Adj esélyt az életnek: kertek, amikben szinte minden magától terem

Magokat szereztem és mostam, hátha lesz majd hol elültetnem, mert én túlélőnek látom azt a bokrot. Ugyanis ezt a hatalmas mennyiséget az aszály ellenére adta magából a növény, és amikor kérdeztem, mi a titok, azt válaszolták:

nem kell hozzányúlni.

Csak hagyták élni, szabadon futni az indákat, menjen, amerre akar, még csak ki se karózták. Őket is meglepte, mennyire életerős, diadalra, túlélésre berendezkedett ez a fajta paradicsom, aminek a nevét se tudják. Egyszer vettek valahol egy fél kilót, egy része megposhadt és azt hátradobták a tyúkoknak, de talán nem ették meg az összeset a baromfik. Egy mag biztosan a kertbe, földbe került, csírázni kezdett, előbújt. Jó, hogy el nem taposták, ugyanis a járda mellett vert tanyát, onnan bokrosodik mindenfelé.

A konyhájuk ablakából pont rálátni, még most, nyár végén is gazdagon terem, úgy nyújtózik, növekszik, talán a fagy se viszi el.

Én nem tudom, hogy van ez, de vannak emberek, és azoknak a kertje, amiben szinte minden magától megterem. Ilyen volt Dédó is, és amíg élt, övé volt ez a kicsi kert. Más meg küszködik, kapál, izzad, locsol, mégis nehezen tör magának utat az élet a keze alatt és sose tudja meg, mi az, amit rosszul csinál.

Náluk azonban olyan, mintha a menyem vagy a fiam csak egy varázspálcával intene, csiribi-csiribá, és tele lesz a kert mindenféle jóval. Erre mondják az állattartók is, hogy a gazda szeme hizlalja a jószágot.

Szerintem itt is a nézés a fontos.

Elég sokat és nagy szeretettel kell nézni azt a kertet, meg azokat a növényeket és attól indul csírázásnak a mag, érik be a szőlő, marad egészséges a barack és bolondul meg a paradicsom, hoz illatos virágot a levendula.

Jó, jó, tudom, kell a munka, azért tesznek-vesznek ők is, meg kell a tudás is. Tudni kell, mikor kell ültetni, mikor kell a víz vagy a kapa. De az is tudás, amikor megálljt parancsolunk a kéznek és nem teszünk semmit. Amikor nem kell a terméshez más, csak szeretettel teli szemlélődés.

Ez nekem olyan, mint amikor hagyjuk szabadon játszani a gyerekeket, nem nyirbáljuk elképzeléseiket, nem tereljük erre meg arra őket, nem akarjuk keretek között, szigorúan mederben tartani őket. Ha elengedjük olykor a gyeplőt, előfordulhat, a gyerek személyiségnek egy olyan csillogóan értékes rétege bukkan elő, amire aztán egész életében építhet.

Tehát szeretettel szemlélem én is azt a bokrot, ami nem az enyém, de mégis a magaménak érzem. Amiről most leszüreteltük a beérett termést, és szeretettel figyelem az összes, rajta maradt zöld kis gyümölcsöt. Áldás, ha van egy ilyen bokor is a kertben, amelynek volt mersze megkerülni a szabályokat.

Kilopni magát egy éhes csibe csőréből, baromfiudvaron túlra szökni, földet húzni magára és növekedésnek indulni.

Akkora csoda az élet, emberi ésszel talán föl sem fogható. Mégis, amikor egy ilyen bokrot látok, úgy hiszem, kapizsgálom kicsit a lényegét. Azok, akik naponta dolgoznak egy kertben, akiknek a keze ügyébe simulnak a növények, naponta szemlélik az élet növekedését, talán nálam jobban értik ezt.

Az összes idős ember, aki nyolcvanon túl is, görnyedt háttal földig hajolva vagy kis sámlin görnyedve, de műveli kicsi kertjét, nálam jobban érti, érzi, megéli ezt a csodát.

Amikor nagyon fiatal voltam, nem értettem, mit lehet ennyire szeretni egy kerten, mit lehet ennyit nézni egy paradicsombokron, ugyan miért ballag ki a már járni alig tudó öreg hetente a pincéhez, mit görnyed, mit kapirgál az a másik még novemberben is a kertben.

Miért nem pihen, mit töri magát, mit akar attól a földtől, rögtől, attól a magtól, virágtól?

Este, túl egy egész napi hajtáson, lótás-futáson, ezernyi stresszes pillanaton, paradicsommagokat, mostam és megértettem azoknak az embereknek szavakkal talán soha meg nem fogalmazott üzenetét: ha magokat kapunk, el kell ültetni azokat. Esélyt kell adni az életnek, nincs semmi más, ami ennél fontosabb.