Meddig lehet tűrni a hazai szeméthelyzetet?

GolfÁramlat

Meddig lehet tűrni a hazai szeméthelyzetet?

Nem lehet már nem észrevenni a mindent elborító hulladékot, az illegális lerakásokat, a közterületekre kihordott kommunális szemetet, az elhagyott heverőket, az utakat szegélyező dísztárcsákat, a szélfútta plakátmaradványokat, a csikkhalmokat, a fűben heverő féldekás üvegeket. Aki ezt nem látja nap mint nap, az valami nagyon pöpec helyen lakik. De a többség látja, ha akarja.
 

A szemünk könnyen hozzászokik a hazai látképhez, de hazaérni külföldről olykor már olyan, mint éjjel felriadva visszakapcsolni a televíziót: pár percig hunyorogni kell, mire nem lesz zavaró az éles fény. Ha valaki kételkedne efelől, annak azt javaslom, közelítse meg a főváros bármelyik peremkerületét kocsival, vagy üljön fel bármelyik elővárosi vonatra és vigyázó szemét a szemétre vesse.

Érdemes boncolgatni, miért is jutottunk el ide, mit tettek a hatóságok, a döntéshozók, hogyan változott a lakosság hozzáállása az elmúlt évtizedekben. 

A 2004-es uniós csatlakozás előtt is adott kohéziós pénzeket a közösség, és ad most is, hogy legyen mondjuk csatorna, vagy fel tudja dolgozni egy tagállam a szétdobált szemetét. A „tiszta udvar, rendes ház”-koncepcióhoz szükséges létesítmények kialakításához önkormányzati, illetve kistérségi társulásoknak kellett közösen pályázniuk, azaz a falvaknak, községeknek egymással kellett kiegyezni, hol legyenek ezek a létesítmények. Minden polgármester szerette volna, ha van hova vinni a szemetet, de azt már kevesen vállalták be, hogy ingatlant is adjanak a saját településeiken, azaz náluk landoljon a hulladék.

A közös Európába már eleve úgy érkeztünk, hogy ezt a keretet ki sem tudtuk igazán használni, rengeteg pénzt bennhagyott a rendszerben az ország, pusztán azért, mert helyben nem tudtak megegyezni az illetékesek a beruházásokról. Az Unió persze később belátta, hogy nem lehet az ilyen döntéseket ennyire rábízni a helyi potentátokra, és változtattak is a pályáztatási módszeren. Ezt nevezik divatosan a szubszidiaritás elvének. A megjegyezhetetlen kifejezés lényegében arra utal, hogy jó lenne azoknak dönteniük az ilyen kényes pénzes kérdésekben, akik ezt a leghatékonyabban tudják megtenni.

Végül a többszáz milliós építkezések többsége meg sem kezdődött időben, de ahol igen, ott is akadt baj,

például Gödöllőn vagy Fóton, ahol hosszú évekig nem is kaptak működési engedélyt a hulladékudvarok. Sok helyen ugyanis a szennyvízelvezetés vagy a közmű biztosítása már nem volt része a beruházásnak, így az üzemeltető csak állt széttárt kezekkel a felépített, de üresen álló objektum udvarán, és várta az aktuális önkormányzati vagy állami döntéseket. No meg a szemetet. Közben a derék állampolgárok nem egy helyen teherkocsiszámra dobálták ki a hulladékot a környéken. Pedig a lerakók többsége ráadásul nem is a sűrűn lakott területekre került, hanem ki a gyepűre, míg több helyen ezek szerves részei a városi infrastruktúrának.

Ahol pedig működik, ott jönnek az új problémák, a hivatkozások, hogy miért is nem oda visszük, mi lakosok. Mert nem fér be a kocsi, mert utánfutót kell bérelni, mert sok az adminisztráció, és még sorolhatnám. De legalább működnek, még ha nincs is sok látszatja egyelőre.

Mert ahhoz, hogy a hulladékfeldolgozás rendszere hatékonyan működjön, egy sor egyéb tényezőre van szükség a beruházásokon kívül is.

Itt van rögtön a jogkövető magatartás, ami az élet bizonyos területein bizony olyan, mint Columbo felesége.

Azaz, ha Jóska és tsa. építési vállalkozó felújítja Erzsi néni konyháját a lakótelep hatodik emeletén, akkor a vállalkozó vigye el a sittet a legközelebbi lerakóba saját költségén, és ne a megrendelőre terhelje.

Lehet persze hivatkozni a bonyolult adminisztrációra, a kommunikáció hiányára, a rendeletek hiányosságaira, de mindez senkit sem jogosít fel szemetelni. Magyarországon alapvetően minden adott lenne ahhoz, hogy a hulladék feldolgozásra kerüljön. De néhány változásra szükség van...

A felhasználók felelősségét a szemét feldolgozásának egy másik fontos területén sem szabad elfelejteni: 2003-ban nagy vehemenciával lódult neki az ország a szelektív hulladékgyűjtésnek, a semmiből nőttek ki szigetek, ömlött a pénz a tájékoztató kampányokba, egy új szebb és tisztább világ reményében, ami (még) nem jött el.

Az újrahasznosítás annyira nem is új ötlet, New Yorkban már a XIX. század végén alkalmazták, és ki ne emlékezne a papírgyűjtésekre, vagy a Kádár-korszak egyik meghatározó szlogenjére, miszerint „Gyűjtsd a vasat és a fémet”. Németországban a hetvenes években indult szelektív gyűjtés, nálunk a hulladéklerakó szigetek az egykori MÉH, azaz Melléktermék- és Hulladékhasznosító Vállalat szerepét vették át, az ezredfordulón még csak kísérleti jelleggel, de három évvel később már országszerte ezerszámra álltak a színes konténerek, az Alma együttes pedig rendületlenül tolta a Szuperkukák című slágert a művelődési házakban.

Mégsem lett sikertörténet, hiszen az önkormányzatok kénytelenek sorra felszámolni a hulladéklerakó szigeteket a rengeteg feljelentés miatt. Az állampolgárok egy csoportja ugyanis a „kicsi a rakás, nagyot kíván”-elv alapján a tárolók mellé rak le mindenféle szemetet, kommunális hulladékot, veszélyes anyagot, mosatlant, heverőt, kibelezett mikrohullámú sütőt. A fém és papírgyűjtők szennyezettsége 50%-os. Ezt az adatot érdemes ízlelgetni, tehát a fele nem oda való, így tényleg nincs sok értelme fenntartani az egészet. Persze azok járnak rosszul, akik rendesen válogatnak, értelemszerűen használják a rendszert, azaz betartják a szabályokat.

Mivel a szelektív szigetek az illegális lerakás központjai lettek,

az önkormányzatoknak a fegyelmezésen kívül nem maradt sok eszköze. Kikerültek a közterületekre a kamerák, megkezdődött a bírságokkal való fenyegetés és az egyezkedés az adatvédelemről, sokan ugyanis ellenszenvesnek találták a tisztaság érdekében bevezetett orwelli módszert. A kamerák mögé persze emberek, szervezeti egységek, hatóságok kellenek, és az nincs mindenhol. A közösségi oldalakon pedig megindultak a viták a szelektív gyűjtőszigetek ellenzői és támogatói között, az utóbbi csoport tagjai arra hivatkoznak, hogy az illegális szemét legalább egy helyre kerül, onnan könnyebb elszállítani. De ez csak félmegoldás lássuk be, a konténerek mellé kidobott festékes flakonnak még nem ér véget a közterületen a kálváriája, későbbi sorsa is további adóforintokba kerül.

A másik nagy szemét-mágnes a lomtalanítás elnevezésű népszerű hagyomány.

Alig várja egy-egy delikvens, hogy elérkezzen a kijelölt nap, máris csatolják az utánfutót és meg sem állnak az első kupacig, ahol otthagyják az összes veszélyes hulladékot, sittet, miegymást. A helyzetet nehezíti, hogy a „lomizás”, azaz a kirakott hulladék elvitele szabálysértésnek számít. Ráadásul, akik nem mázsaszám hordják oda a nem lomnak számító szemetet, azok is belekeverik a kommunális hulladékot és azt is, amit szelektíven lehet gyűjteni. És csak úgy grátisz az előbbiekben említettek mellett ilyenkor valahonnan előkerülnek nagy mennyiségben az állati eredetű és a biohulladékok, permetezőszerek, lejárt szavatosságú gyógyszerek.

Az illegális lerakók fantáziája végtelen, az ellenük harcoló civilek eszközei viszont nagyon is végesek.

Pedig sokak szemét zavarja a szemét, sorra alakulnak a helyi csoportok, szerveződnek a szemétszedő akciók, de amennyiben nincs mögöttük semmilyen hivatalos szervezet, képtelenek pályázni a szükséges eszközökre: zsákra, gumikesztyűre.

Örök kérdés marad, hogy büntetni vagy ösztönözni érdemes. Szerintem az utóbbi, vagyis a megelőzésre irányuló törekvés a hatékony, gondoljunk csak arra, hogyan tűnt el szinte nyomtalanul a színesfém-tolvajlás. Mintha csak elvágták volna, amióta vaskos a szigor, nagyítóval kell keresni az elkövetőket, már-már legenda övezi a tevékenységet. A tisztaságra, rendes környezetre vágyók szavát, most úgy látszik, meghallották a döntéshozók is, a miniszterelnök két év haladékot adott a hulladéknak, azt üzente, kitakarítja az országot. 

Szerencsére nem kell magunk kitaláljuk, hogyan tehetnénk egy tisztább országért. Az, hogy igyekezzünk minél kevesebb szemetet termelni, vagyis „zöldebben élni”, egyre menőbbé válik. Napjában többször találkozhatunk zero waste tippekkel vagy éppen cikkekkel arról, hogyan lehet az élet különböző területeit hulladékmentessé tenni. Emellett látjuk azt, hogy a nevelésnek, a példamutatásnak ezen a területen is rendkívüli szerepe van: ha megtanítjuk a gyerekeinknek, hogy szemetelni nem oké, és mutatunk alternatívákat, a jövő generációjának szokásai már eltérőek lehetnek a korábbi szemetelő életmódtól, és ez nem is olyan hosszú távon már a környezeten is meglátszik majd! 

 Ajánljuk még:

Mire van szükséged igazából a csomagolásmentes bevásárláshoz?
Az első piaci túráimom árgus szemekkel lestem, ki vásárol még rajtam kívül textilszatyrokba a műanyag zacskó helyett, és csalódottan állapítottam meg, hogy senki, a többség még egy fej lilakáposztának is külön nejlont szakított. Mostanában azért látok némi változást, mintha megsokasodtak volna a hozzám hasonló hétköznapi ökoharcosok.