk!

Megosztó

Te el tudod adni magad? – a bértárgyalásban is fejlődhetünk!

Bevallom azért is foglalkoztat a kérdés, mert én magam nem vagyok jó ezen a területen. Vállaltam már el munkát úgy is, hogy tudtam, alacsonyra lőtték és lőttem be az elvégzett munka értékét, dolgoztam megalázóan kevés pénzért, mert adott pillanatban a kényszer úgy hozta – azt hittem, nem tehetek mást. De előfordult az is, hogy azért estem ki a rostán, mert a megcélzott cég áraihoz képest magasra pozícionáltam a fizetési igényem.

Mindezidáig én magam is csak tapogatóztam, tapogatózom ezen a területen, de Isten bizony, szeretném okosabban csinálni!

Hazánkban ma még nem igazán beszélhetünk egészséges bértárgyalásról, mert nincs egyensúly a rendszerben. A mai napig az állást kínáló diktál és az állást kereső vagy elfogadja az összeget, és a kínált feltételeket vagy továbbáll. Rábólint vagy sarkon fordul, de joggal érzi úgy, hogy nincs valódi tárgyalási pozícióban.

Továbbmegyek: nem elég, hogy az állást kínáló cég vagy vállalkozás fölényből indul a munkaerőpiacon, hanem a legtöbb esetben már van egy, a meghirdetett pozícióra kikalkulált bérösszeg a kasszában (vagy az interjúztató fejében), de ezt ügyesen nem mondják ki hangosan – inkább a jelentkezőnek szegezik a nehéz kérdést. 

Ahogy említettem, én estem már bele a saját csapdámba, és utasítottak vissza azért, mert magasabbra pozícionáltam a fizetést az általuk gondoltnál, ám ez a bátorság nem jellemző rám, és a legtöbb munkakeresőre sem. Általában szeméremből, bátortalanságból alacsonyabbra értékeljük önmagunkat, ezzel az általunk kínált munkának az értékét is, mert így szocializáltak minket.

Vagy egész egyszerűen már annak örülünk, hogy lesz munkánk. És ez így nagyon nincsen rendben. 

A munkát kínáló cégek jelentős része úgy gondol az álláskeresőre, mint valami kényelmetlen, de szükséges rosszra, aki majd csak a pénzt viszi el a cégtől, ezért egyetlen pillanatig sem tekinti partnernek a jelentkezőt, és nem kezeli valódi értékén az ember tudását, tehetségét, szorgalmát, vagy akár a puszta fizikai munkaerejét. Amíg a megbecsülés minimális szintje sem jelenik meg, addig a munkaadó fél fölényből indul a bértárgyalásnál, és így a pályázónak nagyon nehéz lesz valódi igényeit okosan, tárgyilagosan képviselni.

És mivel sokunknak nincs is igazi gyakorlatunk a munkakeresésben, csak tapasztalatok sora gyűlt össze: itt se sikerült, meg ott se, már megint kihasználnak minket – feltörhet bennünk a beletörődés keserűsége. És nagyon sokan úgy érezzük, mit tehetnénk mást.  

Azt gondolom, sok utánajárással és tapasztalatgyűjtéssel mégis javíthatunk egy kicsit ezen az egyenlőtlenségen. Nem hiszem, hogy egyik pillanatról a másikra megváltoztatható lenne ez a helyzet, de ha legalább mi magunk képesek vagyunk reálisan szemlélni saját magunkat, és legalább mi értékként tekintünk arra a szolgáltatásra, amit kínálunk, talán növelhetjük saját esélyeinket.  

Természetesen sok rossz tapasztalat után nehéz a folyamatos sértettség érzése nélkül újra meg újra leülni egy olyan tárgyalóasztal mellé, ahol azt érezzük, alapvetően nem a tisztelet az úr az irányunkba – és nem egyszerű a helyén kezelni önmagunkat, ha a másik fél folyamatosan mindenféle eszközzel érezteti fölényét.

Ám érdemes magasabbról rátekinteni ezekre a helyzetekre, félretolni a sértettséget és az önérzetet, és más nézőpont alapján belevágni a tárgyalásba.

A munkaadók számára a mi bátortalanságunk és önértékelési gondjaink sok pénzt hoznak a konyhára – előnyösnek tűnik ez a helyzet számukra – bár ma már egyre többször kerül elő, hogy igazából öngólt rúgnak ezzel. llyen feltételek mellett nem igazán kapnak majd lojális, elkötelezett, a cégért tűzbemenő alkalmazottakat, és folyamatosan szembe kell nézniük azzal, hogy sorra mondanak fel és vándorolnak át a konkurenciához a munkatársak, csak mert ott három forinttal és napi egy ingyen kávéval többet kínálnak.

Úgy tűnik, néhány munkaadó felismerte a jelenséget, de még mindig nem elegen.

Mi viszont már most is építhetünk rá, hogy sikerül normális munkaadóba botlanunk. Ne csak a konkrét bérösszegről „tárgyaljunk”, mert az is fontos, hogy a vállalat mit kínál a bér mellett. Meg kell tanulnunk csomagban gondolkodni. Mi jár a bér mellé pluszban? Mekkora a cafetéria, milyen plusz lehetőségeket biztosítottak a dolgozók számára, van-e mód fejlődésre, rugalmas-e a munkaidő, kínál-e home office-t a cég, van-e nyári tábor a gyerekeknek? Adódhat-e lehetőség arra, hogy feljebb lépjünk a ranglétrán? De mindemellett érdeklődjünk, sőt kíváncsiskodjunk, amennyit csak nem szégyellünk, szagoljunk bele, milyen a munkahelyi légkör, mennyire támogató, elfogadó a vezetőség és a kollektíva.

Próbáljuk meg magunkat elképzelni abban a közegben, mennyire passzolunk oda, vajon képesek vagyunk-e azonosulni a cég értékeivel?

Mert ha önmagunkra és a munkát kínáló cégre is reálisan tekintünk, ha pontosan tudjuk mi mit kínálunk és mit várhatunk a munkaadótól, akkor kisebb eséllyel lövünk mellé. Illetve megtanuljuk, hogy a kevesebb pénz értékesebb lehet, ha nagyon vonzó a munkahelyi környezet és kultúra számunkra, vagy ha tudjuk, olyan emberek mellett dolgozhatunk, akiktől tanulni is lehet. 

Ha a munkaadó ragaszkodik ahhoz, hogy mi határozzuk meg a bért, ne tagadjuk meg a lehetőséget, de legyünk okosak: adjuk meg intervallumban az összeget, tól-ig-ben gondolkodjunk. Vállaljuk fel, hogy addig nem tudunk hiteles választ adni, amíg nem látjuk át pontosan mit kínál a cég. Ha sikerül beindítani a kölcsönös kommunikációt, amikor oda-vissza elkezdhetjük feltárni a lapjainkat, akkor jelenthetjük ki – abban az esetben is csak óvatosan – bértárgyalást folytatunk.

Olyat, ahol már nekünk, munkavállalóknak is van némi mozgásterünk és esélyünk az igényeink felvállalására.

Ajánljuk még: 

NYÚJTÓZZUNK ÉS SÉTÁLJUNK: A SOK ÜLÉS KOMOLY EGÉSZSÉGÜGYI PROBLÉMÁKAT OKOZHAT
OTTHAGYTAM MINDENT, HOGY A MAGAM FŐNÖKE LEGYEK. JELENTEM, MÉG ÉLEK!

 

 

Már követem az oldalt

X