Miért legózik egy felnőtt férfi?

Aktív

Miért legózik egy felnőtt férfi?

Miért legózik egy felnőtt férfi? És hogyan változik meg egy kockarajongó élete, ha egyszer csak azt veszi észre, hogy családos ember lett, de még mindig az építőjáték megszállottja?

AFOL: Adult Fan Of Lego, vagyis felnőtt LEGO-rajongó.

Ez a hivatalos megnevezése a hozzám hasonló őrülteknek, akiket sokan tényleg annak tekintenek – hiszen mégis, miféle választókorú, bérből és fizetésből élő ember tölti az idejét egy gyerekjátékkal, és költ akár százezreket is egyetlen LEGO-készletre, azaz gyakorlatilag egy nagy halom műanyagra?

A válasz az, hogy sokféle. A magyar AFOL-közösség tagjaként rengeteg kockafanatikust megismertem, fuvarostól tanáremberen át operaénekesig, és persze az őrület szintje is nagy különbségeket mutat: láttam a csak ennek a hobbinak fenntartott hatalmas LEGO-szobát, de olyat is, hogy valakinek lassan a teljes életterét az összerakott szettek és a dobozok foglalják el, kanapéstól, konyhaasztalostól…

Magam a mérsékelt kockabolondok közé tartozom (persze a család és a barátok talán mást mondanának), de a LEGO iránti szerelem örök, csupán mindig más formát ölt nálam; és már a kezdetektől sokkal többet jelentett, mint egy szimpla „gyerekjáték”.

A rajongás kialakulását nagyban segítette, hogy a LEGO aranykorában, a ‘90-es években voltam általános iskolás. A dán cégnek eddigre sikerült megtalálnia azt a forma- és témavilágot, ami a mai napig is jellemzi a készleteket; a szettek ekkorra izgalmasak, jól játszhatóak, részletgazdagok lettek, a korábbiaknál jóval strapabíróbb alkatrészekkel; és nem volt még az az őrült piaci versenyfutás, ami miatt azóta sok zsákutcának bizonyult széria gördült le a kockabirodalom gyártósorairól.

Egy szép kukásautó is elég volt a boldogsághoz, de akár egy jóval kisebb készlet is: LEGO-t kapni mindig ünnep volt. Nem tagadom, a szememben presztízse is volt ennek a játéknak, mindig akadt olyan gyerek, aki gyakrabban és nagyobb készleteket kapott – a rendszerváltás utáni években a magam gyermeki szintjén így ismerkedtem meg a státusszimbólum fogalmával. Ha megkérdeznék, melyik barátom milyen ruhákat hordott, milyen autója volt a családjának, még tippelni sem tudnék, azt viszont a mai napig fejből sorolom, kinek milyen LEGO-szettjei voltak.

Aztán, ahogy véget értek a ‘90-es évek, jött a gimnázium, majd az egyetem, és ezekkel együtt egy hosszú szünet: az a jelenség, amit LEGO-s berkekben „sötét korszak” névvel szokás illetni. Ebben az életszakaszban hirtelen rengeteg dolog történik az emberrel, és a kockák a háttérbe szorulnak.

Ilyenkor szoktak az addigi kedvenc készletek a rokongyerekekhez meg a padlásra kerülni. Ezt a LEGO-rajongó később megbánja, de aztán profitálni is tud belőle: hiszen mások is ezt tették a szettjeikkel, és ha ők nem maradnak fanatikusok, már csak jókor kell lenni jó helyen, és egy-egy gyerekkori kedvenc akár nálunk is kiköthet.

Ez velem is megesett, amikor újra belevetettem magam a LEGO világába, immár felnőttként. A sötét korszak végét szinte egy konkrét dátumhoz is tudnám kötni, mert kis túlzással egybeesett az első fizetésnapommal.

Nincs ezen mit szépíteni: hirtelen rájöttem, hogy már senkitől nem kell sem pénzt, sem engedélyt kérnem, hogy megvegyem az áhított készleteket.

És persze nem csak az újakat, a retro szetteket is.

Ekkor még nem tudtam, hogy a LEGO-rajongásomnak nem ez lesz az utolsó szakasza. Aztán családos ember lettem, és megváltoztak a prioritások – de szerencsére nem jött újabb sötét korszak. Egyrészt a feleségem, ha nem is osztozott a szenvedélyemben, elfogadta azt, és még meg is lepett egyszer a szülinapomon gyerekkorom abszolút kedvencével, a nálunk a ‘80-as évek végén megjelent 6380-as kórház szettel, amit ilyen „patika” állapotban beszerezni bizony nem lehetett egyszerű.

Külső kényszer tehát nem volt, de magamtól eljutottam addig a felismerésig, hogy racionalizálni kell a költséges hobbimat. Az önként felkínált alku egyik legfontosabb eleme az volt, hogy csak akkor vehetek új LEGO-készletet, ha előtte eladok egyet. Ez segített kordában tartani az impulzusvásárlást, és általában véve is jobb üzletekre törekedtem a többi AFOL-lal.

Az igazi fordulópont viszont nem a pénz-, hanem az időtényezőhöz kapcsolódik. Egy nap azt vettem észre, hogy már nem tudom magamnak megindokolni, hogy egy-egy apró alkatrészért vagy minimális tételű eladásért a város túlsó végébe kell mennem. Rájöttem, hogy ha nem figyelek jobban oda, én is olyan apuka leszek, aki hosszú órákra, néha napokra eltűnik a pincében/sufniban/garázsban barkácsolni – mindannyian ismerjük ezt a típust, még ha nem is pont ezt a verzióját, de maga a jelenség ugyanaz.

Nagy szerencse, hogy ezzel párhuzamosan a gyerek is megkapta az első LEGO-készleteit. Kell ennél jobb alibi? Az immár közös hobbi dupla öröm – és így kisebb a lelkiismeret-furdalásom is, ha nagy ritkán kifejezetten magamnak veszek egy szettet.

Ennek a szakasznak a legnagyobb kihívása az volt, hogy megértessem Antonnal: vannak olyan készletek (értékes retro ritkaságok), amikkel csak apa „játszhat”. Nemrég egy barátom házában jártam, és sorra észleltem a vitrineket és egyéb szekrényeket, polcokat, amiken csonka várak, erődök, kastélyok, hajók álldogáltak, máshol meg teljesen indokolatlan LEGO-alkatrészek bukkantak fel a földön, mind-mind szép retro készletek voltak egykor. Szavak nélkül is értettem, mi történt, hiszen a nagyobbik fia alig fiatalabb az enyémnél. Ők most tartanak ott, ahol mi nemrég: néhány ritka kincset magam is beáldoztam, kitartóan és következetesen alkudoztam Antonnal, míg sikerült meghúzni a határokat.

Most már inkább a saját készleteire koncentrál, amiket szabadon kever össze-vissza, és olyan kreatív alkotásokat hoz létre, amilyenekre én semelyik korszakomban nem voltam képes. Hogy mást ne mondjak, a Mad Maxet idéző autószörnyek mellett apa hajnyírógépet, anya gyémántköves gyűrűt kapott tőle. 

Ennyire sokszínűen egyetlen játékát sem tudja felhasználni, ennyit egyikből sem tanul. Megtestesíti a LEGO szóban rejlő jelmondatot: „Leg godt! – Játssz jól!”; de egyúttal azt is, amit továbbra is kockaszilárdan állítok: a LEGO jóval több, mint egyszerű gyerekjáték.

Ajánljuk még:

A MINIMALISTA HATÁRIDŐNAPLÓK EZER ELŐNYE – A SAJÁT BUJO TITKA

NÉHA BELEPUSZTOLOK, DE ÉN NYEREK – A SZENVEDŐS FUTÁSOK TANÍTÁSA

MAGASSARKÚ ÉS KONTROLLER – AVAGY A VIDEÓJÁTÉKOK NEM CSAK FIÚKNAK VALÓK!

Egyedül otthon: titkos szokások és bűnös gondolatok a négy fal között
Hangos éneklés, meztelenkedés, vállalhatatlan smink(telenség). Mindenkinek megvan a maga „szokása”, amit csak és kizárólag akkor csinál, amikor egyedül van otthon. Ami az egyikünknek természetes, az a másiknak olyasmi is lehet, amiről soha nem beszélne. Én például nem csukom mindig  kilincsre a vécéajtót… És ti mit csináltok a négy fal között akkor, amikor senki sem lát?