„Még hallgassuk meg Tamatoa dalát!” – mondtam ma este a gyermeknek fürdetés előtt. Eszembe jutott, hogy a kicsi egész jól aludt tegnap, amikor szintén átpörgettük a Vaiana című Disney klasszikust, de az elmúlt pár napban, amikor nem vettük elő a mesét, akkor sokszor ébredt. És akkor belém hasított a felismerés: olyanok vagyunk, mint egy nagy megmérettetésre készülő sportoló, aki megszállottan követi a mások számára furcsának tűnő szokásait, és abban reménykedik, ha mindet betartja, siker koronázza a teljesítményét. Vagy inkább attól retteg, ha kihagy egy lépést, elbukik.
Király Gábor szürke mackója, vagy Rafael Nadal szigorúan egyenes sorba állított vizespalackjai, melyek címkéi csakis az ő oldala felé nézhetnek, vagy a francia hátvéd Laurent Blanc, aki minden mérkőzés előtt csókkal illette a kapus, Fabien Barthez kopaszra borotvált fejét.
Nem volt mindig könnyű dolgunk az altatással, szerintem ez sok szülőnek az egyik legnehezebb feladat. Minden este küzdelem volt, sokszor késő éjszakáig, a végén már nem volt világos, a gyerek a fáradtabb vagy mi. Aztán a feleségem kimondta, amit már ki kellett mondani: a helyzet tarthatatlan, és addig bújta a szakirodalmat, amíg meg nem találta a megoldást a problémánkra.
Anton majdnem négyéves volt, amikor sikerült kialakítanunk a rendszert, mely kisebb-nagyobb változtatásokkal most is működik, nyolcra mindketten ágyban vannak, onnantól a felnőtteké a ház. Amikor leültünk megbeszélni, mik legyenek az esti szertartás lépései, az alapdolgokat persze könnyű volt meghatározni: vacsora, fürdés, fogmosás, meseolvasás, ének, jóéjtpuszi. De mit tegyünk még ehhez, hogy igazán rutinnak lehessen nevezni? Ekkor jött a feleségem a sokéves multis tapasztalatával, és elmesélte: neki a csapatmegbeszéléseken
az a kedvence, amikor elmondhatja, hogy mi volt a hét fénypontja és mélypontja.
Ez segít átgondolni a történteket, örülni a jó dolgoknak, megosztani másokkal, és nem utolsó sorban így könnyebb kimondani és megbeszélni, ha valami gond van, valamiben változtatni kell. Tetszett az ötlet, beépítettük. Azóta találkoztunk az angol elnevezéssel: Rózsa és tövis (Rose and Thorn), ez sokkal aranyosabb, mint a feleségem munkahelyén használt Fénypont-mélypont (Highlight-Lowlight), de nálunk már így marad.
Ma annyira a mesére koncentráltam, hogy majdnem elfelejtettem ezt a lépést, de Anton figyelmeztetett. Eleinte még használtunk egy táblát, kis képekkel, ahol be lehetett hajtogatni a füleket: így jelöltük, ha a rutin adott lépésével már végeztünk – ma már erre nincs szükség, megy szinte magától. Ha valamit elfelejtünk, Anton figyelmeztet.
Újabban arról is elmélkedünk, vajon Milosnak mi volt a legjobb aznap; még legalább egy évig tippelgetnünk kell, de utána mondani fogja a magáét ő is, efelől nincsenek kétségeim.
Vaiana kevésbé döntés, inkább organikus fejlődés eredménye volt, maga a mese instant szerelem volt a családunknak, imádjuk a dalokat, az autóban is sokszor hallgatjuk, a nejemnek még a csengőhangja is az egyik dal. Egyre többször néztük a karanténban vacsora előtt, amikor már mindketten elfáradtunk, aztán már csak a kedvenc dalokat pörgetjük át, nálunk úgy tűnik, ez a sikeres meccs titka.
Persze lehet, hogy Vaianának mégsincs köze Milos ébredéseihez, csak véletlen egybeesés. Lehet, hogy a franciák 1998-as VB győzelmének sem volt köze Barthez kopasz fejéhez. Ki tudhatja? És ki merne kockáztatni?
Ajánljuk még:
ELKÉNYEZTETETT KICSI, ELHANYAGOLT KÖZÉPSŐ ÉS A TÖRTETŐ NAGY – NÁLATOK BEJÖN A TESTVÉR-SZTEREOTÍPIA?
NŐK, AVAGY A TÖBBKARÚ, DE VÉGKIMERÜLT ISTENNŐK: 17 DOLOG, AMIÉRT HÁLÁSAK LEHETÜNK
