AFOL: Adult Fan Of Lego, vagyis felnőtt LEGO-rajongó.
Ez a hivatalos megnevezése a hozzám hasonló őrülteknek, akiket sokan tényleg annak tekintenek – hiszen mégis, miféle választókorú, bérből és fizetésből élő ember tölti az idejét egy gyerekjátékkal, és költ akár százezreket is egyetlen LEGO-készletre, azaz gyakorlatilag egy nagy halom műanyagra?
A válasz az, hogy sokféle. A magyar AFOL-közösség tagjaként rengeteg kockafanatikust megismertem, fuvarostól tanáremberen át operaénekesig, és persze az őrület szintje is nagy különbségeket mutat: láttam a csak ennek a hobbinak fenntartott hatalmas LEGO-szobát, de olyat is, hogy valakinek lassan a teljes életterét az összerakott szettek és a dobozok foglalják el, kanapéstól, konyhaasztalostól…
Magam a mérsékelt kockabolondok közé tartozom (persze a család és a barátok talán mást mondanának), de a LEGO iránti szerelem örök, csupán mindig más formát ölt nálam; és már a kezdetektől sokkal többet jelentett, mint egy szimpla „gyerekjáték”.
A rajongás kialakulását nagyban segítette, hogy a LEGO aranykorában, a ‘90-es években voltam általános iskolás. A dán cégnek eddigre sikerült megtalálnia azt a forma- és témavilágot, ami a mai napig is jellemzi a készleteket; a szettek ekkorra izgalmasak, jól játszhatóak, részletgazdagok lettek, a korábbiaknál jóval strapabíróbb alkatrészekkel; és nem volt még az az őrült piaci versenyfutás, ami miatt azóta sok zsákutcának bizonyult széria gördült le a kockabirodalom gyártósorairól.
Egy szép kukásautó is elég volt a boldogsághoz, de akár egy jóval kisebb készlet is: LEGO-t kapni mindig ünnep volt. Nem tagadom, a szememben presztízse is volt ennek a játéknak, mindig akadt olyan gyerek, aki gyakrabban és nagyobb készleteket kapott – a rendszerváltás utáni években a magam gyermeki szintjén így ismerkedtem meg a státusszimbólum fogalmával. Ha megkérdeznék, melyik barátom milyen ruhákat hordott, milyen autója volt a családjának, még tippelni sem tudnék, azt viszont a mai napig fejből sorolom, kinek milyen LEGO-szettjei voltak.
Aztán, ahogy véget értek a ‘90-es évek, jött a gimnázium, majd az egyetem, és ezekkel együtt egy hosszú szünet: az a jelenség, amit LEGO-s berkekben „sötét korszak” névvel szokás illetni. Ebben az életszakaszban hirtelen rengeteg dolog történik az emberrel, és a kockák a háttérbe szorulnak.
Ilyenkor szoktak az addigi kedvenc készletek a rokongyerekekhez meg a padlásra kerülni. Ezt a LEGO-rajongó később megbánja, de aztán profitálni is tud belőle: hiszen mások is ezt tették a szettjeikkel, és ha ők nem maradnak fanatikusok, már csak jókor kell lenni jó helyen, és egy-egy gyerekkori kedvenc akár nálunk is kiköthet.
Ez velem is megesett, amikor újra belevetettem magam a LEGO világába, immár felnőttként. A sötét korszak végét szinte egy konkrét dátumhoz is tudnám kötni, mert kis túlzással egybeesett az első fizetésnapommal.
Nincs ezen mit szépíteni: hirtelen rájöttem, hogy már senkitől nem kell sem pénzt, sem engedélyt kérnem, hogy megvegyem az áhított készleteket.
És persze nem csak az újakat, a retro szetteket is.
Ekkor még nem tudtam, hogy a LEGO-rajongásomnak nem ez lesz az utolsó szakasza. Aztán családos ember lettem, és megváltoztak a prioritások – de szerencsére nem jött újabb sötét korszak. Egyrészt a feleségem, ha nem is osztozott a szenvedélyemben, elfogadta azt, és még meg is lepett egyszer a szülinapomon gyerekkorom abszolút kedvencével, a nálunk a ‘80-as évek végén megjelent 6380-as kórház szettel, amit ilyen „patika” állapotban beszerezni bizony nem lehetett egyszerű.
Külső kényszer tehát nem volt, de magamtól eljutottam addig a felismerésig, hogy racionalizálni kell a költséges hobbimat. Az önként felkínált alku egyik legfontosabb eleme az volt, hogy csak akkor vehetek új LEGO-készletet, ha előtte eladok egyet. Ez segített kordában tartani az impulzusvásárlást, és általában véve is jobb üzletekre törekedtem a többi AFOL-lal.
Az igazi fordulópont viszont nem a pénz-, hanem az időtényezőhöz kapcsolódik. Egy nap azt vettem észre, hogy már nem tudom magamnak megindokolni, hogy egy-egy apró alkatrészért vagy minimális tételű eladásért a város túlsó végébe kell mennem. Rájöttem, hogy ha nem figyelek jobban oda, én is olyan apuka leszek, aki hosszú órákra, néha napokra eltűnik a pincében/sufniban/garázsban barkácsolni – mindannyian ismerjük ezt a típust, még ha nem is pont ezt a verzióját, de maga a jelenség ugyanaz.
Nagy szerencse, hogy ezzel párhuzamosan a gyerek is megkapta az első LEGO-készleteit. Kell ennél jobb alibi? Az immár közös hobbi dupla öröm – és így kisebb a lelkiismeret-furdalásom is, ha nagy ritkán kifejezetten magamnak veszek egy szettet.
Ennek a szakasznak a legnagyobb kihívása az volt, hogy megértessem Antonnal: vannak olyan készletek (értékes retro ritkaságok), amikkel csak apa „játszhat”. Nemrég egy barátom házában jártam, és sorra észleltem a vitrineket és egyéb szekrényeket, polcokat, amiken csonka várak, erődök, kastélyok, hajók álldogáltak, máshol meg teljesen indokolatlan LEGO-alkatrészek bukkantak fel a földön, mind-mind szép retro készletek voltak egykor. Szavak nélkül is értettem, mi történt, hiszen a nagyobbik fia alig fiatalabb az enyémnél. Ők most tartanak ott, ahol mi nemrég: néhány ritka kincset magam is beáldoztam, kitartóan és következetesen alkudoztam Antonnal, míg sikerült meghúzni a határokat.
Most már inkább a saját készleteire koncentrál, amiket szabadon kever össze-vissza, és olyan kreatív alkotásokat hoz létre, amilyenekre én semelyik korszakomban nem voltam képes. Hogy mást ne mondjak, a Mad Maxet idéző autószörnyek mellett apa hajnyírógépet, anya gyémántköves gyűrűt kapott tőle.
Ennyire sokszínűen egyetlen játékát sem tudja felhasználni, ennyit egyikből sem tanul. Megtestesíti a LEGO szóban rejlő jelmondatot: „Leg godt! – Játssz jól!”; de egyúttal azt is, amit továbbra is kockaszilárdan állítok: a LEGO jóval több, mint egyszerű gyerekjáték.
Ajánljuk még:
A MINIMALISTA HATÁRIDŐNAPLÓK EZER ELŐNYE – A SAJÁT BUJO TITKA
NÉHA BELEPUSZTOLOK, DE ÉN NYEREK – A SZENVEDŐS FUTÁSOK TANÍTÁSA
MAGASSARKÚ ÉS KONTROLLER – AVAGY A VIDEÓJÁTÉKOK NEM CSAK FIÚKNAK VALÓK!
