„Tud bántani, ha azonosítanak az írásaimmal” – interjú Grecsó Krisztiánnal

Kult

„Tud bántani, ha azonosítanak az írásaimmal” – interjú Grecsó Krisztiánnal

A sors dramaturgiájában könyörtelen szervezőelv a fordulópontok sokasága. Ezen határátlépések intelme, hogy a világot nem leegyszerűsíteni, hanem megérteni kell, de legfőképpen teljes részvétellel megélni. Grecsó Krisztián írói és civil pályáján több ilyen fordulópont jelez fontos határátlépéseket és szinte minden esetben sajátos kettősséget is. Interjúnk vesztes és nyertes csatákról, sokszoros újrakezdésről és a lélek szabadságáról.

Újrakezdésből jelesre vizsgáztál többször is, akár a művészi, akár a magánemberi oldalt nézzük. Kívülről úgy tűnik, mintha minden fontos háborút megnyertél volna.

A háborút ugyan megnyertem, de hogy hány csata veszett el, ez egy másik kérdés…

Fontosak neked ezek a vesztes csaták?

El kell tudnom fogadni, hogy az élet nem egy bővülő folyamat. Akár az öregedésre gondolok, akár a fordulópontok megélésére, átélése, sőt: túlélésére, nem azt tapasztalom, hogy újabb és újabb rétegek rakódnak a személyiségre, ami ettől egyre gazdagabb, bölcsebb, türelmesebb lesz. Inkább olyan ez, mintha egy számegyenesen haladnánk:

nem egyre több érték a miénk, hanem csak haladunk előre, és mindig más értékekkel bírunk.

Ilyen értelemben a fordulópontoknál sok minden elvész. Például a sérthetetlenségbe, az egészségbe vagy a saját testembe vetett hitem elveszett, de rengeteg komfortom is. Mégis, alapvetően hálás lehetek a Jóistennek, mert a nagy elrugaszkodások után előbb-utóbb mindig megérkeztem. Volt lehetőségem és terem dolgozni, és volt értelme a munkának.

A fordulópontok, a határhelyzeteken való járkálás végigkíséri a pályádat és a műveidben is visszaköszön. Mintha kísérne téged a falu-város kontraszt, a vallásosságból való ki-bejárkálás, az utóbbi években pedig a betegséged miatt az élet végességével, határaival is könyörtelenül találkoztál. Elég sokféle provokáció ez a sorstól.

Ez a bolygó hollandi szerep egészen extrém módon megtalált engem már nagyon korán, a gimnáziumi évek alatt. Voltak olyan barátaim, osztálytársaim, akik hasonló közegből érkeztek és számukra a szocializáció a hagyományos fejlődési folyamat szerint zajlott, nekik nem okozott fejtörést a faluból való ki-bejárkálás. Bennem viszont már tizennégy éves koromban megfogalmazódtak az ezzel kapcsolatos problémák.

Ma mit ad a falu, mit gondolsz róla?

A ma faluja teljesen más, mint az én gyermekkorom falusi világa, sokkal jobban hasonlít az elmúlt évszázad 20-as évek falujához, mint az én gyermekkorom, a 80-as évek falujához. Aki most akar onnan ki-bejárkálni, annak még nagyobb szakadékot kell átugrania. Persze

mai napig megélem ezt a szakadékot én is,

de felnőttként, egy belakott élettel már más. Kétségtelen: az értékrendem, a világképem, ahogy az életet értelmezni tudom, ahogy a hitet kezelem magamban, azt mind onnan hozom. De az életformám huszonéve már nagyon más, és ez egy idő óta inkább segít, nem pedig gátol.

Volt idő, hogy ez inkább gátolt?

Persze, a pályám elején különösen nehéz volt a démonaimmal küzdeni. Például kétségbeesve próbáltam elkerülni a katonaságot. Nem azért, mert annyira kemény lett volna, hanem, mert magamtól féltem. Féltem attól, hogy abban a folyamatban, amiben én kezdő íróként elindultam, elhagyom magam és nem lesz elég erőm megcsinálni mindazt, amit kitűztem magam elé.

 
Fotó: Krisztics Barbara

Megúsztad?

Megúsztam. Az is kemény munka volt, de azt is megcsináltam. Aztán olyan is volt, hogy Bródy Sándor-díjat kaptam a kötetemre, átvettem a Műcsarnokban és aztán hajnalban felültem a borzalmas vonatra, Szolnokon átszálltam és reggel tízkor már kint voltam a fóliasátorban, paprikát szedni, melegítőben és félretaposott tornacipőben. A kulisszák végletessége, a nyelv végletessége úgy szánkázott keresztül mindenen, nem csak külsőségeken, hogy ezt kiforratlan lélekkel nem mindig volt egyszerű kezelni.

Az írásaidban a tényszerűség és reflexió kettőssége valódi kordokumentumokba sűríti a 80-as évek magyar falujának képeit, ráadásul a kortársak körében sem szokványos a téma. Elég meglepő, hogy nem a konzervatív oldal fedezte fel magának a bontakozó egyedi életművet.

Valóban. Korai könyveim – a Pletykaanyu, az Isten hozott!, a Tánciskola – abszolút a népi irodalom gyökereiből táplálkoztak, egyértelműen a móriczi irodalmi hagyományra igyekeztek reflektálni. Azért tulajdonképpen, amikor a 20-as években a népi irodalmi mozgalom elindult, Móricz rettegett, hogy őt nem fogják mesterüknek tartani. Akkor ő már nem volt fiatal, ráadásul őt az ember érdekelte, az ember szorongásai, hogyan tud szeretni, hogy tud vágyni egymásra társadalmi rétegeken keresztül, milyen indulatai vannak. Ilyen értelemben nem volt része a népi irodalmi mozgalomnak, aminek elsősorban jobbító, felvilágosító szándékai voltak. De számára az emberi sorsokban és érzések irodalmi mélyfúrása volt a fontosabb és ebben az értelemben őt tartom mesteremnek. Ennek ellenére igazad van. Amit én írok, és ahogyan, az imponálhatna akár a jobboldali olvasóknak is. Lehet, hogy a szöveg imponál is, csak a személyiségem nem.

 
Fotó: Krisztics Barbara

Nem volt hiányérzeted emiatt?

Engem pályakezdőként senki sem befolyásolt. Nem voltak előítéleteim. Egyszerre tetszettek szövegek a Kortársból meg a 2000-ből, a Holmiból és a Nappali házból.

Ki ismer téged a legjobban?

Ez már magánéleti kérdés, mert nem vagyok azonos azzal, amit írok. Szokott is bántani, ha azonosítanak az írásaimmal vagy társaságban szó esik a könyveimről és a konklúzió az, hogy: „jól van, rólad is beszélgettünk”. Ez nem igaz, határozottan van civil énem, ami ilyenkor nem kerülhet elő. Ráadásul ez a civil én olyan erős, hogy nem kellett óvnom, mert a hétköznapi helyzetekben nem író vagyok, ami meg is kímélt bizonyos helyzetekben.  Például, ha egy ismert közéleti személyiség lesz beteg, és nem tudja a civil énjét megőrizni, nagyon könnyen veszélybe sodródik, mert könnyen talál magának olyan orvost, aki azt mondja majd, amit hallani akar, ami viszont attól még nem lesz valóság. Ezért is nagyon fontos a művészi egót elengedni, félretenni. A civil énemet nyilván a feleségem, az édesanyám, az öcsém ismerik legjobban.

Ekkora életműben már nem csupán az egyes darabokat, de a folyamatot, a kontextust, az összefüggéseket is értelmezik. Például sok vagy-vagy helyzet alakul, amiből te mindig az is-is utat választod. Íróként kik érti a legjobban, amit csinálsz?

Szerencsés vagyok, hogy vannak, akik a kezdetektől végigkövették a váltásokat, az irodalmi fordulókat is és folyamatosan dialógusban vannak velem, értik, kritizálják a szövegeimet. Ilyen például, akit feltétlenül meg kell említenem, Szilágyi Zsófia, akivel a pályánk és az érdeklődésünk is szinte párhuzamosan fut, függetlenül egymástól. Ő Móricz-kutató volt, amikor én teljesen véletlenül Móricz jeleneteket próbáltam újraírni. Nemrég például megjelent egy tanulmánya, amelyben komolyan véve a Vera mottóját, párhuzamosan olvasta mellé A Pál utcai fiúkat meg az Abigélt. Ez egy nagyon fontos tanulmány, megértette, hogy mi zajlik a Verában.

 
Fotó: Krisztics Barbara

 

Ez nem ifjúsági regény, nem is lányregény, de nem is ennek szántad. Szerinted mi zajlik benne?

A Vera nagy tétje nem az örökbefogadás, hanem a felnőtté válásnak az a hatalmas traumája, hogy szembesülünk az elmúlással. Amikor A Pál utcai fiúkra olvasták rá, mindig Nemecsek felől próbálták olvasni, és nem értették. De Verát nem Nemecsek, hanem Boka felől kell olvasni és akkor már mindjárt megvan a párhuzam: ott egy ember, aki egyedül érti meg, hogy mi történik. Ez most egy lány, aki belátja, hogy az apja kudarcot vallott a megbocsátásban, az elmúlás miatt le is maradt róla, mert meghalt a nagypapa. És annak a lánynak, aki éppen átéli, hogy egész életében hazudtak neki, egy sorskérdésre is meg kell felelni: képes-e megsegíteni az apját, képes-e családi hőssé válni azzal, hogy hazudik? A Vera nagy mondata ezáltal az „Én is ott voltam”. Amikor Szilágyi Zsófia ezt megértette és leírta, az nekem nagy élmény volt.

A Vera mintha saját életed legutóbbi nagy kihívására, a sikeresen leküzdött betegségre is rímelne. Elmentél a falig, túléltél egy krízist, és aztán valaki más életébe is hatalmas változást hoztál: örökbe fogadtatok, ha úgy tetszik: megmentettetek egy kislányt, Hannát.

Nagy kérdés az, hogy kit is mentett meg ki. Én azt mondom, hogy ő minket. A gyermekvárás a szívben is történhet, mi őt vártuk és nekünk ő a szívünkben született meg. Természetesen mi édes szülei vagyunk, csak nem vér szerinti szülei. Amikor Hanna felnőtt lesz, megértheti, hogy a mi várakozásunk általa beteljesült, azzal, hogy ő bennünket választott és ez számunkra a legnagyobb csoda.

Nem úgy élem meg, hogy mi tettünk valamit a világért, hanem fordítva.

Egyébként az örökbefogadás csodája a keresztény szövetség köttetett általa, azáltal, hogy Jézust a szülei isten gyermekeként fogadták örökbe.

Az a gondolat, hogy a gyermek választja szüleit, némileg ellentmond a sorszerűségnek és a keresztény teremtés-történetnek. Hogy fér össze ez a kétfajta világfelfogás a római katolikus neveltetéseddel?

Mindig is gyötrődő, kétkedő, a hitéért küzdő, azt gyakran elveszítő vallásos ember voltam, mindenféle ájtatosság nélkül. Tele kérdőjelekkel, szorongásokkal. Ráadásul ezt a ki-bejárkálást, a világok közötti összeegyeztethetőséget a nagymamámtól kaptam, akivel együtt éltünk a nagyszülői házban, egy három generációs családmodellben. Később a bencéseknél találtam meg ezt a fajta alázatot. Nagymamám nekem azt mondta, hogy amikor nagy baj volt, azt mondta a nagyapámnak, hogy „Imádkozz egyedül, mert a te hited erősebb!” Négy elemit végzett. Érted? Mintha Kantot olvasott volna. Valami hihetetlen bölcsesség van ebben a mondatban, a saját hitével szembeni alázat. Ettől a világképtől már egyáltalán nincs messze az, hogy egy lélek választ. Én harciasan és kritikusan vagyok katolikus, de nem tudnék és nem is akarnék vallást váltani, hiszen a vallás mindig hagyomány is, életforma is. Nekem a származásom is a katolikusság, nemcsak a vallásom.

Kételkedés és bizonyosság kettősében őrlődni akkor is emberpróbáló, ha nem íróként kell helytállni. Mennyire megy könnyen az írás? Szerzőként könnyebben születnek a válaszok?

Nagyon változó. Az előkészítési munka mindig kínszenvedés nekem: nagyon nehezen építek szerkezeteket, világokat, rokonsági fokozatokat, jellemeket. Ez gyötrő. Amikor ez az alap megvan, előfordul, hogy az írás már kifejezetten jó lendülettel megy.

Egyáltalán, hogy tud egy kisgyermekes író csend-szigeteket teremteni a munkához?

A feleségem segít: amióta ő altat, azóta tudok írni. Döbbenetesen nagy ajándék, ha kapsz másfél órát.

 
Fotó: Krisztics Barbara

A közönségsikernél csak a kritika ereje átütőbb. Hogy viszonyulsz a kritikához? Mennyire vagy kíváncsi rá?

Kíváncsi vagyok. Meg kell tudni érteni, hogy a kritikus nem akar rosszat és egy szöveg mégiscsak a saját magad pozícionálásáról szól, nem csak arról, akiről írsz. Ennek az érmének határozottan két oldala van: egyrészt ha valóban érdekli a szöveg és reflektál rá, másfelől mégiscsak egók találkozásáról van szó, és az ő egója is megfogalmazza magát valahogy. Ráadásul a mai magyar kritikai élet nem túlzottan támogatott, nagyon kevés műhely van és nagyon kicsi a kritikák megbecsültsége. Ezért aztán, ha valaki mégis kritikus, annak nagyon elhivatottan kell annak lennie. Sokszor mániák mentén épülnek fel kritikusi életművek, ami azzal jár, hogy így kevés fókusz van, kicsi a merítés.

Mit kezdesz a kritikával?

A magyar irodalmi hagyomány szerint a kritika nem levél, tehát nem válaszolunk rá. Most zajlik egy vita arról, hogy lehet-e a kritikát kritizálni. Szerintem lehet, de valóban nem a szerző kell, hogy válaszoljon. Nekem sokszor ihletforrásul szolgálnak esszék, tanulmányok és kritikák, amelyek a primer szöveg rétegeit jól fejtik fel. Egyébként kifejezetten nagy figyelmet kap, amikor kritikusok szépíróként debütálnak: Tompa Andreától kezdve Szilasi Lászlón át most egy nagy hullám lecsengését látjuk. Jelentős áttöréseket azok is, amikor a kritikus kritikus marad ugyan, de az esszé műfajában, egy peremműfajban mutatja meg magát, az olvasatait, az egóját és ebben én nagyon jókat látok. Ezek már általában nem rólam szóló szövegek, hanem olyanok, amelyek a megértésemet segítik.

Hol érezted a pályád során írás közben, hogy átléptél egy határt?

Legtudatosabban ez a folyamat a Tánciskola után zajlott.A pálya szélére sodródtam, a Tánciskola hatalmasat bukott szakmailag és piaci szempontból is. Egy nagy pusztaságba érkeztem, tudtam, hogy váltanom kell, új irányba indulnom. Másfajta témákat kellett hoznom, ahhoz illő beszédmódot találnom, ráadásul

a hitemet is meg kellett találnom önmagamban újra.

Mélyre kellett ásnom, komoly munka volt, amiből aztán a Mellettem elférsz született, ami nagyon sokféle határt átlépett az életemben.

Vers, próza, dráma, forgatókönyv – és témák sokasága, egyre mélyebbre eresztve az ásót. Mi a következő fordulópont a munkádban?

Elkezdtem egy regényt. Ízlelgetem, nézegetem, most vagyok abban a gyötrő fázisban, amikor ki kell találni a világokat, a figurákat, a figurák egymáshoz való viszonyát. Egy nagy megbocsátás-történet, de nem mondok róla többet, mert még nagyon képlékeny.

Ajánljuk még:

„ELFOGADNI AKKOR IS, HA ÉPP NEM KEDVES” – INTERJÚ EGY ÖRÖKBEFOGADÓ, SZAKÉRTŐ ANYUKÁVAL
HADIFOGSÁGTÓL AZ ÖRÖKBEFOGADÁSIG – ISMERD MEG AZ ORSZÁG PÉLDAMUTATÓ APUKÁIT
ÚJRAKEZDENI A LÁTHATÓ ÉS LÁTHATATLAN HATÁRÁN – MURAKAMI HARUKI: A KORMÁNYZÓ HALÁLA, KÖNYVAJÁNLÓ