Gianni Annoni 25 éve él Magyarországon. A mindig őszinte és vidám szakács korábbi televíziós és rádiós műsoraival sok magyar szívébe belopta magát. 18 éve nyitotta meg Pesten, mára jól menő olasz éttermét, a Pomo D’Orot. Öt évvel ezelőtt a szerelemre is szakított időt: Debreczeni Zitát 2017 tavaszán vette feleségül az észak-olaszországi Dolomitokban. Most együtt nevelik a hosszú várakozás után megfogant három hónapos kisfiukat, Gianfranco Mátét.
Mikor kezdődött a téli szünet gyerekkorodban, Olaszországban?
Aznap kezdődött a karácsony számomra, amikor vége volt a tanításnak, mert eltűntünk a városból és január 6-áig a hegyi nyaralónkban voltunk. Akkoriban még sokat esett a hó, főleg 900 méteren ott a Lago di Maggiore fölött. Csodálatos volt, amikor kimentünk a testvéremmel a hóesésbe: az a csend körülöttünk, a fenyők ágain roskadozó hó, a nagy hógolyócsaták, az átázott ruhák, a jégvirágos ablakok felejthetetlen emlékek. És mivel az utca végén volt a házunk, csak négyünkről vagy a pár nap erejéig nagyszülőkkel, unokatestvérekkel kibővült családunkról szóltak a napok.
Melyek azok az ízek, illatok, amik visszavisznek ezekhez a karácsonyokhoz?
A frissen vágott fenyő illata mindenképpen, főleg, amikor édesapám rádobott pár gallyat a kandallóban lobogó tűzre, ami ettől nagyon hangosan ropogott, pattogott. A második legerősebb emlékem a forralt bor illata, a csillagánizs, a szegfűszeg és a fahéj aromái. De mindig volt forró csokoládé is. A hideg ad egy olyan melegséget, amitől lelassulnak és összezárnak az emberek, amitől felértékelődik az otthon, az együttlét, a közös játékok, a kinti hűvös utáni kellemes megérkezés a házba. A kertészünk mindig bacche roséval (csipkebogyó - a szerk.) és friss fenyőágakkal várt minket. Örökre bennem maradnak azok az illatok.
Mesélj nekem a karácsonyi menüről. Mit ettetek?
Bőséges volt! Kappanleves, insalata russa, vagyis orosz saláta, capricciosa saláta, ami majonézes répa julienre vágva Fontina sajttal, aztán volt házi majonézes saláta, amit mindig édesanyámmal készítettünk el. Volt forralt bor, panettone (ami a klasszikus karácsonyi kalács), töltött cappelletti, ami a tortellinihez hasonló kis tésztabatyu. Ahhoz a parmezán sajtot Pármából kaptunk a barátainktól. De nem maradhatott el a hal, lazac, a borjúpástétom zselatinnal körbevéve, és ott volt még a csoki mousse is. És mindig volt ima.
A mai napig, ha nem is hangosan, de mindig megköszönöm, hogy mi van az asztalomon.
Akkor ne egy zsibongó olasz családot képzeljünk el?
Mi nem dél-olaszok vagyunk, észak-olasz felfogásban élünk, fent, a hegyek mellett, ahol már érezhető az osztrák és a svájci behatás. Hasonlóképpen, mint Magyarországon, 24-én este van Szenteste és utána elegánsan felöltözve az éjféli misére megyünk. Érdekes, hogy a két országrész tradíciói mennyire keverednek. Mindig azt gondolják az emberek, hogy Olaszországban mindenhol ugyanazok a hagyományok élnek, de mind ételekben, mind szokásokban vannak eltérések, például délen erősebben tartják a családi szokásokat és nem szeretnének globalizálódni, hál’ Istennek, mert különben már rég nem lenne érdekes az ország.
Számodra mennyire fontos a családi hagyományokat tovább örökíteni?
Ez meló. Nehéz. Ez attól is függ, hogy ki milyen családdal rendelkezik. A nő régen hozta a kelengyét, a férfi pedig a nevét és a hagyományait, ma már ezt ilyen feketén-fehéren nem lehet megvalósítani. Fontos, hogy kik vagyunk, és hogy beszéljünk a szüleinkről, akkor is, ha vannak terhek.
Sosem egyszerű egy családból kijönni, apánk nevét tovább vinni, főleg, ha elvárások is vannak. Annyi impulzust kapunk, hogy talán arra kellene koncentrálnunk, hogy ne feledjük el a tradícióinkat.
Emlékszem, édesapám minden évben maga készítette az életnagyságú betlehemünket, fényekkel, kis tóval.
A várakozás, az advent jelentése fontos számomra. Zita éppen nemrég mondta el nekem, hogy a négy gyertyának mindegyik jelentése leképeződött az életünkben és a családalapításunk küzdelmeiben az utóbbi években. 2019-ben advent első vasárnapján mentünk el az orvoshoz, a másodikon történt a beültetés, a harmadikon, 22-én ment el Zita vérvételre. Szenteste már fényképünk volt arról, hogy kisbabánk lesz...hit, remény, öröm és a szeretet. Erre a négy szóra, fogalomra fel lehet fűzni egy egész életet. Hatalmas ajándék a Jóistentől, amit nyújt számunkra, hogy minden évben lehetőség van átgondolni az életünket, csak le kéne magunkban ülni kicsit.
Mit gondolsz, miért megy nehezen ez az „átgondolás” sok embernek?
Félünk a változtatástól. Félünk attól, hogy el kell engedni valamit, visszavenni a megszokott életformából, színvonalból. Társadalmilag pedig azt látom, hogy a hagyományos családkép most nem minta sokak számára, és a szülők is kevésbé határozottan nevelik a gyermeküket, elmosódnak a határok.
Hogy alakulnak nálatok ezek a szülői szerepek?
Vegyesen, mert például főzni én szoktam, én szeretek. Másik oldalról azt gondoljuk, hogy a gyereknevelésben kellenek a szabályok, nem adhatunk a fiunknak majd teljes szabadságot mindenben, és szeretnénk megbízni a pedagógusokban is, akire majd a gyereket hagyjuk, hiszen egyedül felnevelni valakit nem könnyű. Az biztos, hogy nem fogjuk megvenni Máté szeretetét tárgyakkal. Régen teljesen másféle családi modellekben nevelkedtek a gyerekek, többgenerációs családokban, ahol a nagyszülő kompetenciáját nem kérdőjeleztük meg, hiszen tudtuk, ha a szeretet és a gyerek érdeke irányít minket, akkor nem lehet nagy baj.
Nekem erős családi kötődésem, tradícióm van, a feleségemnek sajnos nem adatott meg gyerekkorában a családi harmónia, mégis ugyanolyan jó emberekké váltunk. A család egy nagyon komplikált dolog, a családtagokat nem tudjuk megválogatni, így kell egymáshoz hangolódni, igyekezni elfogadni egymást. Nem gondolom, hogy bánkódni kell, inkább építkezni, töltődni, hogy mindenki valóra váltsa azt, amit szeretne.
Említetted Istent. Sokat ad neked a hited?
Lehet ezt idealizmusnak, szentimentalizmusnak vagy kapaszkodónak nevezni, de miért ne beszéljek valamiről, amit mostanában mindenki el akar felejteni? Nagyon fontos az életemben, a családom életében a hit. Édesapám a mai napig úgy kel, úgy fekszik, hogy olvassa az imakönyveket, a Bibliát. Ebből a szempontból is egy nagyon erős példa számomra. Nem felejt el mosolyogni, életvidámnak lenni, akkor se, ha baj van, vagy épp műtétre készül. Ő még mindig az a fantasztikus pozitív ember, aki velem mindig megküzdött, ha kellett, néha még ma is. Nem egy tanult ember, szemben édesanyámmal, aki fogorvos, de mégis a maga egyszerűségében a legjobban mutatta meg, azt, hogy mi fontos az életben.
Mi lenne az?
Többek között a tisztesség, becsület, szorgalom. Kihalófélben lévő kifejezések ezek. És azt is, hogy szívvel csináljam, amit hivatásomnak választok. Édesanyám pedig azt mondta: „Arra figyelj mindig kisfiam, hogy: mosakodj meg, tiszta legyen a ruhád, fésülködj meg, borotválkozz meg!”
És most már te is édesapa vagy. Milyen érzés?
Fú, én olyan szerencsés vagyok! Egyfelől azért, mert ötvenévesen, érett, bölcs koromban lettem apa.
Nem rohanok, nem most építem a karrieremet, látom a gyermekemet, mert már van rá időm.
Másrészről, olyan szerencsétlen is vagyok! Lehet, hogy több erőm lett volna játszani vele, vagy a francba is, nem leszek majd ott az esküvőjén? Ötvenévesen már nagypapa szokott lenni az ember...Nem baj, ha későn jött, de jött és nincs ezzel bajom. Megpróbálok mellette lenni, amíg tudok. Olyan örömöt ad egy gyermek, ami elmondhatatlan! És ma megfordult!
Itt Gianninak éppen pittyen egyet a telefonja, üzenete jött, megnézi és nagyot nevet. Egy vicces fotót mutat a kisfiukról, amit Zita küldött neki.
Gyönyörű baba, kis vasgyúró! Hogyan becézed?
Gianninonak. Le akartam venni a terhet róla, hogy ő legyen a kis Gianni, ezért kapta a Gianfranco Máté nevet.
Milyen lesz az első karácsony együtt, Gianninoval?
Hát, én már most kezdek elérzékenyülni... jó lesz. Nem is gondoltam volna, mit jelent egy gyerek karácsonykor; teljesen más értelmet ad neki. Zitán is látom, hogy annyira boldog, hogy már csak ha ránézek, az is feltölt örömmel. A karácsony nálunk nagy ünnep, Zita már novemberben elkezdi díszíteni a házat égősorokkal, én morgok, hogy azért nem kell mindent fénybe önteni, mert sok lesz a villanyszámla! Annyira szép az ünnepi előkészület is, annyira jó érezni, hogy családban vagyunk, hogy nem akarunk eltávolodni ettől az érzéstől. A Covid az egész világnak megmutatta, hogy milyen fontos az együttlét. Nálunk már több hete kint vannak a dekorációk, a gyertyák, a fát is is fel fogjuk díszíteni hamarosan, mert Zita nem fogja kibírni Szentestéig.
És hogy állsz az ajándékokkal?
Nagyon szeretek adni, de sokáig nem tudtam igazán kifejezni az örömömet, amikor kaptam valamit. A feleségemtől tanulom azt is, hogy az ajándékozást nem letudni kell, hanem meghallani azt, amit a másik akar. Persze, ő sokszor el is mondja nekem mire vágyik, aztán addig mondja, míg megveszi magának azt a valamit! De az apró részleteket is tőle tanulom, egy szép üzenetet írni, szépen díszíteni... Fontos, hogy lássam és meghalljam őt, mert egy pár vagyunk, remélem még sokáig együtt. Mindig táplálkoznunk kell egymásból.
Ki a nagyobb gyerek kettőtök közül?
Szerintem én. Vagyis én a fiúgyerek, Zita a lánygyerek. Mindenki azt gondolja, hogy a nevetés valami álca, de én tényleg ilyen vagyok. Nem hiszem, hogy mindig komolyan kell vennünk az életet, csak azért, hogy férfiak lehessünk. Mondanivalóm van a jókedv mellett, csak nem akarom ráerőltetni másra a dolgaimat. Háború könnyen jöhet, csak válaszolni kell rá.
De néha jó a tartalmas csönd is, ezt nekem tanulnom kellett olaszként. Régen impulzívabb voltam, ma már bölcsebb vagyok.
Nagyon szeretek az asztal körül lenni, hülyéskedni, enni-inni és hálás vagyok, hogy vendéglátós lehetek, mert azt csinálom, amit a legjobban szeretek. A kis manufaktúrákon, vállalkozásokon, így egy terméken keresztül is rengeteg energiát kapunk. Ezeket családok állítják elő, termesztik, készítik teljes odaadással, az olasz vendéglátás is a családokon alapszik, szívből jön az egész – a gasztronómiában ez a csodás.
Tudvalevő, hogy lételemed az adás öröme. Hogyan éled meg a vírushelyzetet éttermeid és az azokhoz fűződő vállalkozások tulajdonosaként?
Mindig jár az agyam. Én nem politizálok, arra kell figyelnem, hogy mit tud adni a külvilág, ahhoz, hogy fent tudjunk maradni 18 év küzdelem és öröm után is. Azért házasodtam 46 évesen, mert én addig bent voltam az étteremben reggel 8-tól éjjel kettőig, ez volt az életem. Szóval, megpróbáljuk fenntartani azt a 105 főből álló gárdát, akik eddig értünk harcoltak, mert most mi jövünk, hogy visszaadjuk ezt nekik, és ezt csak együtt lehet.
A vendéglátás lélegeztetőgépe az lehet, ha együtt gondolkodunk és cselekszünk.
Én betartom a szabályokat, de nem vagyok hajlandó félni.
Szüleimet még februárban idehoztam Magyarországra, mert féltettem őket. Nagyanyám korában a spanyolnátha idején is megvoltak a szabályok, amelyeket azért hoztak, hogy egymást védjük, egymásra figyeljünk, de ma mindenki jobban tud mindent: van, aki nem hiszi a vírus létezését, van, aki túlzásba viszi a védekezést. Az emberekkel az a baj, hogy csak azt látják és olvassák, amit látni akarnak, amelyek erősítik az amúgy is kialakult nézeteiket, de ez nem elég a körképhez. Sok olasz visszatér a falujába, ahonnan elment anno a több pénz lehetősége miatt, és ez így van jól, visszatérni nem szégyen. Ne legyünk önzők, ne legyünk irigyek, felejtsük el a rosszat. A mikrokörnyezetünket ápoljuk, és mindenki legyen boldog!
Nyitókép: Zita Debreczeni Photography
Ajánljuk még:
