Túl sok szeméttel jár az otthonteremtés: egy környezetvédő hétvégi kudarcai

Réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban született meg a fejemben a terv, miszerint ha egyszer eljutok az építkezésig, kétségkívül egy gyönyörű francia udvarháznak álcázott hobbitlakot huzatok fel magunknak, geotermikus hőszivattyúval, napelemmel, szürkevíz-rendszerrel, és még a téglákat is zöld logóval ellátott habarcs fogja majd össze. Az én otthonom, döntöttem el, olyan szép és környezettudatos lesz, hogy az egész világ a csodájára járhat majd – aztán felébredtem, és rájöttem, hogy bilibe lóg a kezem.

Ugyanis az építkezés – vagy a felújítás – olyan költséges dolog, hogy ha a valóságban ilyen elvárásokkal indultam volna neki, akkor még mindig albérletben laknék. Most úgy látom, hogy

a környezettudatos építkezés sajnos a tehetősek hobbija,

az átlagember pedig hálát adhat az égnek, ha csak tizenöt évre adósodik el az otthonteremtéssel. Mert bár tudjuk már, milyen lesz (lehet) a jövő otthona, ma még nem itt tartunk.

Szó mi szó, nagyot néztem a felgyűlt szemétmennyiségen, amikor a tető elkészülte után egy kupacba gyűjtöttük a bezsákolt hulladékot – legalább három köbméternyi karton, műanyagfólia és törmelék borította az udvart. És még csak a tetőnél tartottunk. A kőműves munkálatok talán egy fokkal kevesebb szeméttel jártak, mint a burkolás, hiszen a téglákat raklapon hozták és ötven darabot fóliáztak egybe, míg a laminált padló már tíz darabos kiszerelésben érkezett. A csempe meg négyzetméteresben, természetesen minden négyzetméter külön csomagolva.

Borzasztóan bosszantott a dolog.

Az is, hogy a festés és a kültéri vakolás után megmaradt legalább tizenöt vödör, amit az égvilágon semmire nem lehet már használni, mert a gyártó még akkor sem venné vissza, ha tisztességesen kimosnám. Megy a kukába. Csak úgy mint a kimaradt ytong, mert három darabért senki nem jön el idáig. Mindössze a zsaluzáshoz használt faléceket sikerült megmentenünk, egy részéből átcsiszolás és festés után vintage kabátfogas lett, a másikból komposztáló készül a kertbe. De az elektromos munkálatokból hátramaradt hulladékokkal az Istenért sem tudtam mit kezdeni.

A beköltözés hétvégéje csak tovább rontott a helyzeten, mert miután kicsomagoltuk a kanapét, a konyhai falisínt és a lakhatáshoz beszerzett apró-cseprő eszközöket, az egyik leendő gyerekszoba megtelt dobozokkal és csomagolóanyag-maradékkal. Pedig a környezettudatosság – és spórolás – kedvéért a házban lévő holmijaink 80%-át használtan szereztük be: az étkező asztaltól a befőttesüvegeken keresztül egészen az ágytakaróig szinte mindent. Azokon nem volt csomagolás – mi lett volna, ha van?

Sokat gondolkodtam azon,

miképpen lehetne átprogramozni a világ agyát, és kötelező elem helyett választható lehetőséggé tenni a csomagolást?

Azt hiszem, nem örültem volna, ha a cserepek fele összekoccan és tönkremegy a platón, mire elér a telekig, de azt simán el tudtam volna képzelni, hogy a konyha metro csempéit egy paplanba bugyolálva hozzam el hazáig a kocsi hátsó ülésén. A falisín esetén pedig bőven megelégedtem volna azzal, ha betekerik egy kis újrahasznosított papírba ahelyett, hogy a műanyag csomagolást még átfogják egy papírcsomagolással is, hogy így tegyék dobozba a terméket. Többe került a leves, mint a hús.

Most azt érzem, lesz miért vezekelnem a következő években szemét-ügyben, mert lehet, hogy a háztartásomból mostanában alig kerül ki szemét, a karbonlábnyomom mégis az egekben lehet, ha hozzászámolom ezt a kényszerű kisiklást. Mert a hulladék végső soron mindig hulladék marad.

(A nyitókép a szerző tulajdona)

Ajánljuk még: