Az Antarktisz még kimaradt! – interjú Juhász Árpáddal

Hős

Az Antarktisz még kimaradt! – interjú Juhász Árpáddal

Hálásak vagyunk a sorsnak, amiért elsőként lehettünk dr. Juhász Árpád geológus professzor, televíziós szerkesztő vendégei a saját otthonában. Idén lett 85 éves Árpi bácsi, akitől generációk tanulhattak nemcsak természetről, de távoli kultúrák és európai otthonunk egzotikumairól is. Nekünk igazi karácsonyi ajándékként megadatott, hogy abban a dolgozószobában beszélgethessünk vele, ahol ma is készül a rádiós és televíziós felvételekre és ahol a gondosan előkészített kéziratok szigorú rendszere között csakis ő tud eligazodni. Beszélgetésünk inkább hasonlít élmények és kalandok képeskönyvére, mint hagyományos interjúra. 

Lenyűgöző életpálya, irigylésre méltó kalandokkal, termékeny kutatói, ismeretterjesztői hagyatékkal – és ez még csak a múlt. Árpi bácsi azonban ma is teljes kapacitással dolgozik: a TV2 alapítótagjaként máig a csatorna munkatársa, de hetente egyórás műsorral jelentkezik a Rádió Bézs hullámhosszán is, kéthetente félórás műsort szerkeszt a Katolikus Rádióban. Ez gombócból is sok – szoktuk mondani, és akkor még nem is említettük, hogy az idei pandémia sem állíthatta meg az eddig százkilenc országot és kétszáz gleccsert megjárt világutazót...

„Azért ebben a járványos időszakban is tettem két apró kirándulást: február környékén a Plitvicai vízesésnél voltunk, aztán az egyik lányommal voltam a lengyel Tátrában, még március tájékán. Ezek a távolságok, amikre még vállalkozom” – meséli nevetve Árpi bácsi.

Az utazás és a kalandok iránti szenvedély gyermekkori álmokból táplálkozott. Korai élményeit „indiános korszaknak” is nevezhetnénk, hiszen ezek jelentős hatással voltak későbbi kutatásaira és ismeretterjesztő munkájára egyaránt. 

„Gyerekkoromban erős volt az indián kötődés, mert amikor 1947-48-ban megszüntették a cserkészetet, mi átvedlettünk indiánokká. Akkoriban nem nagyon tudtuk, melyik indián törzs pontosan milyen. A Cooper könyvekből és egy magyar szerző, Borvendég Deszkáss Sándor – írói nevén Fehér Szarvas – könyveiből merítettük azt a szerény tudást, amiben nem voltak hiteles néprajzi ismeretek. A gyöngyszövéseinket viszont ezeknek az eredeti motívumoknak a segítségével készítettük. Hogy volt ehhez türelmem 14-15 éves kamasz gyerekként?! Totemtarsolyokat, karszalagokat, fejpántokat szőttünk. Mi egyébként a Delavár törzsnek voltunk a tagjai, én pedig a Kóborló Farkas nevet kaptam ebben a keresztségben. A delavárokról nem sokat tudtunk, csak annyit, hogy ezek erdei indiánok voltak, az USA-nak az Atlanti-óceán partjaihoz közel eső részén éltek” – mondja Árpi bácsi, én pedig próbálom számolni, hányféle helyszínt említ, hiszen tudom, hogy ezeken a helyeken mindenhol maga is megfordult, akár többször is. 

„Négyszer voltam Észak-Amerikában, hét vagy nyolc filmet csináltam és három könyvet írtam. Az egyiket feleségemmel közösen jegyezzük, a Sátorral az Egyesült Államokban címűt.

Negyven különböző nemzeti parkot jártunk be, nomád körülmények között.

A másik Észak-Amerika természetföldrajzát foglalta össze, ennek Észak-Amerika a címe, itt a humán vonatkozások jelentéktelenek voltak. Aztán egy gyermekkönyvet is írtam, Kati Amerikában címmel, mert egyik alkalommal az akkor tízéves Kati lányom is velünk tartott két hónapon keresztül. Együtt sátraztunk, és adtam neki egy diktafont, hogy ami neki tetszik, azt mondja fel rá. Hat ilyen kis kazettát telemondott, s aztán ezeket elvittem magammal egy üzbegisztáni hegymászó útra, s ott, az alaptáborban elég sok időm volt, hát megírtam a gyerekkönyvet.”

Az indiános korszak felnőttkori „visszhangja” természetesen nem marad el. Az amerikai kontinensen tett utazásainak és expedícióinak jelentős része is az indián kultúrák megismeréséhez kötődik.

 
Fotó: Krisztics Barbara

„Amikor én Amerikában jártam, az indiánok már csak rezervátumokban éltek. Olyan indiánokat lehetett megtalálni viszonylag eredeti környezetben, akik a korábbi halász-vadász életformáról áttértek valami fix megélhetést biztosító földművelésre, például a navahók vagy a nagy navahó territórium belül élő hopik. Persze, meglátogattam a régi pueblo épületeket is, amelyek már évszázadok óta lakatlanok voltak és mai napig ismeretlen, pontosan miért hagyták ott ezeket a többszintes épületeket, amelyek a sziklafal oldalában, teraszokban állnak.”

Árpi bácsi kedvenc helyei közül az egyik kétségtelenül Észak-Amerika. Nem csupán a hegyek és a rendkívüli nemzeti parkok, de a történelem a kultúrák alakulása szempontjából is az egyik leggazdagabb élményforrás számára, amit több könyvben és filmben is megörökített. A térbeli utazás egy geológus számára kötelezően együtt jár az időben való nagyléptékű kalandozással is, így például az észak-amerikai indiánok és környezetük viszonyát is nagylátószögben szemléli.

„Egész Észak-, Közép- és Dél-Amerika is óriási vándorlások során népesült úgy be, ahogy ma látjuk. Ma már bizonyított tény, hogy a Bering-szoroson keresztül, az utolsó Jégkor glaciálisában át lehetett jönni gyakorlatilag száraz lábbal. Sok-sok fázisban vándoroltak át emberek. Komoly civilizációk ott tudtak kialakulni, ahol az emberek rá voltak kényszerülve az összefogásra, ahol öntözéssel lehetett csak földet művelni: az egész mexikói és környező kultúra mind erre bazírozta a létét. Peruban ez még szemléletesebb: a preinka kultúrák mind öntözéses földműveléssel foglalkoztak – a mocsika, a chimú, a sipáni kultúrák mind azt a vizet használták öntözésre, amelyik az Andok gleccseréből származott. Nagyon pontosan kellett tudni, mikor indul el úgy az olvadás, hogy ehhez lehessen időzíteni a mezőgazdasági műveleteket. 

1988-ban voltam Lambayeque-ben (Peru), ahol Kolumbusz óta a legnagyobb aranyleletek kerültek felszínre. Azon a környéken számos agyagpiramis van, amelyekről korábban azt gondolták, hogy ezek belül üresek, aztán kiderült, hogy ez nem így van: egyes darabok belsejébe sírkamrákat véstek. Többek között így találták meg a sipáni urat is, akinek a nevéhez az óriási aranykincs is kötődik. Az inkák ragyogóan felismerték, hogy akkor tudnak egy hatékony birodalmat működtetni, ha ott hagyják békében az embereket, ahol születtek: a tengerpart környéki oázis-civilizációk lakossága termelje a mezőgazdasági terményeket, a hegyekben pedig, az akár ötezer méter magasságban lévő bányákban pedig dolgozzanak azok, akik a rendkívül kis oxigéntartalmú magashegyi klímát genetikailag is bírják.”

Évezredek távlatából beszélünk a kulturális bölcsességről. Csodáljuk távoli kultúrák leleményességét, embernek és természetnek a tökéletes harmóniára épülő viszonyát. Vajon hol csúszik el ez az egyensúly? Mikor kezdjük el kiirtani a környezetünket?

„Csak a modern időkben kezdődött el, amikor érintetlen területeket kezdtek meghódítani Amazóniában és elkezdtek transz-amazóniai utakat építeni, amelyek megakadályozták az élővilág szabad vándorlását. Ezzel beleavatkoztak a biodiverzitásba. Trópusi terület lévén, az erdők alatt kiterjedt lateritbauxit-telepek vannak, és tartományi területeket vettek művelés alá a bauxit miatt úgy, hogy kiirtották az erdőt. Itt a szegény és a gazdag elit is ugyanabban volt érdekelt: hogy az erdő rovására termőterületeket szakítson ki földművelésre vagy állattenyésztésre.

Repültem úgy Cuscoból le, Puerto de Maldonadoba, hogy az egyórás repülőút alatt csak füstölgő erdőt láttam

– ez a perui Amazóniának egy olyan része, ahol még mindig aranyásók vannak és mérlegen mérik az aranyrögöket” – feleli Árpi bácsi.

„Imádtam utazni, de én alapvetően patrióta vagyok,

nagyon szeretem Magyarországot. Kellett mindig a kályha, ahonnan elindulok.

Amikor gyerek voltam, akkor el sem lehetett képzelni, hogy mi valaha külföldre utazzunk. Még az egyetemen is úgy tanultam geológiát, hogy a különböző rétegek sora az országhatárnál el volt vágva. Álmainkban sem szerepelt például, hogy valahol egy működő vulkánt vagy gleccsert lássunk. Ez a visszafojtott vágy úgy működött bennem, mint amikor a palackból a dugót kihúzzák: később minden létező lehetőséget próbáltam megragadni. Kutató geológusként is, de idegenvezetőként is: elvégeztem különböző vizsgákat több nyelven is, hogy eljuthassak különböző területekre. Rendkívül tarka a kép, de ezek nem öncélú utazások voltak. Amikor még nem lehetett filmezni, naplókat írtam, amelyek később bázisul szolgáltak könyvek megírásához, majd később filmeket hoztam, közel száz filmet készítettem.”

Munkája nem volt öncélú – ebben talán egy ország egyetért. Árpi bácsinak az élményszerű ismeretterjesztés, a tudomány közérthető tolmácsolása a vérében van, ahogy ő mondja, a szülőktől hozta, mert az én dédapám is – apai ágon – görög-katolikus kántortanító volt, a nagypapám úgyszintén. A pedagógusok be vannak oltva az átadás igényével. Ösztönös dolgok ezek, nem tudatosan készültem erre. Sokszor véletlenül jött lehetőségeknek köszönhettem a továbblépést.”

Dolgozott az ásványtárban, minerológus, petrográfus kutatóként, majd 7-8 évig ipari geológusként a kőolajiparban, 16 évig volt a Természettudományi Stúdió igazgatója, mindeközben pedig már a kezdetektől fogva rádiós és televíziós műsorokat készített. Az impozáns és kalandos életutakból mindig a „legeket” szoktuk kiemelni, vagyis a legnagyszerűbb élményeket és eredményeket. Egy ilyen sűrű pályán azonban veszélyekből is kijutott.

 
Fotó: Krisztics Barbara

„Például Afrikában mentünk egyszer egy őserdei ösvényen, és én félig visszafordulva beszélgettem a mögöttem lévő társamhoz, ahelyett, hogy a lábam elé néztem volna, ahogy ilyen helyen kell. Aztán már, amikor visszafordultam, nem tudtam áthelyezni a testsúlyomat és ráléptem egy kígyóra. Én persze nem tudtam, hogy az milyen kígyó, csak rémületemben nagyot ugrottam, de ez továbbsiklott. Mire a kísérőim mondták szuahéli nyelven, hogy: Babu – így hívták a nagyapát szuahéliül –,

te a második életedet kezdted meg, mert ez egy zöld mamba volt

és az, hogy valaki rálépjen egy zöld mambára és az nem marja meg, az csodaszámba megy.”

Árpi bácsi a szó szoros értelmében is nagypapa, ráadásul nagyapává válásához is kedves emlékek kötik: „1987 karácsonyán én Afrikában voltam és ott tudtam meg, hogy megszületett az első unokám. A feketékkel óriási dajdajt csináltunk, reggelig gitároztam, teljesen elpengettem a körmeimet. Ő örökölte ezt a szenvedélyt, rendszeresen nagy teljesítményű túrákon indul, 100 km-t is meghaladó távokat megy.”

Ha pedig karácsony, Árpi bácsinak egy másik történet is lapul a tarsolyában: egy másik évben Hawaiiban töltötte az ünnepet, pont karácsonykor repültek át Honoluluból a nagy szigetre, ahol a MaunaLoa, a MaunaKea és a Kilauea vulkánok vannak. „Rettenetesen fáradtak voltunk, mert Európából nagyon hosszú a repülőút. Fölhívtam az obszervatóriumban azt az amerikai geológust, akinek megadták nekem az elérhetőségét és azt mondta, hogy akármilyen fáradtak vagyunk, induljunk el most egy bérelt autóval a Kilauea felé, mert olyan fantasztikus lávaömlés van, amire ott emberemlékezet óta nem volt példa. Ezt nem szabad kihagyni, mert nem lehet tudni, hogy ez meddig fog tartani. Annyira fáradtak voltunk, hogy százméterenként váltottuk egymást a volánnál, mert aludtunk el. Amikor odaértünk, úgy nézett ki az egész hegyoldal, mintha lampionokkal lett volna feldíszítve, mert a lávafolyam föl-fölszakadt és ezek a vörösen izzó fények hömpölyögtek lefelé. Gyönyörű volt.”

 
Fotó: Krisztics Barbara

A sok csoda után a jövőről kezdünk beszélni, arról, van-e még beteljesületlen álma. 

„Az Antarktisz, de oda már nem fogok eljutni; ma már az Antarktiszra tízmillió alatt nem lehet. Azért is fáj különösen a szívem, mert az Antarktiszon egy

volt gimnáziumi osztálytársamról, későbbi egyetemi évfolyamtársamról, Csejtei Béláról egy hegyet neveztek el.

Az Amerikai Geológiai Szolgálatnál (USGS – United StatesGeologicalSurvey) dolgozott és ott egy helikopterbalesetben mentő geológusként segített, ezért elneveztek róla az amerikaiak egy hegyet. Ez az igazi nagy hiánycikk, de már nem akarok skalpokat gyűjteni. Nekem az a fontos, hogy minél többet fel tudjak dolgozni a régi emlékeim közül. Meg kéne írnom az indián időszakomat, a családtörténetemet, csak nehéz kiadót találni.”

A kiadásra váró kéziratok egyike Az emberevők unokái között címmel olyan helyszínről szól, ahová Árpi bácsi előtt magyar ember nem jutott el – sok éves munka eredménye ez, amit film is őriz. A könyv ugyancsak hiánypótló összegzése lesz egy különleges népcsoportnál tett expedíciónak. Új Guinea észak-nyugati részére, az Indonéziához tartozó IrianJaya tartományba 1939-ben jutott el elsőként fehér ember. Itt, 1500 m tengerszint fölötti magasságban, a Baliem folyó völgyében, ötezer éve kőkapákkal művelik a földet az emberevő pápuák, akik valószínű 1982-ben ettek utoljára embert, egyikük éppen Michael Rockefeller volt, aki fotósként látogatta a vidéket.

„Háromévi előkészítéssel jutottam ki a pápuák földjére – az indonéz hatóságok is limitálták, ki juthat be arra a területre. Akkoriban volt egy kis utazási irodám, barátaimmal szerveztük, Nomád Safari címmel, így jutottunk oda. 60-80 fős kis klánokban élnek ott a pápuák, fakerítéssel körbekerített területen, amin két épület áll: az egyik egy hosszabb ház, amiben a nők laknak a gyerekekkel, a másik kicsi épületben a férfiak – akkor éppen egy múmiával éltek együtt. Fölbéreltünk két-három olyan fiatal pápuát, akik már beszéltek angolul, és ők kísértek, előkészítettek minden látogatást. Így eljutottunk halotti torra is.  Amikor odaértünk, kis pápua gyerekek megfogták a kezemet, és ők vezettek be. Az idősek morc tekintettel fogadtak, nekik nagyon nem tetszett, hogy ebbe az intim környezetbe idegen került be.

Az ünnepi torhoz kiültették egy háromlábú székre ezt a sötétre aszalódott múmiát is.

Nagyon kevés embert mumifikáltak, főleg olyanokat, akiknek nagy érdemeik voltak. Két nagy tűzhely volt. Az egyikben köveket izzítottak fel, majd amikor már tűzforróak lettek, botokkal átvitték a másik gödörbe, rátétegezték a saját maguk által termesztett növényeket, például édesburgonyát, aminek kb. 160 fajtáját ismerték. Majd a szellemek sugallatára kiválasztottak és lenyilaztak egy kis csüngő hasú malacot, ezt vagdalták föl és tették a zöldségek közé, aztán az egészet lefedték banánlevelekkel. 5-6 óra kellett ahhoz, hogy az izzó kövek melege és a növényekből áradó pára megfőzze a húst.”

Ilyen és ehhez hasonló különleges élményekből és tudományos megfigyelések, mérések sokaságából született Juhász Árpád könyveinek és filmjeinek sorozata az elmúlt tíz évben. A Magyarosaurus – Báró Nopcsa Ferenc nyomában című filmet például Bessenyei Péter műrepülő világbajnokkal közösen forgatták Erdélyben, Nopcsa Ferenc báró, paleontológus nyomdokain járva. Ezt online is megnézheti bárki:

Az adatgazdag és szemléletes könyves feldolgozások rendkívüli érdeme többek között, hogy a sokféle, olykor egzotikus világot a magyar geológus szemével láthatjuk: A kék bolygó vándora; Gleccserek a Föld hőmérői; Egzotikus Ázsia, Egzotikus Latin-Amerika; Egzotikus Európa. Azt hinnénk, hogy minden fontos dolgot tudunk már az öreg kontinensről, de nem lenne igazunk.

„Elkezdtem 1959-ben az európai csavargásokat, mert először csak ide lehetett eljutni. Ebből a korból olyan emlékeket tudtam összegyűjteni, amelyek elvésznek, eltűnnek: például Erdélyben a Zalatna – Brád – Verespatak – Nagyág aranynégyszögben, ahol már a rómaiak is bányászták az aranyat, olyan kis üregek vannak, ahová csak gyerekrabszolgákat tudtak beengedni. Jártam többmilliárd éves kőzeteket föltáró finnországi kanyonokban. Aztán ott vannak a vulkánkitörések, a Strombolitól az Etnáig, meg a gleccserek. Végigjártam az európai gleccsereket, de világviszonylatban mintegy kétszáz gleccsernél voltam összesen.”

 
Fotó: Krisztics Barbara


Juhász Árpád nem csak geológusként, de televíziós újságíróként is a természetvédelem „misszionáriusa”. Interjúinak sorából például a Teller Edével folytatott beszélgetései feszegetik ezt a témát. „Az én álláspontomat nem nagyon tudtam kifejteni, mert Teller Ede annyira erőteljes egyéniség volt, olyannyira nem hagyta szóhoz jutni a riportert, hogy indulatba jött, ha valami olyasmit kérdeztem, ami az ő elveivel ellenkezett. Bottal képes volt belevágni az objektívbe. Neki az volt az álláspontja, hogy a technikai civilizáció útjába semmit nem lehet állítani, a környezetvédőket el kéne tüntetni a Föld felszínéről, mert ha a technikai civilizáció sebeket, kárt okoz, akkor azokat a technikai civilizáció vívmányaival lehet majd gyógyítani.”

Kétségtelenül sokat ártottunk a bolygónak, de vajon visszafordítható-e a folyamat?

„Abban bízom egyedül, hogy a mai fiatal generáció sokkal környezettudatosabb, fogékonyabb a természetvédelemre. Amikor majd döntéshozói szerepbe kerülnek, akkor talán tudnak ezen változtatni. Elsősorban mindig a szén-dioxid kibocsájtás csökkentéséről van szó. Ha meg is tudnánk állítani – ami jelenleg még nem lehetséges – körülbelül húsz év kellene ahhoz, hogy valami érzékelhetővé váljon.

Egy ilyen vírusjárvány például csak hangyacsípés a bolygó testén.

A légiközlekedés csökkent valamennyit, de az óceánokon továbbra is zajlanak a nagy teherszállítások, ezeknek az energiafelhasználása pedig óriási.

Ugyanakkor minden éremnek két oldala van. Mostanság az elektromos autók eufóriájában élünk, de tudnunk kell, hogy az elektromos autók akkumulátoraihoz lítium szükséges. A lítium nem egy gyakori elem a földben, sokkal ritkább, mint például a nátrium vagy a kálium. Hatalmas külszíni bányákat kellett nyitni Chilében, Bolíviában, Ausztráliában, Kínában például, ahol magyarországnyi területeket kellett feláldozni emiatt. Tehát az autónak csak egyik része az üzemanyag, ami hajtja, de a karosszéria előállításához egyéb anyagok is kellenek. A nagyüzemi gyártáshoz még sokáig nélkülözhetetlen lesz a fosszilis energia.

Az okostelefonok a másik ilyen példa: előállításukhoz a kolumbit és a tantalit nevű ásványok szükségesek, amelyek nem akárhol találhatóak meg a Földön. Közép-Afrika a fő lelőhelye ezeknek a nagyon ritka ásványoknak, amelyekből végül a mobiltelefonok akkumulátorait elő tudják állítani. Rettenetes körülmények között bányásszák, sokszor rabszolgasorban lévő gyerekek, akik mellig érő, sáros tócsákban állnak napi tizenkét órát, hogy kikotorják és kiválogassák ezeket az ásványokat. Szeretném a fiatalok figyelmét erre ráirányítani, hogy amikor okostelefont használnak, gondoljanak arra, hogy félig rabszolgasorban élő, kizsákmányolt afrikai gyerekek izzadságából jutnak hozzá ezekhez a technikai vívmányokhoz.”

Ha most azt kérdeznénk, mi végre ez a sok élmény és tudás, azonnal adja magát egy válasz: hogy ne csak emlék maradjon. Azokat az értékeket, amelyeket Juhász Árpád geológusként, világutazóként és tudományos ismeretterjesztő médiaszemélyiségként megmutatott nekünk, úgy tudjuk megőrizni, ha mindannyian teszünk valamit környezetünk megóvása érdekében. Legyen ez az egyik fogadalmunk az új esztendőre!

Ajánljuk még:

„ÉDESANYÁM KISZÁMOLTA, HOGY A REPÜLŐ AZ LEESIK, ÉN MÉGIS FOLYTATTAM” – NAGYINTERJÚ BESENYEI PÉTERREL
ISMERED AZ ŐSI SZOKÁST, AMIT AZ INDIÁNOKTÓL TANULTUNK ÚJRA?
VAJON AZ AZTÉK CSÁSZÁR, AKI NAPI 50 KORSÓ KAKAÓT IVOTT, TUDTA, HOGY EZZEL A KREATIVITÁSÁT IS FOKOZZA?

8 ifjúsági regény, ami minden kamaszt könyvmollyá tesz

Nem vitás, rengeteg nagyszerű ifjúsági regényt adott a világ már nekünk: többek között Stevenson Kincses szigetét, Fekete István regényeit, Verne kalandregényeit, James F. Cooper Nagy indiánkönyvét, Sue Townsend Adrien Mole-ját, Michael Ende Végtelen történetét, Rowling Harry Potter sorozatát. Most olyan javarészt kortárs könyveket válogattunk, amiket a megkérdezett 12-15 évesek szerettek olvasni könnyed, humoros stílusuk vagy számukra aktuális témáik miatt.