Nekem a porcsinrózsa, büdöske meg pipacs mond többet minden szónál. És melyek a te gyerekkorod virágai?

Elég egy ismerős tavaszi illat, hogy ott találjuk magunkat abban a kertben, ahol végtelen volt a tér még akkor is, ha kerítés húzott határt a kis darab földre, ahol a gyermekévek és a virágok nyíltak. Ahol az értelem nyiladozott bennünk. Ha ma megérint egy ismerős virágillat, azt nem az agy, hanem a lélek érzi meg elsőre és attól újra kinyílik a világ.

Nekem az alföldi, a kunsági porban nyíltak virágok. Ott, ahol nehezebb gyökeret ereszteni embernek, növénynek egyaránt. Túl sokat fúj a szél, elfújja a sovány termőréteget, por fedi nyáron a virágok leveleit, szirmait is sokszor. Lehangoló látványt nyújtanak, mégis szerettem azokat a poros virágokat, akár a kerten belül, akár a kerten kívül vállalták az életet. Kívül a pipacs hajladozott értem, meg a lóhere illata kúszott felém, néha egy virágzó bogáncs szúrt szíven, de akkoriban a szarkalábak se a szemem körül nőttek, hanem kinn a réten, kicsit messzebb, a kerteket óvó kerítésektől távolabb. Legalább annyira szerettem a mezei virágokat, mint azokat, amik a kertekben nőttek. Közelebb állt hozzám a gyom, mint a nemes rózsa, és ma is,

minél kisebb, minél kevésbé elismert egy virág, annál jobban meg tudja érinteni a lelkemet.

A kertben, ahol én voltam gyerek, sokféle virág nőtt. Amire igazán emlékszem, az az ezerféle színben növő porcsinka volt, vagy más néven porcsinrózsa avagy Portulaca grandiflora. Persze gyerekként nem ilyen cifra néven szólítottam. Sokkal inkább kukacvirágnak, a levelei okán, amik tényleg apró, zöld kis kukacokra emlékeztettek. A virágai meg olyanok voltak, mint a már elnyíló rózsafejek – kitárulkozva adták meg magukat életnek-elmúlásnak. Születésükkor is a hervadásra készültek, mégis színpompásan ragyogták be a kertet.  Nagyon, nagyon sok porcsinrózsát figyeltem meg akkoriban egészen közelről. Ez a gyerekkor adománya, hogy elmélyülten vagyunk képesek a megfigyelésre, és ha nem szólított volna el valamilyen szülői (nevelőszülői) parancs, amivel feladatra bírtak, napestig, nyílástól, a szirmok becsukásáig figyeltem volna őket.

Volt ott aztán mellette tulipán is persze, de az elvirágzott, mire kinyílt a porcsin, elkerülték a találkozást egymással. Ahogy a nefelejccsel is éppen csak köszöntek egymásnak, vagy még azt sem. Pedig a nefelejcs apró kék szirmai is kedvesek maradtak egy életre, örültem volna ha egyidőben barátkozhatok velük.

Láttam, de nem szerettem meg gyerekként a kardvirágokat, akkoriban dölyfösnek láttam őket. Szúrt a levelük, és nagyon kellett vigyázni, ha a közelébe merészkedtem gyerekként, mert amilyen erősnek tűntek messziről, olyan gyorsan tört le a virág a szárról és akkor volt haddelhadd. Mert a kerti virágokra úgy kellett vigyázni, mint ha az összes nebáncsvirág lett volna. Furcsának is tartottam akkoriban ezt, mert a nebáncsvirág meg a nevével ellentétben egyáltalán nem volt kényes, sőt. Bírta a kíváncsi gyerekkezek matatását.

Az őszirózsára emlékszem még nagyon, abban a kertbe az volt a legpompásabb virág, szerettem, ma is szeretem az őszirózsát. Én vidámnak láttam akkor is, ma se tudom gyászhoz kötni soha, ahogy az árvácska is az életet jelképezi számomra. Az árvácska, ami még decemberen is képes virágozni szerintem a túlélésről üzent, nem az elmúlásról.

Akkoriban azonban csak néztem, locsoltam a virágokat, de a születésükhöz nem sok közöm volt. Az később jött csak, amikor saját kertem lett és Dédó, aki értett a virágok nyelvén is, meg nem mutatta a fortélyokat. Egész fióknyi virágmagot őrizgetett, meg virághagymákat a spájzban, és boldogan csereberélt a korosztályába tartozó asszonyokkal.

Színről, illatról, formáról megmondta talán ő is, meg a többi falusi néni, hogy egy-egy csokor vágott virág kinek a kertjéből származik. Értéke volt a saját virágnak, olyan értéke, ami nem volt átváltható semmilyen más valutára, mégis gazdagságot adott.

Gazdagságot adott nekem is, aki nem lettem a kertészek gyöngye sosem, de Dédó virágait máig felismerném. Nincs jó szaga, mégis könnyű lesz a lelkem, ha büdöskét, bársonyvirágot szagolok, mert ez a kicsit nyers, rezes szag lengett körbe, ha Dédó udvarába nyitottam. Ott pompáztak azok nagy halomba a kapu mellett, közel az akkorra elnyílt nárciszok, meg a késő őszig virágzó kis rózsák mellett.

És a saját kertem orgonáit se feledem, az adakozó, lilába öltözött orgonabokrot. Illata, árnyéka mindig velem marad, ahogy a kertbe beszökő százszorszépek látványa is az enyém egy életre.