Kútról húzott életem – gondolatok a vízhiány kapcsán

GolfÁramlat

Kútról húzott életem – gondolatok a vízhiány kapcsán

Régóta nem kell cipelnem a vizet hazáig, de lélekben én vízhordó gyerek maradok.

Egy jó ismerős a minap kutat fúratott, ő így készül a nehéz időkre. Teljes önellátásra törekszik, szerinte ez a helyes út, annál is inkább, mert alig néhány évtizede még az emberek jelentős része így élt. Volt saját kert, volt saját kút is, ahol lehetett. Akinek meg nem volt alkalmas területe saját kút ásására, azok a közkúton osztoztak, onnan hordták a vizet. Mert minden településen volt olyan hely, ahonnan megoldották az ivás, főzés, tisztálkodás, mosás kérdését akkor is, ha otthon esetleg (időlegesen, vagy épp állandóan) nem volt víz. Volt olyan falu, ahol nehezebben, volt ahol könnyebben, de víz nélkül senki se maradt.

Egy tanyára születtem, ahol nem volt vezetékes víz, anyám a tanyaközpont kútjáról hordta a vizet. Tanyaközpontnak írom fellengzősen azt az alföldi, három kis házból álló tanyaközösséget, amelyhez közel egy kanális folyt. Onnan nehéz szagokat hordott felénk a szél. Ma már tudom, hogy ha volt arrafelé kanális, akkor volt a közelben ivóvíz és csatornahálózat is, de mifelénk nem az kanyarodott, hanem a szennylé. Máig nem tudom, mi folyt benne, de hogy nem jó dolog, az biztos. Gyerekként nem értettem, miért nem mehetek a kanális felé, de amikor egy alkalommal kismalacok szöktek arra, és szinte leégette a bőrt róluk a kanális vize, beláttam, hogy tényleg nem szabad arrafelé kóricálnom, főleg nem egyedül.

A kút vize azonban tiszta volt nálunk. Erre jól emlékszem, már csak azért is, mert azt ittuk, azzal főzött anyám, és ha előre gondolt a másnappal, akkor egy zománcos kannában az onnan húzott vizet tárolta. A kanna teteje egyben az ivópohár is volt. Mindannyian abból ittunk, csak én nem tudtam megdönteni a vízzel teli kannát, segítséget kellett kérnem.

Tisztán emlékszem, hogy egyedül nem tudtam a szomjam oltani, ahogy arra is, hogy

igyekeztem nem szomjasnak lenni, mert akkor kérnem kellett, és az nem volt mindig jó.

Lehet, hogy ezért nem érzem magam a mai napig szomjasnak sosem, de persze lehet, hogy más, biológiai oka van ennek – mindenesetre ötven év is eltelt úgy az életemből, hogy napi egy pohár víznél alig ittam többet, azt is néha csak parancsszóra, ha valaki belém diktálta.

Négyéves koromig egy kút vizét ittam, aztán sokáig, már egy másik helyről, a közcsapról hordtam a vizet. Egészen kicsiként megtanultam a kékszínű, nehéz vaskutat működtetni, csak nagy lendülettel kellett nekiugrani a nyelének. Teljes testsúllyal rácsimpaszkodni, apait-anyait beleadni. Ha egyszer megindult a víz, onnan már könnyebb volt. Nagy, vastag sugárban folyt a víz, hamar tele lett a kanna vagy a vödör. Cipelni már nem volt olyan könnyű, de nem mindig engedtem tele, meg sokszor nem is egyedül cipeltem a házig: négy gyerekkarnak könnyebb volt a teher, csak jobban locsogott a kanna.

Amikor arról olvasok, hogy milyen irdatlan munka a világ elmaradt országaiban a vízhordás, hogy gyerekek millióinak telik ezzel a napja, meg hogy vannak helyek, ahol azért választanak több asszonyt is a férfiak, hogy legyen, aki hazacipeli a vizet… értem miről szól a dolog.

Vízzel teli kannákat cibálni, hazaszállítani még rövid távon is nehéz, de hosszú, akár több száz métert vagy éppen több kilométert megtenni kannákkal, vödrökkel, valóban gyötrő elfoglaltság. 

Nem gyereknek való, mégis hordani kell valakinek, és sokszor a gyerek az, akinek oda lehet szólni, lóduljon már, segítsen. Hiszen kell a víz.

Furcsa mód sosem éltem meg drámaként, ha rajtam volt a sor, mentem örömmel a kútra, mert az az utca túloldalán volt és mögötte húzódott egy rét, amit imádtam. Sokszor azért is ajánlottam magam a vízhordást, mert annyira szerettem azon a réten kószálni. Néha odaloptam a vizet először, itattam a virágokat, ha tikkasztó volt a nyár. Aztán, ha észrevették az elmaradásomat és utánam néztek, ordítottak velem, hogy ne pazaroljam a vizet, minek locsolom a gazokat. De nekem a pipacs, a margaréta, a kamilla, de a szarkaláb se volt soha gaz. Szívemnek kedves virágok voltak, amik szomjaztak és nekem nem esett nehezemre vizet adnom nekik, ha már úgyis nyomnom kellett inam szakadtáig a kút vaskarját. A bogarak, a méhek, a békák is a közkútra jártak inni, hagytam hát nekik tócsát – békével megfértünk egymás mellett.

Elég volt a víz, elég volt a kút egy hosszú utca összes lakójának. Szerintem alig volt szürkevíz, meg fekete. Mert szinte mindent felhasználtunk.

Most, amikor egyre kevesebb a Földön az iható víz, és én ivóvízzel öblítem le magam után a vécét, mert nincs módom átépíttetni az egész rendszert, és esélyem sincs a változtatásra, gyakran eszembe jut a gyerekkorom. Hogy miképp oldottunk meg akkor mindent – pusztán azért, mert meg kellett oldani.  

Mielőtt bárki azzal jönne, hogy nem kell a múltban élni, és örüljünk a kényelemnek, jelzem, hogy örülök a kényelemnek, de attól még látom a pazarlást, látom, hogy menyi ivóvíz folyik el naponta. Olyan sok, hogy haza se tudnám cipelni a közcsapról, akkor se, ha veletek együtt, álló nap hordanám.

Ajánljuk még:

 
X
Már követem az oldalt