„Ahogy nőnek a gyerekek, úgy fejlődik az apaság minősége” – Interjú Z. Kiss Zalánnal

Család

„Ahogy nőnek a gyerekek, úgy fejlődik az apaság minősége” – Interjú Z. Kiss Zalánnal

A Pokolgép nevű zenekar gitárosaként ismert Z. Kiss Zalán és felesége két gyermeket nevelnek, egyikük, Csongi, autista. Az interjúban arra voltam kíváncsi, hogy amíg akad, aki ennél kisebb teherbírású helyzetből eszeveszetten elmenekül, addig Zalán hogyan nézett szembe az élet kínálta kihívással, majd ismerte meg az öröm új formáit. A látszatra erős, az érzékenységtől visszariadó férfi mítosza helyett a hétköznapok nehézségeiben helytálló, érzékeny és bátor férfi érdekelt.

Helyénvalóan az anyaság mélység és misztérium. És az apaság? Mi az apa kötelezettsége, tényleges szerepe a gyereknevelésben, a család összetartó erejének megteremtésében? Interjúsorozatunkban hasonló kérdésekre keressük a választ ismert és hétköznapi apák, a köztünk élő hősök bevonásával.   

***

Fiatalon érdekelte, hogy majd egyszer apa lesz?

Fiatalon az embert millió dolog foglalkoztatja, és utoljára jut eszébe az apaság, legalábbis én így voltam vele. Ahogy érettebbé vált a gondolkodásom, és jobban, tudatosabban foglalkoztatott, hogyan alakul a jövőm, akkor merült fel bennem a gyermekvállalás.

Az éretté válás természete, hogy előtérbe kerül az apaszerep?

Felelősségteljes gondolkodás szükségeltetik az apaság felvállalásához, az érett gondolkodás megléte nélkül nagyon kockázatos vállalkozás. 

Az egyik gyermeke autista. Amikor ez kiderült, érzett haragot, vádolta a sorsot vagy Istent?

Nem, egy másodpercig nem voltam dühös.

Ez a habitusa, vagy ezt tartotta helyesnek?

Alapvetően nem vagyok haragos természet, a dolgok elfogadása és megértése mozgat, a düh és a vádaskodás tévútra, rossz irányba vinne. Igazság szerint a legnagyobb nehézség abból fakadt, hogy nyilvános helyeken sok figyelem és értetlenség fogadott minket, az emberek nehezen tudtak mit kezdeni Csongi szokatlan, az ő eszményképüknek nem megfelelő viselkedésével, reakcióival.

 Fotó: Z. Kiss Zalán

Szégyellte ezt valaha?

Soha nem éreztem szégyent, semmi okom nem volt rá. Inkább frusztrált az emberi értetlenkedés az a tény, hogy gondolnak valamit, és az a valami nem felel meg a valóságnak, egy rossz következtetés mellékhatása. 

Nagyon fontos számunkra, hogy rengeteg jótékonysági megmozdulásban veszünk részt, felhívjuk arra a figyelmet, hogy ezek az emberek köztünk élnek, és nem tehetünk úgy, mintha nem léteznének autizmussal élők. Szeretnénk lekerekíteni a sztereotípiákat, megértetni, hogy egy gyerek nem a szülő hibájából viselkedik úgy, ahogy, és hogy nincs abban semmi különös, hogy nem mindenki egyforma. Minden évben írok egy dalt ebben a témában, amellyel támogatunk egy bentlakásos intézményt, a legújabb az autizmus világnapján, április másodikán jött ki.

Motivál, hogy segítsek az autista gyermeket nevelő szülőknek, hogy bármilyen nehéz a helyzetük, a pozitív szemléletmód, hozzáállás kialakítható, nincsenek egyedül a problémáikkal, van segítség.

Jobb híján az egészség a többségi társadalom konszenzusos definíciója. Önnek mi az egészség, mi a normális, és hogy tekint az autizmusra?

Az autizmus egy eltérő idegrendszeri fejlődés, nem tévesztendő össze egy betegséggel. A hivatalos álláspont az, hogy nem tipikus fejlődés, szervi rendellenességek nélkül. Az én szememben az egészség az egészséges, nyitott és befogadó gondolkodást jelenti. Nagy szükség van rá, gyakorta érezhető, tapasztalható a hiánya. 

Mit ajánl a nehézségek előtt megtorpanó, elbizonytalanodó apakollégáknak, honnan nyerhetnek erőt?

Amilyen bonyolult a képlet, a megoldás majdhogynem olyan egyszerű. Mindenekelőtt azt tanácsolnám, hogy a szeretetre támaszkodjanak, a szeretet felől igyekezzenek megoldást találni az útjukba kerülő problémára, kihívásra. Szeretettel fordulni afelé, akivel nehézség van, és soha nem a menekülésben találni meg a megoldást.

A felelősségteljes emberré válás tanulható?

Az egész élethez foghatóan ez egy tanulási folyamat. Az élet kihívások elé állít, és arra kell törekednünk, hogy jól reagáljunk ezekre a kihívásokra. A megoldások megtalálása, a nehézségek legyűrése segít abban, hogy fejlődjünk, kiteljesedjünk, újabb szintet léphessünk.

z-kiss-zalan

 Fotó: Németh Róbert / Roggs Photography

Akármennyire is szépen hangozzék, azért a pozitív hozzáállás nem jön magától…

Ne rögtön a rosszat lássuk mindenben. Úgy tekintsünk rá, hogy jól van, ez egy feladat, rendben, készen állok rá. A negatív gondolkodás nagy része abból származik, hogy a jövőtől félünk, a múlton pedig kesergünk. Ami elmúlt, azon nem tudunk változtatni, ami még nem történt meg, azt egyelőre nem ismerjük. A jövő a jelenünk alakításából épül fel. Legjobb életstratégia a jelenre fókuszálás.

Könnyű beleállnia a jelenbe?

Nem mindig egyszerű. Nálam nagy segítséget nyújt a művészet, az, hogy zenélhetek.

Írjak dalt vagy üljek le játszani a gyerekeimmel, a pillanatot a maga teljességében élhetem meg, és ez boldoggá tesz.

Ez nem jelenti azt, hogy nincs bennem előre tervezés, az botorság lenne, viszont nem engedem meg, hogy eluralkodjanak rajtam a negatív gondolatok. Egy gyógypedagógus fogalmazta meg a legtalálóbban: a létrának mindig azt a fokát kell nézni, ahol éppen állunk.

Volt elvárása magával szemben mint apa?

Természetesen, ezt nem úsztam meg. Teljes figyelem a gyermek iránt, odafordulás, hogy tisztában vagyok vele, mi a jó neki, hogyan teremthető meg a családom számára a kiegyensúlyozott, harmonikus és nyugodt élet. Vallom, hogy a gyerekek a legjobb tanítók ezen a téren. A gyerek visszatükrözi a szülő viselkedését, azonnal megláttatja velünk a hibáinkat, a tévedéseinket, a rosszul meghozott döntéseinket. A gyerek a legjobb kontroll, hogy lásd, milyen vagy te, és hogy dolgozz magadon, hogy jobbá válj, és ezzel a gyerek életét jobbá tedd.

Ha végignéz a gyermekeivel közös életén, mit tanult Csongitól, miben erősítette meg?

Szinte mindenben. Azt gondolom, hogy Csongi kiszínezte az életünket. Neki köszönhetően rengeteg kedves és jó embert ismertünk meg. Egyébként a legjobb tanító a kisebbik fiúnk, Beni, aki megfogja a Csongi kezét, és tudja, hogyan bánjon vele, őszintén, tiszta szívből szeretik egymást. Az egyik fejlesztő pedagógusunk mondta, hogy ő az, aki tud csongiul.

Egy autistánál nem létezik hátsó szándék. Amit érez, azt azonnal kimondja. Tiszta, egyenes érzelmek és gondolatok uralják a kommunikációjukat. Ez fájóan hiányzik a világból, az etikai alapvetés, hogy az embert ne eszközként használják.

Változott a boldogsághoz való viszonya az évek alatt?

Igen, ez életkori sajátosság. Ahogy az ember halad előre az időben, mindig más az, amitől éppen boldog. A gyermek mástól boldog, mint a felnőtt. Igazán akkor vagyok boldog, amikor a gyerekeim, a feleségem, a családom szemében látom a boldogságot. Emellett attól, hogy zenélhetek. A boldogság – bármennyire is patetikusan hangzik –, akkor működik, ha átjárja a szépség, a jóság és a szeretet.

z-kiss-zalan

 Fotó: Németh Róbert // Roggs Photography

Ön milyen apaképre támaszkodhatott?

Nagyon szerencsés vagyok, mert nemcsak édesapámat, hanem a nagypapáimat is ismerhettem, sok időt töltöttünk együtt, így az apaképem igazán színes lett, mire felnőttem.

Fontos az apává váláshoz az egészséges apakép?

Egyértelműen könnyebb és egyszerűbb az apaként működés, ha az ember rendelkezik családból hozott tapasztalattal az apaságot illetően, azonban nem hiszem, hogy az ideális, személyesen megtapasztalt apakép nélkül lehetetlen jó apává válni.

Ez egy belülről fakadó szerep, menet közben jön bele az ember, ahogy a gyerek fejlődik, úgy fejlődik az apaság minősége.

Mint a legtöbb művészet, az apaság művészete is tanulható.

Vannak az apaságnak korszakai, állomásai?

A végcél az, hogyha felnőnek a gyerekeim, olyan közegben létezhessenek, hogy azt látom, hogy ők boldogok. És én apaként azt mondhassam, hogy nagyszerű, nyugodtan hátradőlhetek.

Nagy kihívás, hogy apaként, a szakmájában, az élet számtalan területén meg kell felelnie?

Hogyan térhetnék ki az élet velejárója elől? Az ember dolgozik, hogy normális környezetet teremtsen, ez a dolgok rendje, és én ezt elfogadom, számomra ez a normális. Tanítok egy iskolában, mellette a Pokolgép zenekarban gitározom, csinálom az autizmushoz kötődő, feleségemmel közös projektjeimet, teljes az életem. Három éve minden autizmus világnapra írok egy dalt, amit Csonginak köszönhetek. Évről évre egyre növekszik körülöttem a „szakmai kör”, akik átérezve az ügy fontosságát, mellém állnak. Idén április elején ismét kiváló zenészekkel (Horváth Charlie-val és Sárik Péterrel) dolgozhattam együtt, hogy közösen felhívjuk a figyelmet az Autistic Art hiánypótló munkájára. Nem kihívásként tekintek erre a sok dologra, hanem mindegyikben örömömet lelem. Talán ez a titok nyitja.

 Fotó: Z. Kiss Zalán

Soha nem fordult meg a fejében, hogy nem a saját életét éli? Milyen viszonyt ápol a démonjaival?

Az a helyzet, hogy a démonok senkit nem kímélnek meg. Talán az a feladatunk velük, hogy a helyükön kezeljük őket. Én a zenén, a művészeten keresztül fejezem ki az érzéseimet, 2019 óta sok-sok segítő dal született, hogy formába önthessem a dilemmáim, a nehézségeim. Tudom, furcsán hangzik, de tényleg úgy érzem, hogy semmi nem akadályoz meg a kiteljesedésben.

Ajánljuk még:

 

Már követem az oldalt

X