Apu életéből kimaradt a Beatles, épp akkor töltötte katonai szolgálatát, és akkoriban még nem volt internet, meg mobiltelefon zenei szolgáltatással. Ennek ellenére szeretett táncolni, ahogy anyu is. Néha, ha megszólalt a zene, önkéntelenül táncra perdültek. Gyerekként viccesnek tűnt, ahogy rázták a csípőjüket a twistre. A zenét mindketten nagyon szerették.
Táj-táj-táj – egy éves lehettem, a rácsos kiságyban álldogáltam, jöttek a fogaim, így a kiságy szélét harapdáltam, s közben „tájtájoltam”. Anyu mesélte, hogy abban az évben sírta el az éterben bánatát Sir Thomas John Woodward (alias Tom Jones), aki Delilah nevű szerelmét siratta, és ezzel egyébként a slágerlisták élén landolt. Nos, ezt a dalt rekonstruáltam a magam gyermeki módján.
Nagyanyám bakelitlemez-gyűjteményének köszönhetően a komolyzene sem volt idegen tőlünk. A polgári család polcán a nagy klasszikusok mellett helyet kapott Tótfalusi István Operamesék című könyve. Szívesen forgattam a kötetet, a történetek először zene nélkül elevenedtek meg.
Együtt sírtam Csocsoszánnal, amikor szerelme, Pinkerton hadnagy megérkezett a feleségével, elvarázsolt a koldus és a kábítószerfüggő különös szerelme Gershwin Porgy és Bess című operájában.
Papageno és Papagena is elbűvölt a Varázsfuvolában: velük sírtam, nevettem, szerettem. Aztán a történetek a zene nyelvén is megszólaltak, időnként pedig a tévében is életre keltek. Ez olykor egészen sajátos „élményt” jelentett számomra. Nagymamámmal néztük Puccini Bohémélet című operáját, Kincses Veronika és Luciano Pavarotti hangja egyszerűen hihetetlen volt. Közben csak néztem, néztem, és nem tudtam összerakni, hogy lehet, hogy a költő Rodolfó és a tüdőbajos Mimi, akik folyamatosan éheznek, nélkülöznek és a fantáziámban nádszálvékonyak, ennyire korpulensek.
Apu egy kicsit botfülű volt, legalábbis ő így mondta. Ezért az ő kedvencei azok a nagyívű darabok voltak, amelyekben a ritmus is nagy szerepet játszott. Így az Új világ szimfónia elsöprő negyedik tétele közelebb állt hozzá, mint a lágy második. Emlékszem, ahogy a Sors szimfóniát hallgatta, csukott szemmel, tenyerével a combján ütötte a ritmust. És a nagy szerelem, a Quattro Stagioni, vagy ahogy legtöbben ismerik, a Négy évszak Vivalditól.
Ahogy megérkezik a tavasz, és ujjongó madárdal köszönti, attól a szív a légcsőbe kúszik, eltorlaszolja a levegő útját.
Majd jön a második tétel, és a hegedűk hullámzó, puha ostinato-ja virágokat borzoló lágy szellőt, hőséget, egy nyári délután tikkadtságát, kabócák hangját és egy hirtelen támadt vihart jelenít meg...
Már felnőttként, amikor meglátogattam jóapámat, időnként szólt, hogy tegyek be egy cd-t – akkor már felváltotta a kis korong a nagy bakeliteket –, leültünk és csak hallgattuk a muzsikát, ez az egyik kedvenc közös programunk volt.
Ő hagyta rám a ritmus szeretetét, így lettem a „könnyű” zenében például az r’n’b nagy rajongója. Lehet En Vogue, Salt’n’Pepa, Destiny’s Child, vagy Mary Mary, mindegy. Ha meghallom ezeket a számokat, bármit is csinálok éppen, azonnal felugrok és összekapaszkodom a ritmussal.
Mára zenei mindenevő lettem, és tudom: a zene valódi gyógyír. Nem mondom, hogy minden bajban segít, de egy biztos: a legreménytelenebb helyzetben is velem van, ha szükségem van rá.
Ajánljuk még:
„DURACELL-EMBER VAGYOK, DE KELL A FOLYTONOS KÉTKEDÉS” – INTERJÚ SCHERER PÉTERREL
„MULASSATOK, NE VERSENYEZZETEK!” – INTERJÚ BERECZ ISTVÁNNAL
DRÓTLÁNYOK, DRÓTNŐK, DRÓTASSZONYOK – ÍGY KÉSZÜLNEK SZOBROK HUZALBÓL, LEVEGŐBŐL ÉS KECSESSÉGBŐL
