Ne korholjunk nagyszülőt!

Család

Ne korholjunk nagyszülőt!

Baráti körömben sokszor hallom a negyvenes-ötvenesektől, hogy csalódtak a szüleikben. Nem arról beszélnek, hogy általában vannak velük ilyen-olyan problémáik, hanem azt mondják – néha zaklatottan sorolják –, hogy édesanyjuk és édesapjuk nem foglalkozik az unokáival, nem lehet rájuk számítani, legföljebb a családi szerepek okán rájuk jutó minimum feladatokat végzik el, azt se mindig szívesen. És bár minden helyzet egyedi, nagy általánosságban, azt hiszem, ilyenkor nem a nagyszülőkkel van a gond.

A családon belüli szerepek, így a szülők és nagyszülők szerepe is átalakult az utóbbi évszázadokban de sokat formálódtak az utóbbi pártíz évben is. A 19. század közepéig a nyugati civilizáció emberei túlnyomórészt nagycsaládokban éltek, és a tagok – három, de nem egyszer négy generáció – egy háztartáson osztozott. Ebben a leosztásban teljesen természetes volt, hogy a nagyszülők vigyáznak a gyerekekre, segítenek az ételek elkészítésében, és elvégzik azokat az ügyintézéseket, amelyekre a fiatalabbak nem érnek rá. Cserébe megbecsülés és hála övezte őket, s nagyon gyakran a szerető család körében hajtották örök álomra fejüket.

A városiasodás és a tömegtársadalmak létrejöttével azonban a fiatalok gyakran mentek „szerencsét próbálni” a nagyvárosba, hazánkban ez az urbanizációs forradalom a kiegyezés után zajlott le. Ebben az időben a fiatalok gyakran „hozták fel” magukkal a nagyszülőket, ha anyagilag módjukban állt ez, így a nagycsaládok közös élete megmaradt. Erről a harmincas-negyvenes évek szórakoztató tömegfilmjei szépen tanúskodnak.

A II. világháborút követő évtizedek, a múlt század második fele azonban súlyos csapást mért a nagycsaládokra: a fiatalok sokszor többszáz kilométerre telepedtek le a szüleiktől, s lakásaik is túl picik voltak ahhoz, hogy befogadhassák az idős szülőket, akik így egyre többször kerültek szociális otthonokba, vagy maradtak magányosan pusztulófélben lévő falusi házaikban.

Ahogy teltek az évek és évtizedek, a messze élő fiatalok megöregedtek, ők a mai hatvan pluszos korosztály. A ma negyven-ötvenéves gyerekeik elköltöztek tőlük, új életet kezdtek, gyakran szintén nagyon távol szüleiktől (akár egy másik országban).

Mit jelent ez a modern nagyszülő számára?

Elsősorban azt, hogy ő dönti el, hogy mennyit segít lányának és fiának az unokákkal és a háztartással, akkor is, ha ez tetszik vagy nem tetszik nekik, hiszen nem él velük, neki külön, saját élete van.

Van olyan nagyszülő, aki hatvanas-hetvenes éveire már annyira fáradt és beteg, hogy nem szívesen mozdul ki otthonából: tőle vajon hogyan lehetne elvárni, hogy útra keljen és vigyázzon unokáira? Ugyanez a helyzet azokkal, akik még aktívan dolgoznak vagy éppen virulnak, boldog nyugdíjas éveiket töltik: megvan a maguk élete, és bár lehet, hogy szívesen töltenének több időt az unokával, nem tudnak minden szükséghelyzetben csapot-papot hátrahagyni és segíteni a gyerekeknek. Magukat választják. Ők az első generáció, akik fiatalon kikerültek a hagyományos nagycsaládos életből, maguk sem feltétlenül kérték vagy kapták meg azt a segítséget a gyereknevelésben, amire most a fiatalok oly nagyon áhítoznak.

Persze mindez nem törvényszerű: sok családcentrikus nagyszülő él ma is, akik örömmel vesznek részt gyerekeik mindennapjaiban és alig várják, hogy nagymama- vagy nagypapaszerepben tündökölhessenek munka után. De ez nem feltétlenül elvárható, hiszen egészen más egy mai hatvanas élete, mint száz éve volt. Más elvárásokat támaszt feléjük a társadalom – például nem egyszer nyugdíj mellett is dolgoznak az idősek –, és nem lenne reális, sem szeretetteljes elvárni tőlük, hogy a régi és az új rend szerinti feladataikat is mosolyogva ellássák.

Gyakran hallom az ő panaszukat is, miszerint az idős embert nem egyszer megbántják a fiatalok különféle gesztusokkal és megjegyzésekkel. Nem biztos, hogy szerencsés a mamát lassúnak, a papát körülményesnek nevezni, emlékeztetni őt arra, hogy az esze már nem jár úgy, mint fiatalkorában, vagy a világ már megváltozott, s nem ért belőle semmit. Vajon miért csodálkozunk azon, hogy a nagyi nem jön hozzánk soha, ha minden alkalommal kap egy-egy ilyen diszkriminációs ajándékcsomagot?

Mit jelent ez a családra nézve?

Fontosnak tartom, hogy a fiatal szülők tudatosítsák: a gyermekeket magunknak vállaljuk és a mi kötelességünk felnevelni őket. Ha a nagyszülő akar és tud, segíthet, de arra alapozni a családi életünket, hogy a nagyszülők bármikor rendelkezésünkre állnak, veszélyes tévút lehet.

Ennek elkerülése végett érdemes a gyermek születése előtt egyeztetni a nagyszülőkkel, hogy ki mit vállal szívesen, így nem lesznek később félreértéseink sem.  Ha a nagyi aktív és szeret segíteni, akkor örülünk, de ha különféle okokból nem akarja ezt megtenni, ez az ő választása. A legtöbbször nem lustaság vagy önzőség van a háttérben, ne korholjuk, ne becsméreljük őket döntésükért.

Ha pedig elhagyjuk a kritikát, és szeretettel fordulunk hozzájuk, lehet, hogy éppen ezért kezdik majd gyakrabban látogatni unokáikat is. Mert lehet, hogy csak ez hiányzott nekik.

Ajánljuk még:

„Zsebtenger, forró nyár, kavicskert, homokvár” – Kedvenc nyári mesekönyveinket ajánljunk

Egy ponton túl egyre nehezebb felkelteni a gyerekek érdeklődését a könyvek iránt, de kisiskolás korban még bőven van esély. Ekkoriban még igénylik az esti meseolvasást, még lehet útközben is mesélni nekik autóban, vonaton, meg ha késnek a repülőjáratok. Néhány jópofa, nyári hangulatú kötetet válogattunk össze, illetve a legújabb termést, akár nagyobbaknak is. Legyen kéznél könyv is, ne csak a mobil! Nyaraláskor pont ráérünk egy kis extra, nappali mesét is olvasni.

 
X
Már követem az oldalt