Az illóolaj lepárló üstje alatt órák óta ég a tűz, a saját kertünkben termesztett citromfű illata betölti a régi téglákból épített feldolgozókonyhát. A félig nyitott épületben jól jár a levegő, a máskor enyhítő légmozgás azonban ma szinte semmit nem ér… Odakint a tűző napsütés forró széllel párosul, az illóolaj tárolásához szükséges, tisztára mosott üvegedények percek alatt megszáradnak. A citromfű híresen kevés olajat ad, a gyűjtőedényből azonban szerencsére bőven folyik a virágvíz, ami hűsítő permetként is kiválóan használható.
A lepárláshoz sok víz kell, a hűtőrendszer működésére egy ciklus alatt akár fél-egy köbméter is elmegy, ami az egész nyárra számítva bizony komoly mennyiség. A kifolyó vizet éppen ezért jókora földalatti tartályokba gyűjtjük, hogy később majd a kertünket öntözhessük vele. A nagy tartályok mellett kisebb flakonokat is megtöltünk a vízzel, amelyekkel kicsi gyümölcsfa oltványokat öntözünk. Egyenként, óvatosan és lassan, közvetlenül a gyökerekhez adagolva a vizet, hogy minél több hasznosulni tudjon belőle.
Egy közeli dombon eközben port kavar a szél, a porfelhőből traktor bukkan elő, tárcsát húz a pár napja betakarított gabona tarlóján. Nézem, és nem értem… Miközben attól hangosak a hírek, hogy helyenként sosem látott aszály sújtja a magyar gazdákat és komplett települések maradnak napokig víz nélkül, máshol hektárszámra forgatják át újra és újra a talajt, utat adva ezzel a még megmaradt nedvesség kipárolgásának…
A 25 méteres kutunknak kopog az alja, noha régen a teljes gazdaságot kiszolgálta. Az egyre kevesebb csapadék mellett öntözni szinte csak a tetőkről gyűjtött esővízzel tudunk – már ha jön az áldás az égből… „Fúrjatok lejjebb!” – javasolta a minap valaki. Ez elsőre valóban megfontolandó ötletnek tűnhet, jobban végiggondolva azonban mégis számos kérdést vet föl.
Rögtön itt van az ér-érték aránya, kutat fúratni ugyanis ma már egyáltalán nem olcsó mulatság,
a bekerülési értékből bizony akár több év komplett vízszámláját is kifizethetnénk.
Egy igazán mély kútból ráadásul csak szivattyú segítségével tudjuk kitermelni a vizet, ami árammal működik. Ha nem rendelkezünk komolyabb áramtermelő rendszerrel, a függetlenedési kérdés máris újabb csorbát szenved…
Aztán honnan tudjuk, ki fúrt még kutat a környéken? Ugyanis a túl nagy számban fúrt kutak nemcsak a vízadó rétegek kimerülését okozhatják, de minden egyes fúrás potenciális szennyezőforrást is jelent, amelyek mentén szerencsétlen esetben akár a teljes vízbázis is elszennyeződhet. Bár van központi szándék a kútfúrás szabályozására, az engedély nélkül fúrt, így a vízkivételi statisztikákban nem szereplő kutak száma feltehetően a jövőben is csak becsülhető érték marad…
A kérdések sorát még sokáig lehetne folytatni, azonban szerencsére számos olyan megoldás ismert, amelyek nagymértékben segíthetnek a területünkre hulló vagy a talajban lévő nedvesség összegyűjtésében, megőrzésében.
- Az egyik legfontosabb, hogy kertünkben minél kevesebb „borítatlan” felület maradjon: megfelelő talajtakarással, mulcsozással a talajnedvességnek akár 70 százalékát is vissza lehet tartani.
- Szintén érdemes figyelmet fordítani a lehulló csapadék elfolyásának lassítására vagy akár a teljes visszatartására: ebben megfelelő vonalvezetéssel kialakított rézsűk, teraszok segíthetnek bennünket.
- Gondoljuk végig, hogy ugyanazt az adag vizet hányszor tudjuk felhasználni! A háztartásból kifolyó szürkevíz vagy a biológiai tisztítón átengedett, tisztított szennyvíz kifejezetten alkalmas lehet olyan kertrészlet öntözésére, ahol nem közvetlenül fogyasztott termékeket állítunk elő.
- Ha öntözünk, tegyük azt minél hatékonyabban! A kora reggeli vagy esti időzítés mellett az öntözés precizitására is figyeljünk, így a kijuttatott víz jóval nagyobb arányban fog hasznosulni!
Addig is, a locsolási praktikákra mindenképp figyeljetek:
Ajánljuk még:
1677 veszélyeztetett fajért vagyunk felelősek Európában – miközben egyre jobban terjednek az invazív fajok
Amivé tesszük, azzá leszünk – ma van a Föld napja
Segítség, valami nem stimmel a palántámmal!
