„Nekem nagyon kellett ez az ország, hogy színész legyek” – nyilatkozta korábban. Ehhez képest nem feltétlenül itthonról érkeztek a legnagyobb elismerések, például egy Európai Életműdíj hamarabb érkezett, mint a Magyar Filmakadémia életműdíja, de Oscar-díjjal és Oscar-jelölésekkel is méltatja a nemzetközi szakma. Miért?
Ez azért érdekes, mert szerintem azt is korán kaptam meg: ötvenöt éves koromban díjaztak az Európai Filmakadémia Életműdíjával. Igen, volt Oscar is és voltak jelölések is – kettő is egymás után –, meg volt ez a Wenders-féle csapat, aki csak odarakott a világ legjobb 10 színésze közé valamiért. Néhány szakmából ismerek hasonló cipőben járó embereket, akik nem nagyon próféták a saját hazájukban. Úgy látszik, ezt örököljük. Emlékszem a nagy színészeink temetésére, ahol mindig elmondták, hogy megint egy nagy egyéniséggel lettünk kevesebbek és nem vettük észre az értékeit – mintha csak azért hagynák ki szegényeket mindenféle felejthető díjakból, hogy a temetőben elmondhassák, hogy „rosszul bántunk vele”. Maga a gondolat is szörnyű.
Hatalmas pálya, ráadásul a szakma reflexiókra és önreflexióra épül. Miként hatott a munka a művészi felfogására, személyiségére?
Én a melós színészek közé tartozom, azt mondom, hogy munka nélkül nincs eredmény.
Sok kiváló eredmény született.
Úgy látszik, igen. Amikor az ember elvégzi azt a munkát, amit rámért a sors és még egy kicsit fölötte is teljesít – mert vagyunk egy páran ilyen nyughatatlan természetűek, akik soha nem vagyunk elégedettek önmagunk teljesítményével, igaz: másokéval sem mindig –, akkor az ember kicsit föltupírozza a dolgokat maga körül. Ebbe olykor bele lehet bukni, de néha váratlan sikereket is hoz. Aki azt mondja, hogy szerencsés volt, az szerintem nagyon szerencsés. Nekem sokat kellett dolgoznom és azt veszem észre, hogy mindenki, aki nagyobb sikereket ért el, komolyan dolgozott és kevésbé volt szerencsés.
Volt-e olyan szerep, munka, ami nemcsak a pályán, hanem emberileg is fordulópontot jelentett?
Feltétlenül. Ilyen volt az első találkozás Székely Gáborral, aki rendezőm volt a Nemzeti Színházban, majd a Katona József Színházban és az Újszínházban is, de ebből a sorból nem szabad kihagyni Zsámbéki Gábort sem, aki ugyanilyen volt. Olyan plusz valamit kértek, ami tulajdonképpen addig még nem történt meg az emberrel. Amikor már azt hittem, hogy a teljesítőképességem határán vagyok, kiderült, hogy ezek a fiúk tudnak még valamit nemcsak szakmából, hanem pszichésen is, amivel nagyon oda tudnak hatni a színészre. Értenek az emberhez. Amikor az embert minőségileg megemelik a szakmában, akkor emberileg is megpróbál fölnőni hozzá.
Egy ilyen gazdag életpálya azt sugallja, hogy az élet egy nagy javítóintézet: azért vagyunk itt, hogy valamit jobbá tegyünk. Mi sikerült ebből szakmailag?
A társadalom nem szívesen veszi egy színész bölcselkedéseit. Nem hiszem, hogy a mai világ arra kíváncsi, hogy mi miket tudunk jó példával fölmutatni.
Nem ez volna a színház lényege, hogy tükröt tartson?
Volt valamikor. A ’70-, ’80-, ’90-es években.
A ’70-’80-’90-es évek közép-európai nemzetei igen gazdag színház- és filmkultúrával rendelkeztek. Pályája korai szakaszában kikre figyelt oda a hazai és a nemzetközi szakmából?
Itthon megvolt mindenki: a Tarantino is megvan itthon, csak ezek között a körülmények és anyagi feltételek között. Szellemileg ugyanolyan jól el vagyunk látva. Itt pénzről van szó, nagyon sok pénzről.
A cseheknél van valami elképesztő örökség. Már a ’30-as évek angol ponyvaregényeiben is vannak ilyen árulkodó mondatok: „Prágába mész? Igen. Okvetlenül menj el moziba! Miért? A csehek csinálják a világon a legjobb filmeket.” A lengyeleknek pedig volt egy Andrzej Wajdájuk, aki csak megkérdezte a rendszerváltáskor Varsó főterén, hogy mit akartok itt: Amerikát vagy Lengyelországot – mire a „hülye” lengyelek üvöltöttek, hogy Lengyelországot! Magyarországon is föltették ezt a kérdést, csak a politika nem engedte, hogy visszhangozzon. Emlékszem, akkor már osztoztak a televíziókon, már jelentek meg a korai kereskedelmi csatornák, ütötték-vágták egymást, nem volt egy közös gondolat. Innentől kezdve lehetett látni, hogy nagyon botladozott a film, aztán a régi öregek még megpróbálták lehúzni a bőrt a valamikori sikereikről – lásd a Szerelem vagy A tanú – és nagyon fura filmek születtek abban az időben.
Éppen ebben az időszakban, az érett férfikor teljében találták meg a legnagyobb munkák, aztán kérőbb, a 2000-es években valami megváltozott. Pontosan mi?
Viszonylag egyszerű oka van: a nagy drámai- és hősszerepek ötvenéves kor körül lezárulnak, persze van egy-egy kivétel, mint például a Lear király. A szakma nagyon is elismerően viselkedik, de ez életkori törvényszerűség, természetes folyamat, nem szakmai háttérbe szorulást jelent. Aki nem tudja ebből magát kizárni és többet akar, az keserű ember lesz. Jó, ha az ember párhuzamosan halad: amit a színház diktál, azt az élete is leköveti, és amit az élet diktál, azt a színház is leköveti. Én ebből a szempontból is a jó véletlenek oldalán álltam.
Több legenda is kering a korai bohém évekről, éppen arról a korszakról, amikor a nagy érzelmi intenzitást kívánó témákon dolgozik. Aztán később csendesebb, fegyelmezettebb korszak következik. Mi változik: a temperamentum vagy a feladat?
A pletykák egy része nem igaz, a másik része pedig nem velem történt. Valóban volt egy korszak, amikor a baráti társaságban alkohollal múlattuk az időt, de ennek sosem volt köze a színészethez. Különben nem lehetett volna ezt a rengeteg munkát elvégezni. A sikereket és a kudarcokat nem akarom különválasztani, szeretem ezeket egyben tartani, mert együtt is éltem meg őket.
Számtalan olyan hihetetlen sikerem volt, amit én kudarcnak éltem meg, és volt egy csomó kudarc, amire azt mondták, hogy ez siker.
Mondjunk példát erre, hiszen pont ezt a művészi reflexiót nem ismeri a közönség.
Azt szoktam mondani, hogy kétszázvalahány filmet forgattam, ebből talán tíz olyan, ami jó. A színdaraboknál is óriási különbségek vannak, pedig az ember ugyanazzal az intenzitással és szellemiséggel dolgozik.
Melyik nehezebb: a színházcsinálás vagy a filmkészítés?
Mindig a színház a nehezebb. Filmben egyfelől mindig egy mozgó világosítási felület vagyok, másrészt ez egy ipar, amelyben a futószalagon oda tesznek, ahová akarnak. Olyan filmet is összevághatnak, amit én talán le se forgattam.
Azért a filmes pályán volt néhány kifejezetten kísérleti alkotás is, amelyek merőben új formát és látványt alkottak, gondolok itt a Psyché-re vagy az Amerikai anzix-ra. Miben volt ez más, mint a többi munka?
Ugyanúgy csináltunk mindent, mint egyébként, mégis teljesen másként. Ez nagyon jó volt, üdítő volt csinálni.
Egy ekkora életműben bizonyára vannak olyan csúcspontok, amelyek személyesen is többet jelentenek a művész számára, mint a többi alkotás. Melyek ezek a Cserhalmi-életműben?
Egy példát szívesen mondok: Az ötödik pecsét, Fábri Zoli bácsi filmje, amit úgy elfelejtettek, mint a pinty. Nem jelölték Oscar-ra, ma meg mindenki tátja a száját, aki megnézi, legyen akár magyar, akár külföldi, csodálkozik, hogy mi ez a mozi, mert hát ez egy őrületes csoda! Amikor bemutattuk, volt egy kis habverés körülötte, megjelentek kritikák, de aztán semmi. Én azt hittem, hogy a rendszerváltás után ez a film föltámad. Nem magamról beszélek, hanem Fábri Zoltánról, Illés Györgyről és arról a színészgárdáról, akik egytől-egyig világszámok voltak. Hol van ez a film? Ezt tanítani kéne. És ezekre a filmekre azt mondják az egyetemet intézetté átalakító buta fiúk, hogy ezek a kommunizmus ócska termései. Vagy, ha azt mondják, hogy vannak kivételek, akkor sorolják ide a Fábri filmjét is!
Ha visszatekintünk, van-e olyasmi, amit mai fejjel másképpen csinálna?
Áh, dehogy. Így vagyok összerakva genetikusan, nem is tudnám másképpen csinálni.
Vannak meg nem érkezett szerepek, amelyekre korábban esetleg vágyott?
Inkább csak egy tévedést szeretnék eloszlatni. Felajánlották nekem egymás után kétszer, háromszor is a Prospero-t, de akkor már hatvan év fölött voltam. Mindig azzal az érvvel utasítottam el, hogy ha én hatvanéves Prospero-ként eltöröm a varázspálcámat, az nem jelent semmit, csak azt, hogy nyugdíjba mentem. Ha egy negyvenéves töri el, az tragédia. Valahogy ez egy beidegződés, hogy öreg, tüdőbeteg bácsikkal játszatják el, és akkor nincsen semmi gond, hiszen szegény öreg, beteg és nyugdíjba ment. De ha egy ereje teljében lévő negyvenéves töri el, az ember elgondolkodik, hogy micsoda világ ez!
Inkább szabadúszóként, mint társulati színészként dolgozott. Ez alkati kérdés vagy a körülmények függvénye?
Amikor fiatalként szabadúszó voltam, az azért volt jó, mert nem egy színház menetrendje mondta meg, hogy mit vállalhatok el és mit nem. Olyan is volt, de akkor elég sok mindenről kénytelenek vagyunk lemondani, ugyanakkor annak is megvan a hihetetlen szakmai és erkölcsi hozama. Amikor pedig az ember elkezd kimenni, kiöregedni a szakmából, akkor csak módjával szabad ezt elvállalni. Egy színházi menetrendben kényszer van: a színháznak az a dolga, hogy szerepet biztosítson a szerződött színészeinek, ami kényszer a színház részéről, de a színész részéről is. Ott mindig megbukik a kölcsönös jóindulat. Van, akinek nagyon jól áll a társulati élet, de idős korban nagyon kevés példa van erre.
Minden nagy téma, amiből ez a pálya felépül, egyén és közösség tengelyén mozog: történelmi traumák, a forradalmak, a megosztottság, az árulás problémái. Úgy tűnik, hogy a valódi társadalmi és történelmi kérdéseket mindig az utókornak kell megválaszolnia. Sikerült ezeket megválaszolni a művészi feldolgozás által?
Talán az a szerencse, hogy a történetírás utólag adja rá a ruhát az eseményekre.
Nézem a filmjeinket: ezek nem történelmi művek, hanem kosztümös filmek.
Elég sok a mese, a romantika, a melodráma. Nem merném azt mondani, hogy a Várkonyi rendezte A kőszívű ember fiai egy történelmi film, az egy kosztümös film. Sokkal többet mond a szabadságharc leverése utáni korszakról a Szegénylegények, pedig az is egy fikció.
Illyés Gyula azt mondja, hogy „lengetted az ujjad hegyét az ég felé, mint ezred óta minden magyar, ha szól a nóta és Gracza György s a Feszty-kép” – ha az ember belegondol, látja, hogy Illyésnek is alaposan megvolt a véleménye erről a világról. Nyilván nekem is. Részint azért, mert sok ilyen hőst játszottam és mindig megpróbáltam valahogy emberré tenni őket, de mindig azt éreztem, hogy alulmaradok ebben, mert más az elvárás a nézőtér részéről és olykor a direkció részéről is.
Azért a Szirmok, virágok, koszorúk például nem ezt igazolja.
Az kiemelkedő része volt ennek a munkának. Majláth Ferenc pont a bukás prototípusa.
Lugossy László rendező azt nyilatkozta a film kapcsán, hogy „szerelmesek voltunk a történelembe”. A ’70-’80-as években valóban sok feldolgozó alkotás született a magyar múlt mozzanatairól. A mostani fiatal generációnak mivel kellene foglalkoznia, hogy a mi gyerekeink, unokáink is ilyen feldolgozásokat, megértéseket kapjanak a magyar történelemnek ezen korszakairól?
Annál is inkább jókat mond Laci erről, minthogy ketten voltunk tanúi a Berlini Fesztiválon annak, hogy egy osztrák kritikusnő teljesen felháborodott, hogy ilyet Ausztria nem csinált. Azt tudták, hogy volt ott valami ribillió Magyarországon, de a megtorlásról, a tizenhárom aradi vértanúról, Kufsteinről semmi fogalmuk nem volt. Ebben a filmben mi mentünk vissza az időbe: végre jött egy Kardos István és egy Lugossy László, akik azt mondták, hogy nézzünk meg egy képet, amiben lekerül a sok sallang, ami rárakódott az idők során. A fegyverletétel utóélete egy családon belül: ez a Szirmok, virágok, koszorúk témája. Azért is nagyszerű, mert baromi jó volt látni, hogy egyik ide áll, a másik oda, én nem tudom eldönteni, hogy a főhős fél jobban vagy a sógora, az egyik az őrületbe menekül, a másik a szolgálatba.
Ha a rendszerváltás utáni korszakról kellene megírni egy színpadra vagy filmre állítható történetet, ami hitelesen mutatná be ennek az időszaknak a valóságát, mit kellene megírni?
Esterházynak volt az a mondata, hogy meg kell tenni azt a damaszkuszi utat, hogy Saulusból Paulusok legyünk. Most én azt mondom, hogy ki sem kell lépni a házból, a családból: apuka kommunista meggyőződéséből átmegyünk anyuka katolikus meggyőződésébe. Amit morálnak vagy jellemnek gondolunk, és oly’ acélosnak képzelünk magunkban, az tulajdonképpen gyatra. Ahogy a memóriánk is.
Értelmiségi pedig csak az lehet, akinek jó a memóriája.
A megvásárolt memóriájú emberek lehetnek rém okosak, valójában cserbenhagyták saját magukat.
Jó lenne, ha a mai magyar drámaírást jobban fizetnék. Jó volna megírni ennek a harminc évnek a tragédiáját és bohózatát, van is néhány erre alkalmas, rátermett ember.
Joggal merül fel, hogy akinek ekkora szakmai tapasztalata, politikai-, társadalmi- és élettapasztalata van az események feldolgozásáról is, annak a személyes véleménye, „megmondásai” segíthetnek a korszak megértésében. Nem kifejezetten drámai műfajra gondolok, inkább olyan írásra, amely alapján egy jótollú drámaíró majd darabot is írhat. Sosem kacérkodott a gondolattal, hogy ilyesmit írjon?
Én nem tudok darabot írni. Írok valamit már egy éve, talán régebb óta, de eléggé családi ihletésű, persze a napi közélet is beleszól, de minél messzebb megyek, annál messzebb van a vége is. Örvényszerű műfaj az írás.
Van folytatása a nagy nemzedéknek, lehet azt látni, hogy most érik be egy következő „nagy nemzedék”? Kikre figyel oda a jelenlegi fiatal generációból?
Akik komolyan veszik, azok egyre jobbak, egyre tájékozottabbak a szakmában. A világ minden pontját elérik, ha valami izgalmas történik Amerikában vagy Oroszországban, vagy bárhol megjelenik egy olyan kulturális cucc, amire kíváncsiak, azonnal ott vannak és megnézik. Az én időmben ez lehetetlen volt, évek teltek el, amíg beszivárgott egy-egy olyan munka Magyarországra, amiről csak hírből tudtunk. Ilyen szempontból hihetetlenül topon vannak. Nagyon jó az utánpótlás, nagyon sokakat szeretek a mostani fiatalok közül, de neveket nem szeretnék kiragadni, hiszen óhatatlanul megbántanám a többieket.
Mi az, amit a mostani fiatalabb generáció másképpen csinál, milyen újat hoznak a szakmába?
A mai nemzedék a nagy színházakban inkább áll vesztésre: már nem szeretik a hangoskodást, a nagy gesztusokat, nem bírják átbeszélni a 600-900 fős nézőtereket. Viszont emberszabású, 60-70, 100-200 fős nézőterek előtt nagyon jókat csinálnak, öröm nézni.
Azt mondom, hogy fölfedezték a kisemberben a nagy embert és ez baromi jó.
Nekem tetszik, hogy nem valami történelmet átalakító, küldetéstudatos, húsz perc alatt tömeggyilkossá váló minták jelennek meg, hanem tényleg hétköznapi figurák. Belemásznak az emberbe. Pontosan tudja az ember, aki a színházban hős – és még emlékszik a fiatal korára –, hogy ezek a problémáink voltak. Este a Machbeth-ben ágáltam, napközben pedig azon agyaltam, hogy tudjam kifizetni ezt a számlát úgy, hogy közben egyek is meg a gyerek is menjen iskolába.
Mi a sorsfeladata a mostani fiatal nemzedéknek? Mit kell nekik megoldaniuk?
Mindent. Nem kellene azon nyargalászni, hogy a papák mindent elrontottak. Ki kéne állni ebből a buta, vágtató pénzhajhászásból és meg kéne találni valamiféle nem emberi, hanem társadalmi eszményt, amiben lehet élni.
Mivel telik az idő az önkéntes karanténban?
Gyönyörű dolgokat olvasok. Most kaptam meg Karl Ove Knausgård ötkötetes munkájának első négy megjelent kötetét. Mostanában olvastam Vaszary János Zörgetik az ajtót című könyvét, amelyben megírja, hogyan élték meg feleségével az oroszok bejövetelét és nagyon jó volt olvasni Bereményi Géza nemrég megjelent önéletrajzi munkáját. Hallom, hogy írja már a folytatást is, örülök neki. Sokat vagyok egyedül és szeretem is. Nem újdonság számomra. Most pedig megérkezett a család, az unokákkal és ez nagyon jó.
A tavalyi visszavonulásban inkább az egészségügyi szempontok voltak mérvadóak, nem a pályáról való visszavonulást kell látnunk benne. Jól gondolom, hogy vannak még szakmai tervek?
Volt néhány nagyon erős műtéti beavatkozásom és még nem érzem magam kondicionálisan úgy, hogy bármit is csináljak. Másoknak van velem tervük, nekem még nincs magammal, egyelőre.
Ajánljuk még:
„TUD BÁNTANI, HA AZONOSÍTANAK AZ ÍRÁSAIMMAL” – INTERJÚ GRECSÓ KRISZTIÁNNAL
„DURACELL-EMBER VAGYOK, DE KELL A FOLYTONOS KÉTKEDÉS” – INTERJÚ SCHERER PÉTERREL
„MEGTANULTAM, HOGY NEM KELL MINDENT ELVÁLLALNI” – INTERJÚ GUNDEL TAKÁCS GÁBORRAL
