Szeretetnyelve: pogácsasütés. Mert a szavak olykor túl kevesek

A szeretetnyelv nemcsak párkapcsolatban értelmezhető, hanem minden emberi kapcsolatunkban jelenlévő és felismerhető kommunikációs forma. Nagyon sokan csak akkor ismerik fel szüleik szeretetnyelvét, amikor maguk is szülővé válnak, sokaknak ilyenkor már sajnos nincs is kinek visszajelezni, megköszönni azt a milliónyi gesztust, ami feléjük érkezett.

Mert egész életükben nagy elcsúszással jeleztek egymás felé: az egyik ölelésre és puha puszikra vágyott. Kedveskedő szavakra, édes becézésre, a másik fél meg erre soha nem volt képes. Vagy csak ritkán. Mert ő inkább egy fokhagymás krumplilevesbe főzte bele minden szeretetét, vagy belegyúrta az ebédre sütött pogácsába.

Mert sem a szép szavak, sem az érintés nem tartozott az általa ismert és gyakorolt kifejezések közé. Így tanulta maga is? Így nőtt fel? Talán ő is nélkülözte sokáig, míg végleg el nem engedte ezt az igényét, és megpróbált érintés és kedves szavak nélkül élni, majd öntudatlanul is ezt vitte tovább. A gondoskodás, vagy mások teljeskörű kiszolgálása lett a nyelv, amellyel üzenni, jelezni tudott: itt vagyok neked, nektek. Szeretlek. Én így szeretek.

Nincs azonban garancia rá, hogy a másik időben felismeri és a helyén kezeli a felé érkező – akár egy cipő kisuvickolása mögé rejtett – gesztusokat. Lehet, ő évekig csak egy fényes cipőt lát, meg szépre terített asztalt, és gőzölgő fazekakat az asztalon. De elveszik a részletekben és nem érti egészében a folyamatot. Természetesnek érzi a fészek melegét, a tiszta ruhát, a finom ebédet, az utána kisúrolt kádat, de nem érti meg, hogy a természetesség érzésének megélése az az ajándék, amely a másik tiszta és mindent felülíró, mindent átható szeretetéből fakad.

Szavak nélkül is. Becézés nélkül is. Tettről tettre, gesztusról-gesztusra. És ő talán csak azt látja, hogy más gyereket, a barátnőjét, az iskolatársát hosszan magához ölelik a szülei, és akkor az fáj és feltámad a hiány, mert neki is szüksége lenne a forró leves mellé arra az ölelésre. A hosszú, a percekig tartó összefonódásra kisgyerekként és később is. Ringatásra vágyna nagyon, és a hiány elfedi azt is, amit egyébként napról-napra kap,

ami az övé, és ami láthatatlanul épít köré védelmező, erős falakat.

Más meg lehet, hogy naponta érzi az ölelést, de hideg az otthon, ahova hazatér, sosincs odahaza főtt étel, szalad a lakás, és maga varrja meg a kabátját, ha elszakad, mert nem ér rá arra más. És azt tapasztalja meg, hogy minden fontos eseményen egyedül marad, nem tapsol a számára legfontosabb a sikereihez, egyedül kell, hogy átélje azok örömét. Nem osztozhat gyönyörű pillanatokon, mert nincs jelen az, akinek akkor jelen kellene lennie. De ha mégis van együttlét, van találkozás, akkor hosszú az ölelés és puhák a puszik. Van becézés és vannak kedves szavak.

De akkor meg a szó lehet kevés. Mert csak szó. Mert csak szavak szállnak, mert csak egy perc, ami jut. Mert akkor a rá szánt időt és gondoskodást hiányolja az, akinek ebből jutott kevés és a puszta szó és a hosszú ölelés mellől hiányol mást.

Meleg otthont, hazavárást, forró levest az asztalra.

Más meg időt kap, tartós jelenlétet, de azt a csend hatja át. Egymás mellett, de nem együtt töltött órák sorakoznak, amiket se egyik, se a másik nem kezel jól igazán, és csak baktatnak a napok, mindenki teszi a dolgát. Két sínen szalad az élet.

Ki a hibás? Van-e hibás? Át lehet-e lépni ezeken a hiányokon, vagy mindenki viszi tovább őket? El lehet-e mondani egy felnőtt embernek a saját, már idősödő szülőjének azt, hogy „Tudom, hogy szeretsz, de kérlek ölelj meg! Légy jelen! Beszélj hozzám!”

Aki nem szól, és nem kér, vajon miért nem teszi ezt meg? Mitől tart? Hogyan törhetne meg ez a bénultság? Vajon hol vesznek el a szavak, hol vész el a bátorság, hogy attól kérjünk, aki talán a legjobban szeret?

Vagy mikor tanuljuk meg időben felismerni, időben értékelni és a másik számára érzékelhető módon viszonozni azt, amit kapunk? Legyen az egy tál frissen fejtett borsó, egy tányér leves, egy ölelés vagy egy ránk szánt perc. Mert mindegyik ajándék. Viszonozzuk, ahogy tudjuk. De beszéljünk nyíltan és őszintén arról is, ami hiányzik, még időben, mert hátha megnyílik a másik is, és kiderül, hogy igazából ő is másra vágyik.

Például arra, hogy szép szavak helyett kivegyük fáradt kezéből a tálat, és fejtsük ki helyette a borsót, vagy főzzük meg mi a levest.

Nyitókép: Stefan Vladimirov/Unsplash