Mikor némák, akkor ordítanak – Emlékezés a 103 éve született Szabó Magdára

Drága Magda!

Hát itt vagyunk. Régóta készültem a „találkozásunkra”, a végső számvetésre, mert annál jóval többet adtál a regényeiddel, a lényeddel és a macskaszemek mögött húzódó intellektusoddal az életemhez, hogy egy adekvát hümmögéssel elintézzem. De hol is kezdjem?

Talán a legfontosabbal.

Megmutattad, hogyan kell hamvaiból feltámadt főnixmadárként újjászületni. Amikor 1949-ben, mindössze harminckét évesen a rendszer tíz évre elhallgattatott, elbocsátott az állásodból, majd a Bárány c. verseskötetedért kapott Baumgarten-díjadat visszavonta, te – ahogy mondtad is – csak némán ordítottál.

Cum tacent, clamant – mondja a latin. Mikor némák, akkor ordítanak – szól a magyar. Némán ordítottál életed egyik legszörnyűbb pillanatának fájdalmától és a megaláztatásától, amikor megtörtént az a délelőtt tizenegy órai telefonhívás Basch Lóránt részéről, hogy helyetted Kuczka Péter kommunista költőt tüntetik ki. Ekkor döntötted el, hogy soha többé nem írsz verset, elnémultál tíz évre, majd regényíróként feltámadtál, újjászülettél.

A következő évtizedekben teremtetted meg Abigél, Tündér Lala, Encsy Eszer, Cili és Emerenc fogalmát, váltál állandó hivatkozási alappá, kapaszkodóvá, intellektuális és alkotói hőssé, akinek többek között életem első olvasmányi élmény által kiváltott libabőrét is köszönhetem. Azt a libabőrt egy kegyetlenül őszinte lélekrajzod adta, Az őz c. könyved. Sírtam rajta, fájt, nehéz volt, valóságos. Túlságosan emberi, kényelmetlenül emberi. Tükröt állítottál az egész emberiség, de legfőképp az olvasó elé.

Igen, Az őz c. könyved egy kegyetlen tükör, az egyik leggörbébb tükör, amibe valaha belepillantottam. Olyan mindent megmondó, igaz tükör, gyónásra késztető önreflexió. Elérted, hogy az ember meg akarjon szabadulni az összes rossztól, ami benne lakozik, hogy ki akarja izzadni magából azt a sok bűnt, amit érez a bőre alatt, és undorodjon önmaga mérgének halálos dózisától, amit talán egy életen át emészt.

Sokat gondolkodtam, tulajdonképpen ki is vagy nekem. A terapeutám vagy a második édesanyám? A gyóntatóm vagy a képzeletbeli barátnőm? Egy kicsit olyan, mintha a második édesanyám lennél, befogadtalak egy életre, megszerettelek mélyebben. És bár tudom, hogy azért nem vállaltál gyermeket, hogy „ne legyenek a rendszer túszai”, életed egyik legnagyobb gyötrelme, hogy senki sem szólított „édesanyám”-nak. Szeretném, hogy tudd, mintha kicsit mindannyiunk legfőbb bizalmasa, szerető édesanyja lennél – a magyar irodalomé, legalábbis a szememben minden bizonnyal.

Te ébresztettél rá arra is, hogy a szerelem nem más, mint az életnek értelmet adó önfeláldozás. Harmincévesen találkoztál az Írószövetség balatonlellei fogadásán életed szerelmével, a nőcsábász hírében álló Szobotka Tiborral, és ha kívánhatnék szerelmet, akkor én bizony a ti sírig tartó, de inkább azt is túlélő szerelmeteket választanám. Azt hiszem, ti is csak így, közösen, kézen fogva bírtátok túlélni az életet, a rátok pakolt terheket, és azokat a nehéz éveket. Vért izzadva küzdöttetek azért, hogy írásaitoknak legalább egy része megjelenjen, hogy egészségügyi és anyagi problémákkal nyomott jövőtöket legalább egy kicsit könnyebbé tegyétek. Nyomorúságos volt az életetek, fárasztó, küzdéssel és igazságtalansággal teli, de csak egymásért aggódtatok, a másik volt a fontos. A példát elénk állítottátok.

Indirekt módon még azt is megmutattad, hogy mindannyian azt a bizonyos pontot keressük az életben, ami végül ráillik az i-re. Ezért küzdünk foggal-körömmel abban a pár évtizedben, amit nekünk szánt az élet. Ezt a pontot csinosítjuk, ápoljuk, őrizzük, ez a pont adja meg az értelmet, a lényeget. Ezt a pontot vesztetted el, amikor férjed tekintete 1982. február 16-án agyembólia következtében kövessé dermedt. Utolsó szavaival csak annyit mondott, „Aió”, de tudod te, hogy itt rád gondolt, te vagy Agyigó, te vagy a pont.

Ezt a bizonyos pontot nem láttam soha szebben, pontosabban, érthetőbben megfogalmazni, mint ahogy a Megmaradt Szobotkának c. memoárban tetted: „Azért sírok, mert megnyertem mindent, téged, a boldogságot és az életet, és azért sírok, mert elvesztettem önmagamat, mert nem vagyok többé ép és egész tenélküled, mert ettől a pillanattól fogva sosem én fogok igazán fájni magamnak, mindig csak te, s ha vérezni fogok, a te sebeidet vérzem. Sírok, mert velem megtörtént a csoda, amire gyerekkorom óta vágytam, amitől gyerekkorom óta rettegtem, itt a mitológiai szerelem, és mi lesz velem, vagy mi lesz veled, ha elveszítjük, ha kettőnk közül egyszer meghal valaki”.  

Cum tacent, clamant. Mikor némák, akkor ordítanak. Bár most is néma vagy, amíg világ a világ, hallgatni, olvasni, beszélni fogjuk halhatatlanságodat.

Nyitókép: Fortepan / Hunyady József