Helyénvalóan az anyaság mélység és misztérium. És az apaság? Mi az apa kötelezettsége, tényleges szerepe a gyereknevelésben, a család összetartó erejének megteremtésében? Interjúsorozatunkban hasonló kérdésekre keressük a választ ismert és hétköznapi apák, a köztünk élő hősök bevonásával.
***
Fiatalon milyen apakép élt önben?
Apukám nagyon sportos ember, gyerekoromban csodáltam a fizikumát, az erejét. Él bennem egy epizód, hogy gyerekként a szomszéd bácsival összediskuráltunk, hogy ki a legerősebb ember a világon, és én váltig állítottam, hogy az én édesapám. Ő ezt kétségbe vonta, amire én úgy reagáltam, hogy sípcsonton rúgtam. Az apaképem a mindent megoldó, a lehetetlent nem ismerő, a biztonságot nyújtó apakép volt. Apává váláskor ehhez akartam méltó lenni.
Nem élte meg törésként, hogy idővel a realitás győzött a képzelet felett?
Kisgyerekként ő volt a mindenem, viszont kamaszként változott a kép. Aztán az elmúlt néhány évben újra a hősömmé vált. Daganatos beteg lett és a betegségéből kifolyólag hatalmas csatákat vívott meg. Egy ismerősöm úgy fogalmazott, hogy általában az emberek félnek a ráktól, viszont ez estben a rák fél az édesapámtól.
Apaként milyen ideákkal kellett leszámolnia?
Nagyon féltem az apaságtól. Egy hónappal a huszonegyedik születésnapom előtt volt az esküvőm, huszonhét éve vagyok házas. A házasság elején a feleségem tett olyan célzásokat, hogy milyen jó lenne, ha hárman lennénk, erre én bepánikoltam, és hazavittem egy sziámi kiscicát, hogy tessék, most már hárman vagyunk. Az apaságélmény elméleti eshetőség volt, mindig féltem, meg tudok-e adni mindent, és a felelősségtől magától is féltem: tartottam attól, hogy egy emberi élet teljesen rám legyen utalva. Amikor a feleségem teherbe esett, a félelem várakozásba fordult át, minden megváltozott. Nem kérdőjeleződött meg többé, hogy képes vagyok-e az apaságra, vagy sem. Az egyik legjobb dolog az életemben, hogy apává válhattam.
Fotó: Németh Róbert | Roggs Photography
Hasonlót mond Steve Biddulph író és pszichológus: „Könnyen lehet, hogy az apaság a legjobb dolog, ami egy férfi életében történhet.” Egy férfi edzhet az apaságra, mint sportoló az olimpiára?
Lefektethetünk magunk elé elveket, amelyekhez aztán tartjuk magunkat. A feleségemmel mindketten olyan családból jövünk, ahol gyerekként szembe tudtuk egymással fordítani a szüleinket. Előre eldöntöttük, hogy nem játszunk jó rendőr-rossz rendőr játékot, nem hagyjuk, hogy a gyerekeink egymás ellen kicselezzenek minket. Például ha a fiam megkérdezte, aludhat-e az egyik barátjánál, visszakérdeztem, hogy anyádat kérdezted-e már? Szülőként nagyon összezártunk.
Tudatos készülés az is, hogy szülőpárként megmaradjunk jól működő házaspár is. Párterapeutaként látom, hogy sok család ezen a ponton csúszik el. Mindenki az összes szeretetét a gyerek felé árasztja, és a szülők elveszítik egymást a látómezőből. Mindenki lefelé, a gyerek felé pumpálja a szeretetét, majd a szülők közt egyre több viharfelhő gomolyog, ez konfliktusokhoz vezet, és a villámhárító a gyerek lesz. A gyerek is túlterhelődik érzelmileg, és a szülők is eltávolodnak egymástól. Fontos, hogy megtanulunk szülőként szerelmespárként működni, és nem hagyni, hogy eltávolodjunk egymástól.
Itt néhány mítoszt is le kell rombolnunk. Az egyik, hogy első a gyerek. Ez egyszerűen nem igaz! A szülő az első.
És akkor együtt képesek leszünk egy biztonságos légkört kialakítanunk a gyerek számára. A legtöbb, amit egy gyereknek adhatunk nem az, hogy őt szeretem, hanem hogy a szülőtársamat szeretem.
Apaként a férfiasság energiája nem tolódik el?
Létezik ez a veszély, és azt gondolom, ebben a hölgyeknek nagy szerepe van. A nő attól a perctől, hogy anya lesz, annyi visszajelzést kap a nőiességéről, hogy alig van szüksége a férjére ahhoz, hogy nőnek érezze magát. Fordítva ez az állítás nem állja meg a helyét. A férfi férfiassága nem erősödik pusztán az apaság állapotától.
A felelősségvállalás nem férfias tulajdonság? Az, hogy ellátom a gyerek körüli feladataim, nem visszacsatolás, hogy igenis, férfi vagyok?
Igen, de ez nem segít bennünket a szexualitásunkban részt vevő hormonális szinteken. Egy nőben például a szoptatás ugyanazokat a hormonokat váltja ki, mint az orgazmus. Az apaság a férfiasságunkhoz eszmei síkon járul hozzá, az újdonsült helyzettől érettebb személyiségekké válunk.
Ez törvényszerű?
Legtöbbször igen.
Mi, férfiak nem elégszünk meg azzal, hogy pelenkázunk, stb. szükségünk van olyan gyengédségekre, mint összebújás, simogatás, csókolózás.
Azokban az élethelyzetekben nem társul az apasághoz felelősségvállalás, amikor a férfi azt gondolja, hogy az apává válás egy járulékos elem a képben, és élheti tovább az életét. Párterápiában találkozom azzal a problémával, hogy a férfi ugyanúgy eljár bulizni a barátaival, mintha mi sem történt volna.
Hogy látja, ez fiatal apákra jellemző?
Korábban a fiatal férfiakra, ma viszont a harmincas-negyvenes férfiakra jellemző az a hozzáállás, hogy nekem jár, hogy szórakozzak, dolgozom én eleget! Pedig a valóság az, hogy a gyereknevelés kétemberes meló, amiben folyamatos együttműködésre van szükség. Sok férfi azt mondja, hogy egy kisbabával ő nem tudja, mit kezdjen, majd amikor gügyögni, játszani lehet vele, majd akkor becsatlakozom – a valóságban ez nem működik. Az apa-gyerek kapcsolat alapozás nélkül elképzelhetetlen.
Az apa jelenléte az anyáéhoz hasonlóan fontos.
Ebben egészen biztos vagyok. Sok dologban mi, apák építhetjük ezeket a bizalmi szálakat a gyerekeinkkel. Nekem szörnyen fontos, hogy valahogy részese legyek a mindennapi rutinnak. Én ugye nem tudok várandós lenni, nem tudok szoptatni, de éreztem, hogy kell egy terület, ami csak és kizárólag az enyém. Ez nálunk a fürdetés volt. Tízből kilenc estén mindig ott voltam, úgy szerveztem az életem, hogy az én feladatomként élhessem meg a fürdetést. Emlékszem, rég nem volt szükség a jelenlétemre, hogy a fiam fürödni tudjon, viszont kellett neki a társaságom, hogy abban a fél órában minden fiús dolgot meg tudjunk beszélni. Volt egy közös, védett idő, egy szent kör.
Nem győzök eléggé hálás lenni a Jóistennek, hogy a mai napig hozzám fordul, ad a véleményemre, és ez akkor és ott, a fürdőszobában alapozódott meg.
Minden apa találja meg a nevelésben a piaci rést…
Vannak dolgok, amiket csak az apák tudnak.
Manapság egyre későbbre – harminc-negyven éves korra – tolódott a gyerekvállalás. Ennek ön szerint mik az előnyei és a hátrányai?
A barátaim mind a két oldalt képviselik. Látom, milyen, hogy valaki negyvenöt évesen babakocsit tologat, és látom, hogy egy negyvenes férfi már nagypapa. Mindkettőnek van előnye és hátránya. Huszonhárom évesen váltam apává. Kőkemény harc volt, hogy a főiskola záróvizsgájára gyakorlatilag a szülőszobáról mentem át. Egy másoddiplomás képzést kétgyerekes apaként csináltam végig, és volt bennem irigység azok iránt, akik ezt a gyerekvállalás előtt letudták. Másrészt óriási előny, hogy az ember fiatal apa. Nemrég Egyiptomban sétáltam a lányommal, és megkérdezték, hogy nászutasok vagyunk? Jó érzés, hogy életszakaszilag nem vagyunk túl messze egymástól. Azonban nem szabad egyiket a másik ellen fordítani.
Van, amiről le kellett mondania, és sajnálja?
Abban az életszakaszunkban repülnek ki a gyerekeink, amikor vagyunk olyan fizikai állapotban, hogy meg tudjuk élni az álmainkat.
Én nagyon szerencsés vagyok, gyerekkorom óta imádok utazni, és ez a vágyam nem ütközik akadályokba. Az elmúlt néhány évben sorra valósítom meg az utazáshoz kötődő álmaimat, és a feleségem abszolút támogat ebben.
A sikert a családban és a szakmájában könnyű volt összeegyeztetnie, egyik nem ment a másik rovására?
Dehogynem, és ez egy nagyon kemény tanulópénz volt. Én kettős szakmai identitásban élek, egyrészt lelkipásztor, másrészt párterapeuta vagyok. A lelkipásztori hivatás volt hamarabb, és egy nagy válsággal indult. Amikor a fiunk megszületett, azt gondoltam, ha én az életemet a szolgálat oltárán égetem, a Jóisten gondoskodik a maradékról, házasság és család magától elműködik. Rengeteget dolgoztam, és ezt megsínylette a családom. Egyszer csak drasztikussá váltak a feleségem jelzései. Rájöttem, hogy olyan szerződést kötöttem, amelyet nem a Jóisten írt meg. Házassági, hitbéli krízist éltem meg, újra kellett mindent gondolnom. Haragot éreztem, hogy erre senki nem készített fel. Ahogy helyreállt az életünk, és a kontroll újra a kezembe került, magamban azt fogalmaztam meg, hogy
ha senki nem volt, aki szóljon nekünk, majd én leszek az, aki szól másoknak.
Majd elindult a kalandos út, hogy párterapeutává váljak.
„Aki férfivá akar válni, nem bújhat el a szenvedés elől” – írja a bencés szerzetes, Anselm Grün. A krízisek segíthetik a fejlődést?
A családterápiában alaptézis, hogy krízisben a család ugrásszerű fejlődésre képes, de sajnos azt kell mondanom, hogy a felbomlás veszélye is fennáll.
Fotó: Németh Róbert | Roggs Photography
Könnyebb apaként működni az érték-megkérdőjelezések korában?
Ez a szemléletmód egyfelől hoz egy óriási szabadságot, másfelől óriási bizonytalanságot teremt. Egy anya és apa életében kellenek cölöpök, amiket leverünk, és nem kérdőjelezünk meg. Hoznék egy példát. Ha éjszaka autóval át kell mennem az Erzsébet-hídon, nem félek, mert tudom, hogy van ott egy korlát, és az nem azért van, hogy bosszantson, hanem hogy a szabadságomat biztosítsa. Ha eltűntetjük a korlátot, nyugodt szívvel hajtok fel az éjszakai, ködös hídra? Nem hiszem. A korlátok nélküliség nem a szabadságot, hanem a szorongást hozza el.
Soha nem voltunk annyira korlátoktól mentesek, mint manapság, és soha nem volt annyi szorongó ember, mint ebben a korban.
Némely korlátok szükségszerűek.
Jó szívvel támogatja a gyerekvállalást ezekben a kritikus időkben?
Aki lemond erről, az később nagyon fogja bánni. Nyilván senkit nem ítélhetünk el azért, ahogy az életéről gondolkodik, akad, akinek az életmódjába nem fér bele a gyerekvállalás. Viszont a bizonytalanban könnyen átfordulhat ez a gondolat, és nagyon sajnálja majd, hogy nem vágott bele ebbe a csodás utazásba.
Ajánljuk még:
„Minden megpróbáltatástól csak erősebb lettem” – Szabival, a pékkel beszélgettünk
Magyarország András-naptól vízkeresztig is nagyon finom – Borbás Marcsival új könyvéről beszélgettünk
Kovász, ami sosem fog kiszáradni – Gáll Tímeával és Gáll Leventével beszélgetünk
