Le akarnak fogyni, különben nem tudnak szaladni a kicsik után. Minden hajolás kínszenvedés, nem működik a térd, és a túlsúlyt se viseli már el a szervezet. Magas a cukor, a vérnyomás. Zsibbadnak az ujjak és néha olyan furcsán cseng a fül; a panaszok egyre sokasodnak, ha nem figyelünk oda.
Bevallom: az én motivációim között is szerepel az unokázás – a motorozás mellett – a megfelelő egészségi állapot elérése és fenntartása kapcsán. Van összefüggés, naná! Én se tudnék szaladni a gyerekek után, és elgyengült karizmokkal hogy emelném fel ezerszer a lurkókat, amikor azok szólnak, hogy „mama, vigyél”! Hova fordulnék, amikor be kell emelni az etetőszékbe egyiket-másikat, vagy betenni az autóba, a gyerekülésekbe őket. Vagy a játszótéren hogy lökném a hintát, hogy érném utol a magasba felkúszó gyereket, ha nem lennék megfelelő állapotban? Ha nem lenne jó az állóképességem, ha szédelegnék folyton, ha bármikor elájulhatnék, vagy attól kellene félni, hogy az egekbe szalad a vérnyomásom.
Nem hagyhatjuk el magunkat, de lehet, hogy elhagynánk, ha nem lenne ránk szükség. Ez boldogító, mert nagyon sokunkra szükség van. De ijesztő is egyszerre, mert lehet, hogy máskülönben tényleg nem foglalkoznánk magunkkal.
És akkor mi lenne? Pizzát tolnánk pizzával, és nem húznánk reggelente tornacipőt, vagy nem kezdenénk a napot gyomlálással a kertben (mert az is testmozgás ám, de még milyen!)? Ehelyett pihegnénk minden délután és hétvégén? Nyilván nem. Más adná az erőt.
Természetesen én magam is egyféle buborékban élek, és arra látok rá jól, ami körülöttem van. Ebből a nézőpontból számomra úgy tűnik, hogy az unokánál hatékonyabb indukátor nincs. Ha esély van a rendszeres találkozásra és igény arra, hogy velünk legyen akár hosszú órákat, vagy ha netán nálunk is alszik. Ha részese az életünknek, akkor nincs mese, fel kell venni a tempót. A körülöttem élő nagyik – velem együtt – fel is veszik.
Hozzák-viszik a kicsiket, „második szülő” korszakukat élik azzal az örömteli csavarral, hogy csak aktuálisan övék a felelősség. Végső soron a szülők vállán van a teher.
Nekik (nekem is) a szépséges dolgok jutnak. A közös program és élmény a gyerekekkel.
Persze lehet, hogy akkor ilyen páratlan élmény csak az unokázás, ha jut rá elég idő, energia. Akkor nem teher, ha a nagyszülőnek erre mindenféle szempontból van ereje és tehetsége. Mert ha egy két műszakban dolgozó nagyszülőt terhelnek a szülők az unokákkal, akkor az kevésbé rózsaszín állapot. Ha meg egy betegeskedő, járni alig tudó nagymama kell, hogy szaladjon az unoka után, az veszélyes is lehet.
Bár magamat cáfolom rögtön, hiszen a már kilencven fölött járó Dédó nálunk még vígan felügyelte a hároméves gyereket, pedig az egyértelműen gyorsabb volt nála. De csak a lába volt lassúbb Dédónak, a szeretete és a szavai mindig időben nyakon csípték az unokákat. Sosem volt baj, és ezt nem a szerencsének, hanem Dédó talpraesettségének és fürge, mindent előrelátó észjárásának és tapasztalatának köszönhetem. Mert olyan nem volt, hogy nála nyitva maradjon a kertkapu. Olyan se, hogy szabadon maradjon egy konnektor, mert ugyan a gyerekbiztos dugaljról hírből se hallott, de úgy forgatta a bútorokat, hogy a kicsik ne férjenek azokhoz hozzá.
Ő minden pillanatát kiélvezte az unokázásnak, és az ahhoz szükséges erőnlétet megszerezte a hajnali, késő délutáni kertművelés során. Teste rugalmasságát, a hajlékonyságot és két karja erejét is a munkának köszönhette. Mindez természetesen korántsem volt ennyire tudatos nála, mint ahogy mostanában megfogalmazzuk ezt mi, nagyszülők, de azért annak nagyon is tudatában volt, hogy erősnek kell maradnia, mert szükségünk van rá.
Ez a tudás aztán nemcsak fizikailag, de lelkileg is fitten tartotta. Hiszen mi tartaná frissen az életerőt egy emberben, ha nem az, hogy számítanak rá, hogy úgy hiszi, nélküle megállna az élet? Dédó esetében ez így is volt. Én nem is tudom, mihez kezdtem volna nélküle a sok kicsi gyerekkel a szárnyaim alatt. Nagyon fontos volt, hogy meg tudtam osztani a terheket olyasvalakivel, aki ugyanannyira szerette a gyerekeimet, mint én magam.
A felvetés azonban, jelesül az, hogy
az unokázás „belső parancsa” miatt szükséges jó erőben lenni,
és ez motivál sokunkat arra, hogy fogyjunk, legyen állóképességünk, hogy figyeljünk oda az egészségünkre, nem jelenti azt, hogy más viszont e nélkül nem figyel magára.
Az az egészséges, ha valakiben – minden külső körülmény nélkül – van erre indíttatás. Csupán önmaga kedvéért, azért, mert szeretne egy nyugalmas, minél kevesebb fájdalommal és kényelmetlenséggel együtt járó időskort. Az „unokázás” csak egy plusz motiváció ehhez. Az egészség fenntartásának szívderítő receptje ugyanakkor, ami nem mellesleg rengeteg pozitív energiával tölt fel mindnyájunkat.
És mivel senki nem lesz „automatikusan" nagyszülő, csupán attól, hogy unokái születnek, ne keseregjünk, ha nem vagyunk tökéletesek. Próbálkozni lehet, sőt!
Ajánljuk még:
