Otthagytam mindent, hogy a magam főnöke legyek. Jelentem, még élek!

Aktív

Otthagytam mindent, hogy a magam főnöke legyek. Jelentem, még élek!

Mire kettőt pislantunk, életünk máris egy adott útvonalra orientálódik. De vajon illik-e, szabad-e szántszándékkal letérni az ösvényről? Szerintem igen. Mert egy megszerzett papír, diploma, oklevél vagy bármi semmiképp se határozzon meg egy életet.

Ami engem illet, világéletemben érzelemvezérelt voltam, egy kis álmodozós, néha egészségesen pánikolós attitűddel, de összességében „úgyis megoldom” hozzáállással. Ezt nevelték belém a szüleim mióta az eszemet tudom, a világ legnagyobb komolyságával és meggyőződésével mondták ugyanúgy a 7 éves és a 24 éves lányuknak, hogy „megoldod, Kinga, tudjuk, hogy megoldod. Rajtad múlik.” Oké, hát akkor nincs mit tenni, meg kell oldani – vontam meg a vállam.

Ez a hozzáállás azóta is jellemez: meg kell oldani, mert meg lehet.

Persze sok mindentől félek, annál is több mindentől rettegek – tudjátok pókok, globális felmelegedés, magány, ilyenek –, de a változástól való riadalom nem tartozik közéjük. Ez a rettenthetetlen, szüleimtől kapott hit képezi az életszemléletem alfáját és omegáját, amely a mai napig rányomja bélyegét a döntéseimre. Az összesre.

Példának okáért: talán pár évvel ezelőtt ezért mertem szemrebbenés nélkül megváltoztatni az utolsó utáni pillanatban a pályaválasztási döntésemet – masszív fejfájást, jogos aggodalmat adva középiskolai tanáraim kezébe. A szüleim persze ekkor is ezt skandálták a világ legnagyobb nyugalmával és bizalmával: „megoldod, tudjuk, hogy megoldod. Rajtad múlik.”

Talán ezen szavak miatt bólintottam rá arra is, hogy még akadozó nyelvtudással, egyedül, betegen átrepüljek a világ másik felére, Amerikába, hogy ott senkit nem ismerve dolgozni kezdjek. Talán ezért merek egy olyan területen tevékenykedni, amihez a diplomámnak semmi köze. Lehet, ezért mertem nemet mondani a multinacionális vállalatok rendszerére. Lehet, nem tudom. De azt tudom, hogy a „megoldod, tudjuk, hogy megoldod, rajtad múlik” szállóige alig hallhatóan vált mindennapjaim részévé és tudatalattim mottójává – és hiszem, hogy ez mindenkinek előnyére válna.

24 éves, Y-generációs nő vagyok, aki a frissen ropogó közgazdász diplomáját szépen feltette a polc tetejére, mert rájött, hogy a monoton irodai munka, a korlátozottság és a nehezen változtatható fizetés demotiválja. Életunttá, befásulttá, élő robottá teszi – egyszóval nem önmagává. Azért írom kívülállóként, mert akkor önmagamon kívül állónak éreztem magamat.

A tipikus millenniumi nemzedék tüneteit produkáltam:

multis „rabszolgaság” helyett nagyobb szabadságot akartam és saját időbeosztást. Vágytam arra, hogy a munka öröm legyen, ne pedig kényszer. Hogy akár órákra elmerüljek a flow-ban, még titkon se sandítsak az órára az ebédidő és a munkaidő végét várva. Hogy akkor dolgozzak, amikor csúcsszinten lebeg a koncentrációm, ne pedig akkor, amikor megmondják nekem. Hogy ott dolgozzak, ahol a legjobbnak érzem, ne pedig ott, ahol elvárják tőlem.

Hogy önmagam főnöke legyek. Hogy a hibázást szükségesnek érezzem, ne pedig büntetendő véteknek. Hogy fizetésem a teljesítményemtől függjön, ne pedig a rendszertől. Hogy a szabadnapjaim ne legyenek megszámolva. Szabadúszó akartam lenni, szabadon akartam dönteni és élni, nem pedig vállalati beosztottként túlélni. (Amivel persze alapvetően semmi probléma, mindenki ismeri önmagát annyira, hogy tudja, számára mi a megfelelő.)

Csupa Y-generációs álomképzet, ugye?

Tudom jól, de azt is, hogy életem egyik legjobb döntése volt letérni a biztos, diploma által kikövezett útról, és belekezdeni valami olyanba, amit valaki ismeretlennek, másvalaki pedig bizonytalannak hív. Hosszú és rögös út volt ez mindig is, ami nem egyik percről a másikra járható ki – de számomra akkor is megérte.

Szabadúszóként könnyen tanul magáról az ember, nem kell ide önismereti kurzus, elég pár hónapot ebben az életformában tölteni, mert itt csak te magad vagy, csak magadra számíthatsz és csak saját magadon múlik minden. És ez az, ami motivál.

Olyan pedig ugyebár nincs, hogy valamit nem lehet megoldani.

Ajánljuk még:

15 emelettel mélyebben van itthon a víz, mint néhány éve, és ez mindenkit érint

„Tragikus a helyzet ezen a magyar településen: feladták a harcot a helyi gazdák” – olvasom az elsőre hatásvadásznak tűnő szalagcímet. A konkrét település neve aztán a következő bekezdésben derül ki, akár meg is nyugodhatnék, rendesen messze van tőlünk, az ő bajuk nem az enyém, de mivel jóbarátok élnek azon a vidéken, mégis továbbolvasok. A döbbenet viszont csak ezután következik: a cikket akár rólunk is írhatták volna.