Sophia Loren 86 évesen is elvisz a hátán egy filmet, de kár a kihagyott ziccerért

Kult

Sophia Loren 86 évesen is elvisz a hátán egy filmet, de kár a kihagyott ziccerért

„Muszáj szeretni” – ez az utolsó két szava a világ egyik legolvasottabb regényének, az  Émile Ajar által írt Előttem az életnek. Az 1975-ben Goncourt-díjat is elnyert művéből Simone Signoret főszereplésével a hetvenes években már készült egy film, a napokban pedig a Netflixen debütált egy új változat, Sophia Loren főszereplésével.

Mivel az egyik kedvenc regényemről van szó, már az első napon megnéztem a filmet, és vártam. Vártam azt az érzést, amit anno a könyv olvasásakor kaptam Ajartól (eredeti nevén Roman Kacew, közéleti nevén Romain Gary, ugyanis az Ajar csak álnév volt számára). A fokozatos felismerést, hogy az egész nyomorúságban, a veszteségekben, a drámákban is ott van a humor, a szeretet, a törődés és az ÉLET – ott vagyunk egymásnak mi emberek.

Edoardo Ponti, a film 46 éves rendezője (Carlo Ponti és Sophia Loren második közös gyereke), bár megjeleníti ezt az üzenetet, katarktikusan nem képes ábrázolni, és ez a film legnagyobb hiányossága. Ugyanis Sophia Loren csodálatos, ám az általa megformált Rosa mama jellemén kívül ebben a filmben semmi sem elég jelentőségteljes, elég mély vagy markáns.

Loren egy kiöregedett örömlányt játszik, aki prostituáltak gyerekeire vigyáz. Az alakítás hibátlan, nehéz levennünk szemünket még mindig karakteres, jellegzetes arcáról, mikor épp olaszos vehemenciájával, szigorúan magyarázza Coen doktornak, hogy ő bizony nem vesz magához még egy „kurvagyereket”, túl öreg már ehhez. Sophia alakításának hála elhisszük, hogy Rosa az árva, bűnözés útjára lépő, tizenkét éves utcagyerek Momóra tényleg nem kíváncsi.

A regényben szereplő arab fiú helyett most egy afrikai származású srác játszik (Ibrahima Gueye), nagy, olykor a makacsságától, olykor a csodálkozástól világító szemekkel, mély nyomokat nem hagyva játékával.

 
Netflix
 

A mai világunkban fontos üzenetet aktualizáló, különböző vallású, etnikai összetételű, szexuális beállítottságú szereplőkkel teli, olasz tengerparti városban játszódó történetből mégis

hiányzik a regény sava-borsa és az árva kisfiú legbiztosabb védelmi páncélja: a humora.

Az az ártatlan obszcenitás, a naiv irónia és az a szókimondó éleslátása a körülötte élőkre és az élet dolgaira, amely szupererővel csak egy gyerek rendelkezhet. A regény felejthetetlen ereje abban rejlik, hogy az ember Momó gondolatait olvasva néha azt sem tudja, hogy sírjon vagy nevessen, esetleg egyszerre mindkettőt. Ajar sokszínű, érzelmekkel teli világában egy olyan fiút ismerünk meg, akit nem lehet nem szeretni, ugyanez viszont a filmnek nem sikerül. Ha nem látjuk azt a fiút, aki a kolerával is empatikus, hiszen az nem tehet róla, hogy egy betegség, azt a fiút, aki reméli, hogyha felnő sem lesz „normális”, azt a fiút, aki választ nem várva felteszi azokat a kérdéseket, melyeket néhány felnőtt hangosan ki sem mer mondani... szóval, enélkül a karakter nem elég erős, nem igazán átütő ez a sztori annak, aki már olvasta a könyvet.

 
Netflix

Persze a film vége felé vannak megható jelenetek: a fehér öreg kézbe csúszó fekete fiatal kéz kontrasztja és egysége az olasz lakás megüresedett szobájában, ahol szokatlan, de őszinte családot alkot a két magára maradt ember, Rosa mama és a kis Momó. De ez is főként azért működik, mert igazi színészi játékot nyújt Loren, akkor is, amikor a holokauszttúlélő, haldokló Rosa mama fájdalommal teli karakterét ellentmondást nem tűrő keménységgel megjelenítve kéri meg Momót, hogy semmiképpen ne vigye majd őt kórházba, ha odajut a dolog, mert ott úgyis csak kísérleteznének rajta az orvosok.

Sophia Loren jelenléte mindvégig annyira erős, hogy a hátán viszi a képsorokat saját filmbéli haláláig.

Egy, a The New York Times-nak adott interjújában így nyilatkozott: „már rég kerestem egy szerepet, ami inspirál és kihívást tartogat számomra. Madame Rosa karaktere ilyen, nemcsak a egyéni és szokatlan látásmódja miatt, hanem mert jellemében hordozza a tolerancia és a szeretet üzenetét is”. Állítólag azért vállalta 10 év kihagyás után ezt a szerepet, mert a karakter saját édesanyjára emlékeztette. Az 1934-ben törvénytelen gyermekként született színésznőt egyedül nevelte anyja a Nápoly melletti Pozzuoliban, ahol a segítő nagyszülők nélkül nem élték volna túl a háborút. A gyermekként sovány, beteges lányt tizenévesen már szépségversenyekre vitte, mert olyan szép nővé érett. Sofia tizenöt évesen a területi döntőbe bekerülve Rómába utazott, ahol a híres filmgyárban, a Cinecittában lett állandó statiszta. Innen vezette útja Carlo Ponti filmproducer mellé, akivel ötven évig, a férfi haláláig kitartottak egymás mellett. 

Loren az évtizedek során megannyi elismerésben részesült, ’62-ben Oscar-díjat kapott, a nyolcvanas évektől azonban a filmek helyett inkább a családjára helyezte a hangsúlyt. Ezt a filmet, ha másért nem is, érte érdemes megnézni. Mert van abban valami, hogy amiképp Róma, úgy Sophia is örök.

Fotók: Netflix

Ajánljuk még:

7 MAGYAR FILMKLASSZIKUS, AMI NÉLKÜL KEVESEBBEK LENNÉNK
MIKOR NÉMÁK, AKKOR ORDÍTANAK – EMLÉKEZÉS A 103 ÉVE SZÜLETETT SZABÓ MAGDÁRA
5+1 RÉGI MESEKÖNYV, AMI ELFOGADÁST TANÍTOTT, ÉS A TE POLCODON IS OTT VAN

13 őszi kultúrprogram (a nappalidtól a múzeumokig)
Zene, színház, design, kiállítások, kikapcsolódás – mostanában nagyon hiányoznak ezek az életünkből. Viszont nem zárkózhatunk örökre a négy fal közé, igenis meg lehet találni a kultúra helyét a jelenlegi világban is: ezt bizonyítva válogattunk pár olyan programot, amit nyugalomban, a távolságot tartva is élvezni tudunk.