7 magyar filmklasszikus, ami nélkül kevesebbek lennénk

Örök kérdés: mitől lesz „jó” egy film? Ha van benne valami, ami sokáig velünk marad, a legjobb esetben örökre elkísér? Mindig vissza lehet nyúlni egy gondolatához, szállóigéjéhez, minden élethelyzetre van érvényes megállapítása?

Fontos lehet, hogy pontos, hiteles lenyomata legyen a kornak, amiben készült – vagy amit megidéz. Hogy legyen mögötte gondolat és legyen benne lélek. Ha ezek közül egy is igaz rá, jó film – ha ennél is több: klasszikus.

A műfaji és egyéb különbségek miatt ez nem rangsor, időrend szerint sorjáznak a klasszikusok. Örülök, ha egy-egy szenvedélyes vitában tovább élnek a magyar filmművészet remekei, addig jó, amíg beszélünk az összes olyan filmről, ami mások szerint helyet kaphatott volna itt.

1. Az ötödik pecsét (1976)

Mégis az abszolút vitathatatlannal kezdem. Fábri Zoltán rendezésének nem tud ártani az idő: a mondanivaló örökérvényű, a színészóriások, Őze Lajos és Latinovits Zoltán játéka minden korban kiemelkedő lenne. A film témáját, a kisember hiábavaló harcát az elnyomó rendszer ellen nem is lehetne érzékletesebben tálalni.

A kezdeti kedélyes, kedvesen ismerős kocsmahangulatot fokozatosan mérgezi meg a történelmi közeg baljós beszivárgása, mígnem eljutunk addig, hogy a létezés értelmén filozofálunk és együtt rettegünk a szereplőkkel, hogy aztán végül kiderüljön: a döntés sosem lehet a miénk, ha létünk a hatalomnak kiszolgáltatott. Igazi dráma, brutális, csontig hatoló alkotás, ami úgy jellegzetesen magyar, hogy közben a világ minden pontján értik, miről szól. Ez az a film, amit érdemes megmutatnunk külföldi ismerőseinknek, ha tudni szeretnék, miféle hely volt Magyarország az elmúlt száz év erkölcsi mélypontjain.

2. A tanú (1979)

Kicsit csaltam, mert ezt a filmet csak tíz évvel az elkészülte (1969) után láthatta a nagyközönség – már ez is nagyon sokat elárul arról, milyen mozi is ez. A Rákosi-rendszer kritikájának szánt művet a kádári kulturpolitika sem tűrhette, szatíra létére túl pontosan mutatta be azt a kort is, amiben készült – hiszen a hatalomgyakorlás lényegét tekintve nem történt változás.

A szomorú téma ellenére minden idők egyik legviccesebb magyar filmje Pelikán gátőr kálváriája,

és nyugodtan nevezhetjük az egyik első kultuszfilmnek is: a szövegkönyv gyakorlatilag összes sora szállóigévé vált, a legendás duma és játékidő arány alighanem A tanúban a legmagasabb. Bacsó Péter klasszikusában az akkori legnagyobb színészek játszották a kor meghatározó embertípusait, a szolgalelkű, öntömjénező, frusztrált, agresszív, vagy csak simán buta elvtársakat. Őze Lajos itt is kiemelkedőt alakít, csak úgy mint a főszerepet játszó Kállai Ferenc, akivel nem lehet nem együttérezni. A közép-kelet európai filmek jól ismert kisember figurája ő, akit ide-oda dobál a történelem – mégis, a sok gonosz hülye között ő az egyetlen, aki mindig tudja, mi igazán fontos: „Mer’ a Duna jön, az mindig jön!”

3. Indul a bakterház (1980)

A vígjáték vonalán maradni márcsak azért is jó, mert tisztán látszik, mennyire erősek voltunk ebben egykor. Az Indul a bakterház nem azért jó, mert tökéletes film. Viszont úgy mutatja be a vidéki élet reménytelen nyomorúságát, a megannyi tragédiát (micsoda drámák vannak itt: apa nélkül felnövő fiú, feleségét elvesztő vasutas, testi fogyatékosság, alkoholizmus), hogy közben egyetlen másodpercre sem hagyjuk abba a nevetést.

A jóízű paraszti tréfák és gyermeki csínyek világa ez, a vidéki nagyszülőknél eltöltött nyarak vadromantikájával. Rólunk szól, egy a maga borzalmasságában is idilli világról, koszosan, romlottan, mégis ártatlanul, Regős Bendegúz ízes tájszólásával elbeszélve. És ami igazán megrázó benne: „Tisza Pista” emlegetésétől, meg pár egyéb utalástól eltekintve nehéz lenne megmondani, hol, mikor játszódik, és bizony manapság is történnek hasonló jelenetek a magyar vidék eldugott, elfeledett szegleteiben. 

4. Mephisto (1981)

Az első Oscar-díjas magyar nagyjátékfilm nem maradhatott le a listáról, de nem csak azért, mert Szabó István kapott érte egy aranyszobrot, ami karrierjét egészen a legnagyobb nemzetközi sztárokkal való munkáig lendítette. Volt már a listán a hatalommal szélmalomharcot vívó kisember, itt viszont egy nagyember, egy ünnepelt sztár áll a rendszer(ek) szolgálatába, és mi általa megismerjük: mi van a fény és csillogás mögött.

A feltörekvő színész mindent a karrierjének rendel alá, és Mephisto fehér maszkja szép lassan teljesen elfedi az embert, cselekvőből eszközzé válik. A film érzékletesen mutatja be, hogyan támaszkodnak az elnyomó rendszerek a bosszú- és becsvágyra. A hatalomnak a magukat erősnek képzelő embereket is a szolgálatába kell állítania, szükség van a hírességekre, hiszen a sztárkultusz is fontos fegyver a propaganda kezében. Főszereplőnk ezért sokszorosan is áruló, de vajon mennyi az ő személyes felelőssége, és mennyi az embertelen koré?

Ez nem Az ötödik pecsét behódolása, sokkal komplexebb helyzet, amiben nehéz együttérezni a „főhőssel”, viszont nem lehet nem elgondolkodni rajta. Ezért nagyon fontos időről időre elővenni ezt a filmet.

5. Macskafogó (1986)

Kakukktojásnak tűnhet listánkon a magyar rajzfilmgyártás csúcsteljesítménye, pedig ez is azt bizonyítja, hogy animációs filmjeink között is születtek igazi klasszikusok idehaza. Az azóta rongyosra idézett Nepp József-szövegkönyv tökéletes: végtelen humorról, intelligenciáról árulkodik, és sokrétű műveltségről, „mint az közismert”.

Ez a legjobb magyar kémparódia is egyben, a műfaj minden kliséjét bravúrosan figurázza ki. Nem mellesleg saját jogán is izgalmas, gyerekfejjel mindenki drukkol az egereknek, mert pörgős és izgalmas akció zajlik a szemünk előtt – az utalások mellett egy hagyományos, cselekménydús szintje is van a műnek.

A Macskafogó az a rajzfilm, amire nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy Hollywoodban is örülnének a szakma mesterei, ha ilyen szellemes és eredeti alkotás kerülne ki a kezeik közül.

6. Sose halunk meg (1993)

Látszólag könnyed bohóckodás, valójában nagyon is komoly mese a felnőtté válásról. Vállfás Gyuszi hrabali figurája, akit Koltai Róbert saját nagybátyjáról mintázott, egy olyan örök bohém, akit csak irigyelni lehet az adott körülmények közt. Nem csak túlélni, élni akar, és beleviszi az életbe megszeppent unokaöccsét is, aki a vele töltött idő alatt többet tanul a világról, mint utána évtizedek alatt összesen.

Gyuszi bácsi romlott és simlis, mint az őt körülvevő rendszer – de máshogy. Őt nem a hatalom érdekli, a pillanatnak él: sehol sincs otthon, mégis mindenhol otthonra talál; semmi sem szent neki, ha elkapja egy érzés, még más anyagi javai sem, de mégis mindig csak jót akar.

Borzasztó link alak, csoda, hogy egyáltalán szabadlábon van, mégis: lelke mélyén minden fiú örülne, ha egy ilyen nagybácsitól kaphatna életleckéket. Mert az élhetetlent valahogy élhetővé kell tenni, ha máshogy nem megy, ügyeskedve, seftelve, buherálva – hát nem erről szólt az elmúlt száz évünk?

7. Csinibaba (1997)

Akkor készült, amikor még naivan azt hittük, túl vagyunk a rendszerváltáson, és tudunk egy jó nagyot röhögni azon, milyenek voltunk. Azóta már sokszor bebizonyosodott, hogy a szocializmus viselkedési mintái, reflexei nem tűntek el, továbbra is velünk élnek.

Talán pont ezért jó látni, hogy a nevetséges társadalmi berendezkedés mögött igenis van, volt romantika.

A zenével előhívott nosztalgia néha tényleg elandalít, máskor viszont még jobban rámutat a kor egészen abszurd vonásaira. Sírva vígad a magyar – ez a Csinibabára nagyon igaz: az újrahangolt slágerekre jót bulizva egy percig sem feledhetjük, miféle szánalmas figurák mozgolódtak akkoriban a kultúra és a mindennapok világában.

Ha Az ötödik pecsétet a külföldi ismerősök oktatófilmjének ajánlottam, akkor a Csinibaba legyen a gyerekeké: tizenévesen le lehet őket ültetni elé, és így egy kicsit jobban átérzik, milyen lehetett fiatalnak lenni egy erre egyébként látszólag teljesen alkalmatlan korban.