- Olvastad Murakami Haruki új könyvét?
- Még nem. Miről szól?
- Azt hiszem, egy harminchat éves festőről, akit váratlanul elhagy a felesége, és egy hegyi házban újrakezdi az életét. Két részes, idén jelent meg a második kötet magyarul. Kb. 800 oldal – nekem az kicsit sok, de úgy emlékszem, te szereted a könyveit.
Igaza volt, tényleg szeretem a könyveit. A 800 oldal sem rémisztett meg: utoljára decemberben, a karácsonyfa alatt kezdtem bele a rejtélyes című 1Q84-be, aztán nem bírtam letenni, és jött a második, majd végül a befejező harmadik kötet. Ha jól emlékszem, majdnem 1500 oldal volt mindenestül. Fel sem tűnt a terjedelem, annyira beszippantott a világa, csak arra eszméltem a legutolsó oldal után, hogy kifejezetten fájt búcsút inteni a szereplőknek. Mint gyerekkoromban a háromhetes ausztriai nyelvtáborból hazafelé – hetekig sajgott még a szívem az ott megismert barátok hiányától, akiket azután soha többé nem láttam újra.
Murakami Haruki írói stílusa megosztja a közvéleményt. Valaki vagy megkedveli vagy megutálja – nehezen tudok elképzelni átmenetet a két véglet között. Nem való mindenkinek, pláne nem minden életkorban és minden élethelyzetben. A regények néha megnyomnak bennünk egy gombot: álmot, gondolatot, vagy mélyen szunnyadó emléket ébresztenek, néha pedig semmit sem tesznek: közömbösek, mint egy ígéretes parfüm, amit hiába fújunk magunkra, nem passzol a bőrünkhöz, míg más illatok könnyedén eggyé válnak velünk. Ez nem a parfüm hibája és nem is a mi hibánk, egyszerűen nem az a pillanat. Akár a könyvek esetében: regény és olvasó között nem törvényszerűen jön létre találkozás. Murakami és én viszont összebarátkoztunk egymással – legalábbis a könyvein keresztül.
A japán író új regénye, A kormányzó halála első részét végül ajándékba kaptam. A második kötetet már magam szereztem be, közvetlenül azelőtt, hogy befejeztem volna az elsőt – tanulva korábbi tapasztalataimból nem akartam időbeli hézagot az olvasásban.
A regény rövid ismertetőjét először kétkedve fogadtam. Reméltem, nem lesz sablonos a felesége által elhagyott férfi története. Életközepi válság, újratervezés? Mostanra majdnem divatossá vált a téma, tud-e erről bárki újat mondani? Persze, ahogy korábban többször, Murakami úr ismét meglepett. Már a regény első harminc oldala után éreztem, többről lesz itt szó, mint puszta újrakezdésről. Persze mit vártam egy olyan embertől, aki 30 éves kora után vált íróvá és egészen addig éveken át egy jazzklubot vezetett? Ha valaki, ő tudna mesélni az élet gyökeres megváltoztatásáról.
„Valahogy még egyszer szövetségesemmé kell tennem az időt.” – dönti el a főhős a történet egy pontján, és hű is marad elhatározásához. Innen indul az igazi kaland, én pedig gondolkodás nélkül, izgatottan lépek Murakami fantáziavilágába.
Ebben a világban elhiszem azt is, amit nem látok. Ha furcsa lényekkel találkozom, nem lepődöm meg, önazonos részei a történetnek.
Szívesen üdvözlöm a szokatlan látogatókat, akik az élet fontos összefüggéseire figyelmeztetve terelgetik a főhőst. Szemem se rebben, ha festmények kelnek életre vagy megmagyarázhatatlan módon keveredik múlt és jelen – valóság és képzelet határán minden lehetséges.
A Haruki-univerzum törvényei kiismerhetetlenek: jelentőséggel bírnak az égitestek éppúgy, mint az évszakok. A csend beszél, a zenei akkordok tanítanak. A nyelvezet sima és könnyű – az író magától értetődő természetességgel ábrázolja a leghétköznapibb tevékenységeket is. Ráadásul kicsit sem unalmas egy egész oldalon keresztül a vacsora aprólékos elkészítéséről olvasni: a hűtőnyitástól a zöldségpucoláson át a mosogatásig. Nem érzem túlzásnak az olykor nyersen megfogalmazott, részletesen leírt szexuális aktusokat sem, mert tökéletesen illenek a kissé különc, de szerethető karakterekhez. A történet tele misztikummal, de nem minden rejtélyre derül fény.
Ha valamit megtanultam Murakami Haruki regényeiből, az a türelem képessége. Talán kiderülnek a titkok, talán összerakom a puzzle-t a könyv felénél vagy a végén, de lehet, hogy csak hónapokkal a befejezés után. Vagy akkor sem. És nem bánom.
Így, A kormányzó halála második kötetének ötvenedik oldalánál tartva én bizony bízom az újrakezdés sikerében, és drukkolok a szereplőknek. Mert lehet, hogy maga az újratervezés szó elcsépelt, de bátorságra van szüksége annak, aki egy fájdalmas krízisből felállva hagyja, hogy felkapja a szél.
Ajánljuk még:
A SEMMITTEVÉS FELSZABADÍTÓ EREJE
„A ZENE, AZ KELL” – SÍRVA ORDÍTÓSTÓL A SORS SZIMFÓNIÁIG MINDEN, MINDEN KELL
INSPIRÁLÓ NŐK ÉLETTÖRTÉNETEI – KARANTÉN-KÖNYVAJÁNLÓNK
