Senki sem lesz automatikusan nagyszülő azzal, hogy megszületik az unokája – Interjú L. Stipkovits Erikával

Pszicho

Senki sem lesz automatikusan nagyszülő azzal, hogy megszületik az unokája – Interjú L. Stipkovits Erikával

L. Stipkovits Erikával, klinikai és mentálhigiénés szakpszichológussal, pszichoterapeutával, a Személyiségfejlesztő Akadémia alapító igazgatójával a nagyszülői szerepről, a generációs különbségekről és az unokák szükségleteiről beszélgettünk. A szakember három iskoláskorú unokával maga is nagymama. 

Miről szól valójában a nagyszülői szerep, milyen – csúnyán mondva – „funkciója” van egy nagyszülőnek az unoka életében?

Az idősebb kor egyfajta lelassulást hoz, ezért a nagyszülő jobban tud a mostban lenni. Míg a szülő siet és rohan, építi a saját életét, és igyekszik minden fronton helytállni, addig a nagymamával vagy a nagypapával meg lehet állni hazafelé az óvodából, iskolából, és megcsodálni minden bogarat és virágot, majd játszóterezni. Fontos megélni ezeket az élményeket, és ebben nagy szerep jut a nagyszülőknek.
A nagyszülő ugyanakkor általában a bölcs krónikás, aki ismeri a családi történeteket, a gyerekek pedig nagyon szeretik, ha az édesanyjuk és édesapjuk gyerekkoráról hallhatnak. A nagyszülő ezeken az elbeszéléseken keresztül adja át a családi értékeket, ráadásul a meséléssel a nagyon nehéz családi sorsokat is a felszínre lehet hozni. Erre nagy szükség van, hiszen jól tudjuk, a legnagyobb tudattalan szorongásokat a generációkon áthozott családi titkok okozzák. A gyerekek képesek egészségesebben kezelni a nem mindig felhőtlen családi történeteket, és ha ezeket ismerik, az identitásuk is sokkal jobban fejlődik majd. A „ki vagyok én?” kérdésre a válasz szerves része, hogy tudjuk, kik és milyenek voltak a felmenőink.

Nem mindenki tudja, vagy akarja őszintén megélni a nagyszülőséget, mi ennek az oka?

Azt látom, hogy a fiatal szülőknek nagy szüksége lenne a segítségre, de sajnos elég sok a távolságtartó nagyszülő. Sokan éppen ebben az életszakaszban kezdenek vállalkozásba, mások gőzerővel építik a karrierjüket, míg akadnak, akik önmegvalósítanak, vagy éppen szerelmesek lesznek. Egy ilyen életmódba nem, vagy csak nehezen férnek bele az unokák, a pörgős mindennapok mellett pedig a kor elfogadása, és a nagyszülővé válás folyamata is nehezebbé válik.
Olyan is előfordul, hogy valaki érzelmileg tart távolságot, mert például ő maga olyan nevelést kapott, vagy olyan traumákat élt át, amik miatt nem tud egészségesen kapcsolódni.
Gyakori nehézség továbbá, hogy a mai nagyszülő-generációnak még idős szüleikről is gondoskodniuk kell. Ez is lehet oka a távolságtartásnak, hiszen nehéz egyszerre ellátni egy nyolcvan-kilencven éves személyt, és bírni az unokákkal járó teendőket.

A másik véglet, amikor a nagyszülők nevelik fel az unokát, ami szintén nem egészséges.

Ők viszik óvodába, iskolába, ők mennek érte, tanulnak vele, és együtt vannak estig, mert a szülők rengeteget dolgoznak. Ebben az esetben minden fegyelmezési és nevelési kérdést a nagyszülőnek kell megoldania, és olyan dolgokban is döntésre kényszerül, ami alapesetben a szülő felelőssége lenne. Emiatt nagyot sérül a szülőszerep a gyerek szemében.

Talán azért is, mert egy nagyszülő jó eséllyel másfajta elveket alkalmaz a nevelésben, mint a fiatalabb szülő.

A két generáció teljesen más nevelési elvek szerint nőtt fel, alapvetően ez nagy különbség. Vannak leendő nagyszülők, akiktől azt hallom, hogy „ha megszületik az unokám, más dolgom nem is lesz, mint kényeztetni őt”. Az igaz, hogy a felelősség nem a nagyszülőé, de mivel a mai nevelési elvek szerint sokkal engedékenyebbek és gyerekközpontúbbak a szülők,

a nagyszülőre kevesebb kényeztető szerep jut.

A másik, amiben sok konfliktus forrását látom, ennek épp az ellenkezője: bizony rengeteg nagyszülő jobban fegyelmezi az unokákat, mint maguk a szülők.

Egy nagyszülő úgy tud jó nagyszülő lenni, ha a saját gyerekeivel jóban van, és tudomásul veszi azokat a szabályokat, amiket ők alkalmaznak. Ez azonban rosszul is elsülhet: előfordul, hogy a szülő „használati utasítást” ad a nagyszülőnek, arra az időre, amikor a gyerek nála van. Ezzel tudattalanul, bántási szándék nélkül cselekszik, ám végső soron ez azt jelenti, hogy sem a szüleinkben, sem a gyerekeinkben nem bízunk. Akármilyen picik, ők is tudják jelezni, ha valami nem jó. Nagyszülőként kulcskérdés az is, hogy bízom-e a gyerekemben annyira, hogy el tudom fogadni azt, ahogyan bánik a gyerekével, vagyis az unokámmal. Be kell lássuk, hogy a felnőtt gyerekeink is tudnak jól dönteni azokban a kérdésekben, amik miatt esetleg aggódunk. Az igazán jó nagyszülő nem kritizál, hanem meghagyja a felelősséget a szülőnek, és bízik abban, hogy az jól csinálja majd, amit csinál. Ez pedig a másik oldalról is nagyon fontos. A bizalom az alapja, sőt, talán a legfontosabb része a nagyszülőségnek.

Ha mégis kialakul a konfliktus, milyen módszerekkel, technikákkal lehet azt oldani?

A legjobb a megelőzés, vagyis a bizalom kiépítése, a nyílt és őszinte kommunikáció, és a szabályok betartása. Ha ez nincs meg, és a felnőttek között valamilyen konfliktus áll fenn (a legtipikusabb példa az unoka édességfogyasztásának témaköre), akkor bizony mindkét félnek megfelelően kell kommunikálnia, hogy végül egyezségre jussanak. Elengedhetetlen megbeszélni a gondolatokat és érzéseket, de az is fontos kérdés a példánál maradva, hogy nagyszülőként észrevesszük-e az édességevés tiltásának pozitív oldalát? Az unokám szülei, vagyis a gyerekeim vigyáznak a pici egészségére, és segítik a tudatos táplálkozásban. Vajon meg tudjuk látni ebben a jót? Erre érdemes összpontosítani, ahelyett, hogy a köztünk lévő rejtett sérelmeket és feszültségeket az unokákon vezetnénk le.  

Ebből is látszik, milyen mélyen függ a nagyszülő-unoka kapcsolat a nagyszülő-szülő kapcsolattól.

És hogy mennyire kulcsfontosságú az önismeret. Hogy tudjam a választ arra, miért ragaszkodom annyira bizonyos elvekhez, miért nem tudom elengedni őket, miért nem tudok nagyvonalúbb, empatikusabb, megértőbb lenni, eleve pozitívumokat feltételezni? A szülő-nagyszülő kapcsolat nagyon meghatározza a nagyszülőséget, mert ha nem vagyunk jóban, nem tudunk majd jó szándékkal tekinteni a másik döntéseire.
Azt gondolom, hogy a nagyszülői generációnak azt is meg kell tanulnia, hogy a fiatalok akkor kérnek segítséget, amikor szükségük van rá. A mai nagyszülők szülei sokszor megmondták, hogy mit kell tenni, a mostani fiatalok viszont hamar önállóak lesznek, nagyobb szabadságban élnek, ezért tájékozottabbak is.

Nem biztos, hogy a szüleiktől várják a megoldást, ezt pedig tiszteletben kell tartani.

Létezik ideális felállás a szülő-nagyszülő-unoka kapcsolatban?

Nagyszülőként erről a szerepről úgy gondolkodom – ezért is adtam az előző könyvemnek a Nagyszülők a kispadon? címet –, hogy úgy működik, mint a kispados játékos. Ez azt jelenti, hogy a nagyszülő izgalommal figyeli a mérkőzést, azaz mindent tud a pályán focizókról, vagyis a gyerekéről és az unokájáról, és kívülről szurkol nekik, mert azt szeretné, ha a meccs nagyon jól sikerülne. Bízik abban, hogy az éppen a pályán focizók tudják, mi a feladatuk, ha viszont szükség van rá, akkor beáll, mint tartalékos játékos. Úgy focizik, hogy az az unokái és a gyerekei javára váljon, és ez fordítva is működik: ha a nagyszülőnek van szüksége arra, hogy beállhasson, vagyis az unokájával töltsön egy kis időt, akkor is színre léphet, de ahogy a pályán a cserejátékosnak, úgy neki is be kell tartania a szabályokat.

Hogyan válhatunk ideális nagyszülővé? Milyen módon találhatjuk meg a közös hangot a szülőkkel és az unokákkal?

Senki sem lesz automatikusan nagyszülő azzal, hogy megszületik az unokája, ezt fontos tudni. Ez a szerep – akárcsak a szülői – fejlődéssel alakul ki, amibe beletartoznak a próbálkozások, a kudarcok, a viták, de a közös tanulás is. A különféle élethelyzetekből, az első konfliktusokból, tapasztalatokból sokat meríthetünk. Ilyenkor jó, ha megbeszéljük, megvitatjuk a problémákat, majd közösen keresünk megoldásokat.

Együtt érdemes tehát megtenni azokat a bizonyos lépcsőfokokat?

Ez egy folyamatos párbeszéd és fejlődés, amiben alapvető a felnőttek kapcsolata. Sok kutatás foglalkozik ezzel: a gyerek születésekor a kapuőr az anya, és ő dönti el, hogy kit mennyire enged be a kapun.

Idő kell ahhoz, hogy egy újszülöttet át- vagy el tudjon engedni az édesanya.

Ezeket együtt tanuljuk meg, a szülő a szülőszerepet, a nagyszülő a nagyszülőszerepet, és azt, hogy ebben hol vannak a határok. A kapcsolatot kell mélyíteni, és látni, meglátni, hogy a másik fél is jól akarja csinálni, csak éppen ő is most tanulja. Tanácsos már korán beszélni ezekről, hogy mindenki tudja, mit vár a másiktól az unoka születése után. Az igények persze időközben változhatnak, de a lényeg, hogy beszéljünk róluk, és közösen alakítsuk a dolgokat.

Ezzel talán megakadályozhatjuk a tévhitek kialakulását is. Filmbeillő jelenet, hogy amint bejelenti egy pár, hogy gyermeket vár, a nagyszülők azonnal tervezgetni kezdenek. Persze más dolgok jelennek meg az ő fejükben, és mások a szülőkében a szerepről való gondolkodásban.

Már ezen a ponton eldől, hogy mennyire vagyunk képesek felnőttként tekinteni a saját gyerekünkre. Mennyire bízunk a szülői kompetenciájában, tudunk-e a háttérben maradni, és átengedni a felelősséget? Ezek a kérdések mind segíthetnek abban, hogy jól csináljuk, és még ekkor sem biztos, hogy jól fogjuk, de nem is ez a legfontosabb, hanem a szándék.

Jót tesz az unokának, ha a nagymamánál mindent lehet?

Ebben is nagy tévhiteink vannak. Gondoljunk csak vissza a gyerekkorunkra, amikor nyaralni mentünk a nagyihoz, és nála tényleg (majdnem) mindent lehetett. Az viszont arról az egy-két hétről szólt, ami rendben is van. De mi történik, ha valaki minden hétköznap délutánt a nagyszüleinél tölt? Ha ebben a helyzetben a gyerek mindent megkap, amire csak vágyik, azzal a felnőtt egy hibás magatartásra kondicionálja a kicsit. Hogy miért? Mert egy gyereknek az lesz az általános, amit mindennap csinál.

A kényeztetésen kívül mi az, amit csak egy nagyszülő tud megadni?

Sok nagyszülő előre készül az unokákkal töltött időre. Igyekszik olyan élményekhez juttatni őket, amiket a szülők nem tudnak megadni, mondjuk azért, mert sokkal elfoglaltabbak. A nagyszülő ezzel szemben megengedheti magának, hogy amikor az unokáival van, akkor száz százalékban velük legyen, rájuk figyeljen, éppen ezért másfajta élményeket is tud adni. Ehhez viszont az is kell, hogy a nagyszülő azt próbálja adni, amit hitelesen és szeretettel képes.

A közösen töltött idő mindkét felet gazdagíthatja, egy idősebb embernek, aki már leélte az élete nagy részét ez különösen fontos, és a gyereknek, aki előtt még ott az egész élet, szintén az.

Vannak olyan országok, ahol egybeépítik az idősotthont és a bölcsödét, óvodát, hogy a két korosztály közel legyen, és látogathassa egymást. Nem családi kötelékek ezek, mégis minden kutatás azt mutatja, hogy az idősekre nagyon jó hatással van a gyerekek életenergiája, optimizmusa, lelkülete, sőt hormonálisan is pozitív változásokat hoz a jelenlétük. Ilyenkor beindul az önzetlen gondoskodás (altruizmus), ami szintén erőteljesen hat a testi és lelki egészégre. A kicsiknek pedig az ad jó érzést, hogy biztonságban érezhetik magukat egy felnőttel, aki teljes figyelemmel figyel rájuk.

Ez az odafigyelés minden korban fontos lehet.

A kamaszoknál különösen, amit legutóbbi könyvemben (Szeretetre éhezve – 11 tévhit a kamaszokról nem csak szülőknek) is megemlítek a nagyszülők szerepe kapcsán. Esetükben az egymás iránt való érdeklődés a meghatározó. A nagyszülő a saját panaszai helyett inkább beszélgessen a fiatallal a hobbijáról, kérdezzen, érdeklődjön, legyen rá és a dolgaira kíváncsi. Ezzel nagyon sokat nyerhetnek az unokák, és mellette a nagyszülő bölcsességét is átvehetik, de akár megélhetik azt is, hogy tudnak újat mutatni, például az elektronikus eszközökkel, és az online világgal kapcsolatban. Ez a fajta gondoskodás és segítségnyújtás az önbecsülésüket is mélyíti.

Önnek mit tanítanak az unokái?

Amikor velük vagyok, igyekszem lelassulni és a teljes figyelmemet nekik adni. Ilyenkor játszunk, beszélgetünk, élményeket osztunk meg egymással. Vannak közös szokásaink, rituáléink, és nagyon sok szeretetet kapok tőlük, de helyzetmegoldásokat is, mert bizony velem is előfordul néha, hogy megszegem a szabályokat.

Ilyenkor közös titkaink lesznek, amik pótolhatatlan részei ennek a különleges kapcsolatnak.

Hihetetlen érzés látni, hogy milyen jól kezelik a konfliktusokat, van, amikor spontán és nyílt őszinteséggel ők oldják meg az adott szituációt, ebből pedig én is sokat tanulok. Azt gondolom, hogy a nyitottság, az odafigyelés, és egymás meghallgatása a legfontosabb a nagyszülő-unoka viszonyban, és az, hogy kölcsönösen tudjunk tanulni egymástól.

Ajánljuk még:

„Ha elsőre ránézel, Down-szindrómás, de ha jobban megnézed, ő is csak egy gyerek”

Itt lehet hagyni a babát! – még manapság is van, hogy elhangzik ez a mondat a szülőszobában, ha egy anyuka Down-szindrómás babának ad életet. Évente kevesebb, mint száz Down-szindrómás gyermek születik ma Magyarországon. Egy lelkes, sorstárs szülőkből álló csapat, és vezetőjük Steinbach Éva többek közt azon dolgozik, hogy ezek a babák a vér szerinti családjuknál maradhassanak, vagy örökbefogadó szülőkre találjanak. Ők a Down Dada Sorstárs Segítő Szolgálat. Riportunk munkájukról.

 
X
Már követem az oldalt