„Megtanultam, hogy nem kell mindent elvállalni” – interjú Gundel Takács Gáborral

Család

„Megtanultam, hogy nem kell mindent elvállalni” – interjú Gundel Takács Gáborral

Sokszor teszi fel magának a kérdést: vajon mit akar tanítani neki az élet? Olykor betelik nála a pohár, és közéleti kérdésekben is megszólal. Vallja, hogy egy válság mindig valami jobbnak az előszele, és azt is, hogy vészfékezéssel nem lehet megérkezni a karácsonyba. A televíziós műsorvezető - sportkommentátorral az elmúlt év tanulságairól és a magyarok közös dolgairól is beszélgettünk. Interjúnk.

Elkaptad a koronavírust?

Nem tudok róla. Különös érzés ugyanakkor, hogy tavasszal nem ismertem senkit, aki akár csak ismert volna valakit, aki covidos lett volna. Most viszont állandóan jelen van a környezetemben. A szűkebb családban viszont nem volt. Vagy elkerült minket, vagy észre sem vettük, úgy ment át rajtunk.

Családi körben tudtad tölteni a karantént?

Ugyan a gyerekeink már kirepültek, de egyikük sem családos még, így mind a hárman hazaköltöztek a tavaszi karantén alatt. Egyszerűbb és kényelmesebb volt nekik innen home office-olni. Nagyon élveztük, mert visszajött az az időszak, amit az ember szülőként mindig kicsit visszasír a gyerekek elköltözése után. Megint rengeteget beszélgettünk, társasoztunk, pingpongoztunk.

Sokakat érintett, főleg a tavaszi karantén idején egzisztenciálisan is a vírushelyzet. Te sem tudtál dolgozni, hiszen nem voltak sportközvetítések, és a rendezvények is elmaradtak. Hogyan vészelted át ezt az időszakot?

Évek óta szabadúszóként dolgozom, vagyis nem áll mögöttem semmilyen nagy szervezet – mint annak idején a televízió –, ami akkor is biztosít egy fix jövedelmet, ha kevesebb vagy egyáltalán nincs munka. Emiatt meg kellett tanulnom másképpen gondolkodni, és tartalékot képezni. Nem kell ahhoz vírusnak jönni, hogy az ember ilyen helyzetbe kerüljön. Az is elég, ha eltöröm a lábamat. Ebből a szempontból tehát fel voltam készülve, el tudtam tartani a családomat. Ez az őszi időszak már nem olyan veszélyes. Még az én szakmámban is azt tapasztalom, különösen a rendezvények terén, hogy sokkal felkészültebb mindenki.

Ez azt jelenti, hogy teljes erővel újra dolgozol?

Igen. Furcsa, mert tulajdonképpen én most is televíziózok, csak nem televízióra, hanem közösségi oldalra meg Skype-ra. És ezt szó szerint kell érteni. Bemegyünk a stúdióba, kamerák vannak, meg rendező, minden pontosan ugyanolyan. És csinálunk egy konferenciát élőben vagy felvételre, csak ezt nem a TV2-n vagy az RTL-en, hanem egy nyitott vagy egy zárt online felületen nézik az emberek. Nagyon kevés olyan esemény van, amit online ne lehetne megrendezni. Bár most kaptam egy olyan felkérést, hogy tartsak csapatépítő tréninget online. Extrémnek tűnik, mert egy webkamerán keresztül nem lehet olyan könnyen összeröhögni, nincs interakció. Erre még nem találtuk ki a megfelelő megoldást.

Te melyik csoportba tartozol: akik szerint ki kell böjtölnünk ezt a járványidőszakot, és minden mehet a régiben, vagy akik szerint le kellene vonnunk bizonyos következtetéseket a jövőnket illetően?


Én nemcsak a mostani járványhoz, hanem általában mindenféle bajhoz úgy állok hozzá, hogy felteszem magamban a kérdést: mit akar nekem tanítani az élet? És akkor ezt mindenki behelyettesítheti a saját hitének megfelelően:

mit akar nekem tanítani a Jóisten? Mi nem jó? Mi ment félre?

Vagy nem biztos, hogy valami félrement, de lehet, hogy tovább kell lépni egy bizonyos szakaszon. Erre mondhatják sokan, hogy csak ideologizálom a rosszat, de még ha ideologizálás is, akkor is segít. Mert előre nézek, és nem belesüppedek abba, hogy mi a bajom. Közgazdasági tétel egyébként, hogy a válságok mindig valami jobbat hoznak maguk után. Az elmúlt egy év mindannyiunkon nagyon sokat alakított, jó esetben javított.

Rajtad is? Volt olyan, amin úgy érezted, változtatnod kell?

Családfenntartóként és szabadúszóként az ember hajlamos arra, hogy ha van munka, azt nem szabad lemondani, mert soha nem tudod, hogy a következő alkalommal lesz-e. Emiatt olyan munkákat is megcsináltam, ami nem fájt ugyan, de nem jelentett örömet sem. Ez az időszak azonban egyértelműen megmutatta, hogy a kevesebb munka is elég. Hogy nem kell mindent elvállalni. Hagyni kell magunknak „én-időket”. Annyi mindent meg tudtam a tavasszal csinálni otthon! Észrevettem, hogy jobban vagyok, és ez visszahatott a környezetemre. Ők is érzékelték rajtam, hogy nem vagyok fáradt, nem vagyok stresszes, nem vagyok rohanásban, nem vagyok elúszva. Beigazolódott, hogy a mértékletesség mint mindenben, ebben is nagyon fontos. Az ember legnagyobb kizsákmányolója saját maga, de most ezzel szembe kellett mennem.

Egyszer olvastam egy ausztrál író-pszichológusnő tapasztalatait, aki interjúkat készített utolsó stádiumos emberekkel. Olyanokkal, akik szó szerint a halálos ágyukon feküdtek. Mindegyiktől megkérdezte, hogy mi az, amit az életükben bánnak, hogy nem csináltak meg vagy másképp csinálták volna. Érdekes módon senki nem beszélt karrierről, pénzről, sikerekről. Mindenki arról beszélt, hogy mennyire sajnálja, hogy mindig meg akart felelni a társadalmi, munkahelyi elvárásoknak. Hogy mennyire sajnálja, hogy kevesebb szeretetet adott, mint jó lett volna. Hogy kevesebbszer merte kimutatni az érzelmeit, hogy kevesebb időt töltött együtt a családjával, hogy kevesebb időt szánt saját magára, mint amennyit szeretett volna. Azt gondolom, ha valaki az élete végén ezt sírja vissza, akkor valószínűleg ezek a fontos dolgok.

 
Fotó: Krisztics Barbara / Egy.hu

Közéleti témákban is bővelkedett az elmúlt egy év. Azért említem ezt meg, mert újságíróként te is rendre megszólalsz ezekben. Ha az idei „termésből” szemezgetünk: kiálltál a közbeszéd színvonaláért, hozzászóltál a Vígszínház körül kialakult botrányhoz, megszólaltál a Szájer-ügyben. Miért fontos ez neked?

Én úgy látom, hogy nagyon hiányzik a közbeszédnek az a síkja, amikor mi, átlag magyar állampolgárok egymással beszélgetünk. Ha megnézed a médiában a kommunikációt, akkor vagy pártok üzengetnek egymásnak, vagy pártokhoz tartozó sajtóorgánumok, és az átlagember meg csak nézi és olvassa, hogy mi zajlik a feje fölött. Ha mégis beszáll, mondjuk a kommentelés szintjén, akkor ugyanez képződik le: lődöz egymásra a két oldal. A SZEMlélek magazinnál megpróbáltunk létrehozni egy olyan platformot, ahol emberi hangon tudunk egymással beszélgetni. Hogy ne csak szörnyülködjünk, hogy mi történik a fejünk fölött, és hogy ne hagyjuk, hogy mindenfélét le akarjanak nyomni a torkunkon. Vegyük észre a jót, de a rosszat is!

Nem ért olyan vád, hogy „a Gundel miért politizál”?

A vígszínházas cikkem után volt olyan neves színházi ember, aki azt mondta, hogy égnek áll a haja, hogy a Gundel ebbe miért szól bele. Pedig ha elolvasta volna normálisan a cikket, akkor azt olvashatta volna, hogy én mint néző mondtam azt, hogy számomra akkor hiteltelenné vált ez a társulat. Nézőként hadd minősítsem már ezt az ügyet! Egyébként pedig

az a baj, hogy ma Magyarországon a politika pártpolitikát jelent.

Eredeti értelmében a közös ügyeinkről való beszélgetést jelenti. Ilyen értelemben politizálok, és ebbe megpróbálok bevonni másokat is.

Hogy telik az advent, az év vége nálatok?

Az adventi időszak nekem mindig nagyon furcsán telik. Mert miközben le kéne lassulni, pont minden felgyorsul. Oda kell figyelni, hogy minden rendben legyen, ráadásul decemberben, Budapesten képtelenség létezni délutánonként. Ezeket az ellenhatásokat próbálom én is még időben kiegyenlíteni a lelkemben, hogy ne 24-én délután 4 és 5 között lassuljunk le egy óra alatt a rohanásból. Vészfékezéssel nem lehet megérkezni a karácsonyba. És attól függetlenül, hogy ki milyen hittel tölti meg ezt az ünnepet, ez a nyaraláson kívül mindenkinek az évi rendes csendes időszaka.

 
Fotó: Krisztics Barbara / Egy.hu

Szerinted miért kell erre külön odafigyelni? Miért olyan nehéz csendben lenni?

Mert pörgünk és attól rettegünk, hogy valamiről lemaradunk. Teljesen haszontalan dolgokról képesek vagyunk tájékozódni. Engem elszomorít az a folyamat, hogy az emberek sok esetben többet tudnak egy celebről, mint saját magukról vagy a hozzájuk közel állókról. Túl sok a zaj körülöttünk, pedig meg kéne hallani a belső hangjainkat, és sokat kéne beszélgetnünk saját magunkkal. A zenében is fontos a szünet, a csend megtartása. És a csend az soha nem néma csend, az a belső időnk saját magunkkal.

Rendhagyó karácsonyotok lesz?

Olyan szempontból igen, hogy most a nagyobb család nem fog összegyűlni. Sőt, az is megfontolandó, hogy az édesanyámmal és a feleségem szüleivel hogyan tartsuk majd kapcsolatot. Hogy meg is tudjuk osztani a kölcsönös szeretetünket, de a biztonság is megmaradjon. Hiszen a Covid nem tudja, hogy szenteste van és olyankor nem illik fertőzni.

Ajánljuk még:

„NEM ADHATUNK MAJD A FIUNKNAK TELJES SZABADSÁGOT MINDENBEN” – INTERJÚ GIANNI ANNONIVAL
„MULASSATOK, NE VERSENYEZZETEK!” – INTERJÚ BERECZ ISTVÁNNAL
„DURACELL-EMBER VAGYOK, DE KELL A FOLYTONOS KÉTKEDÉS” – INTERJÚ SCHERER PÉTERREL