Drótlányok, drótnők, drótasszonyok – így készülnek szobrok huzalból, levegőből és kecsességből

Szülőfalujában, Szécsiszigeten találkozunk. Rendkívüli kiállítást rendeztek be a kedvünkért a falu nevezetességei közé tartozó Szapáry kastély egyik termében – más esetben Cikka otthonában és édesanyja otthonában várakoznak a szobrok. A művésznő és nővére fogadnak bennünket, még meleg, zalai kukoricamálét és zabkekszet tesznek egy asztalra, Cikka egyik alkotása, egy lámpa mellé.

Nincs kötött interjúhelyzet, csak úgy beszélgetünk, közben a kezem, a szemem, minden érzékszervem a szobrokat kémleli. Méregetem a súlyukat is: meglepően nehezek, a szélben libbenő hajú, alig negyven centi magas alakot guggolásból emelem, súlya lehúzza kezem, alig tudom megtartani. Pedig ennél légiesebb, kecsesebb szobrot még sohasem láttam, ránézésre azt gondoltam, csipkesúlya lehet.

Cikka minden szobra nőalakot formáz

És nem is akármilyen nőket. Gyönyörű női testek foglalják el a nekik kirendelt helyet a térben, magabiztosságukat irigylem: látszik, a helyükön vannak, ahogy minden porcikájuk is a helyén van. Arányosak, a művész a nőiességet nem eltúlzott részletekkel a mozdulatokkal, lágy ívekkel, finom domborulatokkal és az összhatással éri el.  

Cikka is szép, arányos és karcsú, csupa izom, nagyon nő. Amikor rákérdezek az összefüggésre, a maga természetességében mondja el, hogy számára nagyon fontos érték a szép női test. Belőle ez fakad, és amikor először, alig néhány éve, egy tévében felvillanó képsor hatására kipróbálta a drótszobrászat technikáját nem is volt kérdés, hogy a női test térbe húzása lesz a feladat. Külön ügyel arra, hogy a testtartás, a mozdulatok életszerűek legyenek. Előtte kipróbálja az adott pózt maga is, és (kivéve a balettmozdulatot térbe feszítő szobrot) csak azt alkotja meg, ami nála is működik.

Gyerekkora óta alkot, kicsi gyerekként a fa megmunkálása bűvölte el, mellette rajzolt és festett, ahogy ma is,

később volt egy korszak, amikor kukorica-csuhéból készített szobrokat

– egy, az utolsók közé tartozó csuhémunka, egy falu mindennapjait bemutató életkép ma is látható a kastély egy másik termében. Kíváncsiságból megnézem azt is, zseniális térlátása, arányérzéke és a legapróbb részletre való ügyelése szembeötlő.

A drótszobrászathoz ennyi volt az összes előtanulmánya. Sose járt művészeti képzésre, nem voltak rangos tanárai, nem oktatták mesterek. Amit most láthatunk, az ösztönös tehetségéből fakad, páratlan megfigyelőkészségéből és erejéből. Mert ehhez a technikához erő is kell! Izmok és elszántság, hogy ne csak a vékony, de a vastag, ne csak az alumínium, de az acéldrót is meghajoljon akarata, keze alatt. Itt is, ott is úgy gömbölyödjön, ahogy azt ő belül már látja, és a keze azt a térbe kivetíti.

Nézem a szobrokat. Erőt, lendületet, elszántságot kommunikálnak, miközben kecsességük bűvöli a szemet. Egyszerre tör rám sok érzés. Szépek és gyötrőek.

Nem nehéz belelátni az alkotásokba a női létezést. Túllépve a drótszálak – erek, idegek hálózata kínálta párhuzamon, ami a maga egyszerűségében is elképesztő, engem a női élet követelte kettősség üt szíven. Hogy ehhez az élethez, amit ma is élünk, drót-kötél idegek, vaspáncél akarat kell, miközben elvárja a világ, hogy törékeny, légies, csábító nők maradjunk. Szépek, kacérak, formásak, izmosak, ütésállóak. Olyanok, akiket nem egykönnyen sodor el a szél, de akiknek a legnagyobb viharban is a helyén marad a frizurájuk. Mint ezeknek a drótlányoknak, drótnőknek, drótasszonyoknak.

Nézem a fölém magasodó anyaszobrot is. Nincs érzelem az arcán (egyik szobornak sincs „arca”), érzéseit mégis tökéletesen tükrözi fejtartása, ahogy lefelé hajol, szinte önmagába tekint, méhében fejlődő magzatára fókuszál minden erejével. Drótkeze öleléssel védi azt. Hasa keresztbe-kasul futó drótszálak kosara, ruganyos, erős védelem. Nem csak optimista, nem csak megható, de harci üzenet is egyben a drótszálakból fűzött, acélos gömb.

Mert elpusztíthatatlan az ilyen burok. Mindig dajkálni fogja az életet.

Nézem a szobrait és megengedem magamnak az intuíció luxusélményét: az egyik lány táncba hív, a másik azt súgja, minden gondomat elsodorja a szél, a harmadik, a lámpa oszlopát ölébe záró lány, erőteljes, mégse közönséges erotikus póza fényeket gyújt érzékeim köré.

Mert ő napszemüvege mögül a távolba kémlel. Talán azt keresi, aki miatt érdemes meglágyulnia, drótszoknyáját lágy selyemre cserélni, lerúgni az acélos sarkú cipőt magáról, mosolyt ültetni az arcára. De most még ül a padon, kacéran hajol onnan előre, felkínál valamit, amit nem ad oda akárkinek. Ez a lány nem lesz tinder-randik áldozata soha, nem verik át, nem tudnak fűt-fát ígérni, hisz nincs is arra szüksége, a súlytalan beszédet meg se hallja. Azt várja meg, akiért érdemes mozdulnia, feladni acélosságát, felfedni igazi arcát. Drótszálról, drótszálra lefejteni önmagát, megmutatni belső tartását, értékeit.

Véletlenül ráülök szoknyájára, gyűrődik alattam, a tüll-drót meghajol súlyom alatt. Rombolok óvatlanságommal, és ettől újraírok megint dolgokat magamban, újraértékelek. Talán drótból vagyunk mindannyian. Zseniális alkotások. Elpusztíthatatlanok és mégis, aktuálisan nagyon is sebezhetőek. Nem mindegy, hogyan érintjük meg egymást. Hogy simogatunk vagy markolunk. Hogy ölelünk, vagy a szuszt is kiszorítjuk egymásból. Hogy hagyjuk, a másik a maga törvényei alapján kanyarodjon a térbe, foglalja el a neki szánt időt és helyet, vagy otrombán belekalapálunk létezésébe, fogókkal hajlítgatjuk őt a magunk kedvtelésére.  Nem mindegy, mert nyomot hagyunk egymáson. Elcsúsznak majd az arányok, torzul a forma, torzul a lélek és nagyon sok belső munka újraépíteni egy-egy ilyen találkozás után önmagunkat, és

csak akkor sikerülhet, ha az a másik a legbelső részt, az igazi tartást adó, vasból hegesztett vázat nem bánthatta.

Cikka mesélte, hogy az egyik szobor alkotásánál türelmetlen volt, és kihagyta a belső váz egy részét. Nagyon megbánta, a belső váz nélkül ugyanis a külső forma – a szépség, a kecs, a szexi ívek súlya alatt megrogyott a szobor. Kezdhette előröl az egészet újra ahogy kell: belülről kifelé építkezve, erős alapra fűzve a szépet. Mert a lényeg drótnál és húsnál ugyanaz: a belső erő felépítése és mindenek feletti megtartása.

Ezek a szobrok ezt vetítik elénk, tiszta erőből, tiszta üzenet. Aki szeretné, megérti azt.

Cikka szobrait személyesen, az állandó kiállítása helyszínén, Budapesten az V. Kerületben, Papnövelde utca 2-ben lehet megtekinteni, előre egyeztetett időpontban. Legutóbbi felkérése alapján egy régi, nagyon nívós patika, az Arany Oroszlán emlékére dolgozik legújabb szobrán.

Ajánljuk még: