Ha a gyereked jövője múlna rajta, akkor sem lennél zöldebb?

Létezik egy tudományos elképzelés, miszerint a klímaváltozás következtében az általunk ismert civilizáció 2050-re tulajdonképpen megszűnik létezni, és a helyét valamiféle anarchiába torkolló túlélő-utópia veszi át, ahol a mai középréteg gyermekei bizony keményen átkozzák majd a szüleiket az önzőségük miatt, hogy puszta kényelemből nem akartak fenntarthatóbban élni.

A fenti elképzelés szerint, ahogy telnek-múlnak az évek, a Föld kizsákmányolásának nyomai egyre láthatóbbak lesznek. A globális felmelegedés következtében megbomlik a bolygó jelenlegi időjárási rendszere, hazánkban is aszályok, fagyok és esőzések váltják majd egymást, hogy a termés még véletlenül se maradhasson meg a termőföldeken. Az élelmiszerárak megugranak, és nem csak azért, mert tönkremegy a termés, hanem azért is, mert maguk a termőföldek szép lassan elsivatagosodnak, az ivóvíz-pazarlás következtében pedig luxus lesz az a mennyiségű locsolás, amit most még megengedhetünk magunknak. Ezzel párhuzamosan a fosszilis energiahordozók elérik azt a katasztrofálisan kevés mennyiséget, amivel már negyven éve hitegetnek bennünket, és nem csak a kőolaj vagy a földgáz lesz veszélyben, hanem olyan fontos ásványi anyagok is, mint a trágyák alapját jelentő foszfor. Közben kibányásszuk a maradék szenet, aranyat, fémet, és jobb híján lassan a tetőcserepet is műanyagól gyártjuk majd, ami aztán az idők végezetéig lebeg mikro méretben a vizekben.

A gyerekeink egy komplett szemétdombon élnek majd, és lehet, annak is örülni fognak, hogy van egyáltalán hol élniük.

Elvégre 2050-re körülbelül tízmilliárd embert kellene élelemmel, ruhával és nyersanyagokkal ellátni, miközben mindenből harmadannyi lesz, mint ma. A túl sok ember és a nekik jutó túl kevés nyersanyag olyan szintű gazdasági válsággal jár majd, amilyenre legfeljebb az 1300-as években lehetett példa, mikor a kor fejlettségéhez képest túl sokan éltek Európában. A különbség az, hogy akkor még voltak tartalékai a bolygónak, volt hova fejlődni.

Úgy tűnik néha, mintha 2050 borzasztó messze lenne, de ha jobban belegondolok, valószínűleg még én is meg fogom élni, nemhogy a leendő gyerekeim, akik akkortájt lesznek fiatal felnőttek, tele vágyakkal és elképzelésekkel, amelyeket egy kifosztott világban kellene megvalósítaniuk. Elvégre, itt már nem a teknősök kihalásáról van szó, hanem olyan dolgokról – mondjuk az élelmiszerhiányról –, amelyek érezhetően befolyásolják majd a mindennapjainkat.

Azt hiszem, a saját jövőnket illetően nyugodtan lehetünk érdektelenek, ha így tetszik nekünk, de

vajon mennyi jogunk van ahhoz, hogy feláldozzuk a gyerekeink jövőjét, csak mert kényelmesebb nejlonszatyrot tépkedni,

autóval közlekedni vagy kínai kütyüket rendelni, semmint megkeresni ezeknek a fenntarthatóbb alternatíváját?

Kifogások tömkelegét lehet gyártani arról, hogy ki miért nem környezettudatos, tele van velük a padlás, ahogy a fast fashion ruhákkal, a műanyag palackokkal és a vegyszeres tisztítószerekkel is.

És én unom már az önfelmentést, a tények tagadását, a struccpolitikát. Bosszant az, hogy ha a környezetvédelem súlyosságáról írunk, kerülni kell a klímakatasztrófa szót, mert sokan túlkapásnak vélik és szitkozódni kezdenek. És dühít, hogy egymásra mutogatunk, ahelyett, hogy azon gondolkodnánk, mit tehetünk mi magunk.

Mert 2020-ban szerintem abszurd kizárólag a nagyvállalatokra és a politikára mutogatni a környezetvédelem témájában, miközben száz meg száz blog ontja magából a fenntartható életmód trükkjeit. Természetes, hogy a nagyüzemi gyártás és ipar többet nyom a latba, mint egy-egy magánszemély, de magánszemélyként minden egyes vásárlásunkkal voksolunk, támogatunk vagy éppen ellenzünk egy előállítási formát, alapanyagot vagy kész terméket. Ennek pedig súlya van: akár sokan, akár kevesen hozunk esetenként áldozatokkal járó, de tudatos döntés, annak meg lesz az eredménye.

Önáltatás azt hinni, a saját cselekedeteink nem befolyásolnák, hogyan fognak élni 2050-ben a gyerekeink. Ne tegyünk úgy, mintha egy vásárlás nem számítana, vagy éppen az, hogy kocsival vagy gyalog megyünk-e el a szomszéd utcában lévő kisboltig.

Mert nem csak rajtunk, de rajtunk is múlik.

Ajánljuk még: