„Edd csak meg a husit, attól leszel erős!” Ezt a gyerekkoromban ezerszer hallott mondatot most én mantraszerűen ismételgetem a saját gyerekemnek. A hatás minimális, többségében inkább nulla. Még mindig azt eszi, amit ő szeret: krumplit, tésztát, kenyeret, illetve néhány gyümölcs- és főzelékfélét.
A nagyfiam most ötéves, a bölcsiben még szinte mindent megevett (ahogy a kilenc hónapos öccse is csak nagyon kevés ételre mond nemet – egyelőre). De ahogy anno nálam, most Antonnál is eljött a válogatós korszak, amikor az asztalnál a „Fúj!” és a „Nem szeretem!” a leggyakrabban elhangzó kifejezések. Kivéve, ha a kedvencei kerülnek terítékre. Pedig jó példát mutatunk, láthatja, ahogy az utolsó falatig megeszünk mindent, ami a tányérunkon van. Ez a legtöbbször a klasszikus hús és köret kombó, a nemzedékek óta megkérdőjelezhetetlen hagyománynak megfelelően. Anton persze csak a köretet fogyasztja el, és csak nagyon ritkán, az ő ízlése szerint elkészített panírozott húsokból hajlandó enni pár falatot. Azt is csak azért, mert jól belesulykoltuk, hogy attól lesz erős, ugyebár.
Dehát már így is olyan erős és energikus, mint senki más a családban.
Aránylag korán kel, napközben nem alszik, mégis folyamatosan pörög, és nemcsak a keze-lába jár, hanem a szája és az agya is. Ezzel párhuzamosan egyre többször látom-olvasom, hogy a hús, de maga a fehérje sem olyan fontos, mint korábban hittük – ellenben a szénhidrátok sokkal inkább barátaink, mint egészségünk útjában álló, „gonosz” akadályok.
A vegán mozgalomnak köszönhetően sorra látszanak megdőlni az egészséges táplálkozással kapcsolatos évszázados mítoszok. Nagyon-nagyon leegyszerűsítve: nem kell hús, nem kell tej, nem kell tojás. Ezzel viszont több problémám is van.
Az egyik, hogy bármennyire is meggyőzőek a szakértők és a kutatási eredmények, jól tudjuk, hogy az élelmiszeriparban is mindenhol jelen a van a lobbi és a propaganda: annak idején a húst hirdették szó szerint teli szájjal, most pedig a húsmentes táplálkozást népszerűsítik ugyanilyen hangosan. A szkeptikus hozzáállásomnak azonban valószínűleg pont a másik ellenérvem az alapja: szeretek húst enni, és nem akarom ettől az élménytől megfosztani magam. Fantasztikus vega és vegán kaják vannak, de egy jó hamburgernek vagy steaknek (az igazinak!) egyszerűen nincs párja.
Persze, addig el kellett jutnom valahogy, hogy ezeket az ízeket értékelni tudjam, az ételek élvezete sok tanulással, tapasztalatszerzéssel jár. És közben folyamatosan bombáznak mindenféle ingerekkel kívülről, hogy kóstoljak meg minél több dolgot. Pont, ahogy most én teszem a fiammal.
De mi van, ha neki van igaza? Ha nekem is igazam volt ötévesen, amikor nem voltam hajlandó húst enni?
Ha Anton ösztönös bölcsességgel kerüli az életet megrövidítő ételeket? Ha valami belül jelzi neki, hogy a túl sok hústól köszvénye lesz, nem beszélve a szív- és érrendszeri megbetegedésekről?
Milyen alapon tukmálok rá bármit is, ha magam sem tudhatom teljesen biztosan, mi egészséges? Ez nemcsak frusztráló kérdés, de a lelkiismeretemmel is viaskodnom kell, valahányszor belediktálok valamit a gyerekbe. Még ha nem is született táplálkozásszakértő, akkor is joga van ahhoz, hogy véletlenül pont olyan ízlése legyen, ami a mai trendek szerint hosszú, egészséges életet szavatol. Erőltessem még mindig a húsevést, vagy a válogatósságáról szóló beszélgetéseket ideje teljesen más mederbe terelni?
Egy próbát, azt hiszem, megér a dolog, hátha akkor legalább a többi ételfajtából hajlandó emberi mennyiséget fogyasztani. Mert azt azért senki se higgye, hogy friss zöldségből és gyümölcsből öt kilót befal reggelente a kis alibi-vegán…
Ajánljuk még:
MIÉRT LEGÓZIK EGY FELNŐTT FÉRFI?
ALTATÁS, SPORTSZERŰEN – APASZEMMEL AZ ESTI RUTINRÓL
5 DOLOG, AMIBEN A VEGÁNOK ÉS AZ ÁLLATTARTÓK EGYETÉRTENEK
