„Az én gyerekkoromban még volt idő leülni az öregekkel” – Interjú Pál István „Szalonnával”

Kult

„Az én gyerekkoromban még volt idő leülni az öregekkel” – Interjú Pál István „Szalonnával”

„Szalonna” népzenész minden sejtjében, gondolatában. Az Állami Népi Együttes művészeti vezetője, érdemes művész. Hegedűs, akinek megvalósult az egyik álma. Múltról, jelenről és arról az egy nagy élményről beszélgettünk vele. Interjúnk.

Lassan belépsz a negyvenesek klubjába. Komolyodsz?

Érzem a kort. Nem csinálhat már az ember bármit bármikor, éjszakázást. Két generáció is felnőtt utánunk, akik példaként tekintenek ránk, a népzenében, a viselkedésben, a tanításunkban, így már nem lehet mulatozni. Egy állami intézménynek vagyok a művészeti vezetője, ez már egy másik szakasza az életemnek, mint amikor éjjelente táncházakban muzsikáltunk. Ezt csinálja most a következő generáció.

És ez a következő generáció milyen?

Kimondottan jó, a lényeget, a népzene mondanivalóját megtanulták. Már a mi időnkben is nyitott volt a világ, de nem ennyire. Én még a két kezem összeraktam, hogy legyen walkmanem, a maiak már nem is ismerik a kazettás magnót. Nekem volt egy 69-es Csipás felvételem Kalotaszegről, azt én rongyosra hallgattam. Akkor, ha volt egy Clapton lemezed az összes dalt tudtad róla, akkordra bontva. A mostani fiatal muzsikusok már mindenhez hozzájutnak, ezért már nem mindent tanulnak meg annyira részletesen. De tudják, hogy mi az, amit el kell fogadni az idősektől, és nem kérkedőek. Elégedett vagyok velük, az elmúlt évtizedekben sok gyerek kezébe adtam hegedűt, örömmel látom, hogy elvégzik a Zeneakadémiát, a szakiskolákat, visszamennek tanítani, táncházakat csinálnak a saját településeiken.

Észre sem lehet venni, mikor leszünk tanulókból tanítók. Te a tizenévesekkel is megérteted magad?

Van olyan abból a korosztályból, aki ismeretlenül is rám írt a facebookon, hogy Szalonna bácsi nem muzsikálna fel nekem néhány nótát, én meg megtanulnám. Más szakiskolába készül, és arra kér, hogy készítsem fel a felvételire. Ezzel a korosztállyal sajnos csak a nyári táborokban találkozom, az Állami Népi Együttes, a Szalonna Band és a Fonó Zenekar elég elfoglaltság év közben. A tanítás rendszert igényel, nem lehet pánikszerűen csinálni, hogy most tanítalak fél órát és akkor fél év múlva találkozunk. Egyébként

isszák a zenét, sokkal gyorsabban tanulnak, mint mi, olyanok, mint a szivacs, de ott kell lenni és tartani a gyeplőt, mert még nem tudnak dönteni, választani.

Nem kell mindent megtanulni, hanem vannak csapásirányok, ezeket szépen egyengetni kell. Néha meg éppen el kell engedni, eredj, verd be a fejed a falba, aztán ha egy kicsit fáj, majd megtanulod.

Ezt kaptad te is a szüleidtől, mestereidtől?

Szerencsés vagyok, az én gyerekkoromban még volt idő leülni az öregekkel.

Nem csak azt mondták el, hogy ezt a tekerést merre csináld, hanem azt is, hogyan öltözz fel, hogy tiszteld az embert, hogy szolgáld a közösséget. És azt, hogy úgy kell átmenni a friss csárdásba, hogy a hallgató utolsó porcikája is beleremegjen. Mindennek megvan a saját pedagógiája, a mestereimnek sem ösztönszerűen jött mindez, nekik is elmondták a dolgokat, vagy ha nem, akkor ötévesen elkísérték az apjukat a lakodalomba, és látták őt muzsikálni, viselkedni. Akkor is így van ez, ha nincs leírt módszertan.

A korral együtt változik a saját pedagógiai módszered is?

Egyre közelebb kerülök a klasszikus zenéhez. A régiek, Halmos Béla bácsiék és kortársai eredetileg mással foglalkoztak, csak beleszerettek a népzenébe, mi már gyerekkorunk óta tanultuk a hangszeres népzenélést a művészeti iskolákban. Szükség van az alapvető hangszerismeretre, és egy átfogó módszertanra, ezen is dolgozom most a kollégáimmal. Nem csak nótákat kell tanítani, hanem komplex eszközrendszert és stílusokat. Ez a feladat.

 
Pál István Szalonna

A következő időszakban negyvenhét koncerted marad el. Mit teszel a felszabadult időben?

Évek óta nem tudtam ennyit gyakorolni, csináltam egy gyereklemezt, a négyéves unkahúgommal, aki felénekelt rengeteg dalt. Itthon meghangszereltem, bőgővel, brácsával, volt amelyiket kicsit jazzesre, volt amelyiket népzenésre vettem. Felmondtam egy mesét is, teljesen egyedül. Ilyenekre nem volt időm. Most van egy menetrendem, amit betartok, van benne mozgás, kötelező skálázás, átnézem a Bartók duókat, nótát és nyelvet is tanulok.

A családalapítás hiányzik ebből a felsorolásból. 

Az recseg-ropog. Három éve véget ér egy hosszabb párkapcsolatom. Maximálisan hiszek a családban, ez nem kérdés, de még nem alakult ki, mivel

egy évben 300 napot nem vagyok itthon, nem könnyű olyan társat találni, aki ezt elfogadja.

Eleinte persze könnyű, hiszen mindenkinek tetszik, hogy sokat koncertezek, és szeretnek az emberek, de egy pár attól pár, hogy találkoznak és beszélgetnek egymással. A gyerekért bármikor behúznám a féket.

Szüleid voltak egyben tanáraid is, édesanyád szolfézsra oktatott, édesapád operaházi karnagy volt, de ő is a népzenét választotta. Hogy élitek meg a járványt?

Most önkéntes karanténban vannak, hetente egyszer viszek nekik elemózsiát, de nincs mese, be kell tartani a szabályokat. Régen, ha vendég jött hozzánk, apu szólt, fogta a harmonikáját, a húgom jött énekelni, én vettem a hegedűt, mindig muzsikáltunk. Ez hatéves korunktól kezdve így volt. Persze volt idő, amikor nem értettem, miért kell este tízkor is kipattanni az ágyból és zenélni a vendégnek. De ez annyira ösztönszerű volt, hogy egyszer, amikor a szüleim nem voltak otthon, és látogatók jöttek, magunktól is zenével ütöttük el az időt, amíg haza nem értek. Működött a reflex, arra jöttem rá, hogy ez a legfontosabb, örömet szerezni másnak azzal, amit mi tudunk, amit őszintén tudunk adni. Ezt tanultam meg otthon.

 
Pál István Szalonna

Ha csak egy dolgot lehetne megnevezni, ami a legfontosabb az elmúlt harminckilenc évben mi lenne az? 

A hangszer. Amit saját magamnak készítettem. Gyerekkoromban hangszerkészítő mester akartam lenni, de a zene felülírta ezt, és a hangszerkészítés nem hobbi, hanem egy komoly szakma, amit meg kell tanulni. Két éve decemberben felhívott Gulyás Béla bácsi, solymári hegedűkészítő, és mondta, hogy fiam megcsináltam hetvenegynéhány hegedűt, én ezt most befejezem. De tudom, hogy te akarsz egyet, azt még végigcsinálom veled.

Melletted ülök, fogom a kezed, nem rontunk el faanyagot, és minden lépést megtanulsz, a szemem előtt.

Ez azért óriási nagy dolog mert sosincs annyi idő, hogy egy inassal egy mester foglalkozzon. Nyolc hónapon keresztül minden héten kétszer mentem, nagyon finom ebéddel is kecsegtettek, és végigcsináltuk. Nem volt könnyű, a gyalulástól néha vízhólyagos volt a kezem, úgy muzsikáltam másnap, de kész lett. És jó lett a hangja!

Boldog vagy?

Nagyon. A munkámban megélem azt, hogy honnan jöttem, mi az anyanyelvem, az idősek tiszteletét, a hagyományokat. Látom azt, hogy napról napra mennyivel többen szeretik a népzenét, Sok egészséges tekintetű emberrel találkozom.

Ajánljuk még:

„ÉLŐ ADÁSBAN VETÉLTEM EL” – INTERJÚ AZ ÚTTÖRŐ MAGYAR TÉVÉSSEL

A NŐ, AKI KALOCSAIBA ÖLTÖZTETTE PEKINGET ÉS AMERIKÁT – INTERJÚ HRIVNÁK TÜNDE DIVATTERVEZŐVEL

AKI MEGSZERETTETTE VIDÉKEN A TÖLTÖTTKÁPOSZTA-LEVEST – INTERJÚ PAULI ZOLTÁN GASZTROFORRADALMÁRRAL