Isten keze, avagy két, vízzel töltött gumikesztyű története

Szocio

Isten keze, avagy két, vízzel töltött gumikesztyű története

Egy-egy társadalmi jelenségről, lelki folyamatról hosszú elemzést, vaskos köteteket lehet írni, mégis: egy fotó jobban, konkrétabban és hitelesebben mondja el helyettünk a történetet. Így történt ez most is, egy brazil ápolónőnek, Lidiane Melonak hála.

Nem olyan régen Pottyondy Ákos kollégám egy családi tragédia kapcsán tette fel a kérdést, ami már bennem is felmerült: nem lenne-e jobb, ha a vírusról szóló hírek között több pozitív üzenettel találkoznánk. Ha gyarkabban hallanánk gyógyultakról, tünetmentesekről, a gyógyulásért hálás emberekről.

Értem én, hogy a félelmetes hírek, a halálozási arányok ismertetése talán több embert sarkall a szabályok betartására, az oltás felvételére, mégis, valahogy ott motoszkál bennem, hogy ez a negatívság, ami akarva-akaratlanul úgyis eljut hozzánk, nem okoz-e olyan pszichés problémákat, amik a fizikai egészségünkre is negatívan hatnak?

A napokban híressé vált egy fotó, ami miatt sokaknak az Isten keze kifejezés már nem Maradona vitatható gólját juttatja eszébe, hanem két összekötözött, langyos vízzel töltött orvosi gumikesztyűt, amit egy brazil ápolónő, Lidiane Melo használt először. 

 

Mais uma vez o profissional de saúde fazendo o melhor para a assistência para seu paciente No SUS aprendemos a fazer o...

Közzétette: Lidiane Melo – 2021. március 14., vasárnap

Lidiane egy Facebook-posztban mesélte el, honnan a találmány: egy páciensnek nem sikerült a véroxigénszintjét megmérni, a keze jéghideg volt, és semmilyen módon nem tudták a vérkeringését helyreállítani. Az ápolónő arra gondolt, hogy langyos vízzel melegíti fel a beteg kezét, de a fertőzésveszély miatt nem tehette. Ekkor jutott eszébe a fenti ötlet. A beteg keringése 3 perc alatt helyreállt, meg tudták mérni a szaturációt, így a kezelés is megkezdődhetett. Egy másik esetben – ahogy Lidiane elmeséli – egy intubálás előtt álló édesanya zaklatott állapotban könyörgött, hogy ne hagyják meghalni, mert gondot kell viselnie a családjára. Kérte az ápolónőt, hogy üljön mellé, fogja a kezét – amit persze nem lehetett. Ekkor ő ismét a kesztyűs módszerhez folyamodott. A beteg megnyugodott, azt mondta, olyan, mintha tényleg fognák a kezét.

 

Mindez ugyan még a vírus első hullámában történt, viszont Lidiane csak egy év elmúltával posztolta a fotót, ami kis túlzással olyan iramban terjedt el az online térben, mint a valóságban a koronavírus.

Nem hiszem, hogy az elsőként emlegetett beteg vérkeringése a víz langyos hőmérsékletétől állt helyre, és az is egyértelmű, hogy az édesanya nem egy liter víztől nyugodott meg. Ez az ápolónő inkább arra érzett rá, hogyan védekezhetünk az ellen, ami a legrémisztőbb ebben a járványban: a depriváltság, magány és magányos szenvedés ellen.

Gondoljunk csak bele, hány történetet hallunk, ami arról számol be, hogy kómában lévő emberek szervezete pozitívan reagál a hozzátartozók hangjára, vagy hogy egy szeretett személy jelenléte miképp javíthatja a súlyos beteg állapotát. Ettől vannak most elzárva a Covid-osztályon fekvők, akik nemcsak a szeretteiket nem látják, de az orvosokat, ápolókat is csak olyan felszerelésben, ami cseppet sem hasonlít az egészséges életben megszokott embertársaink öltözködésére, és lássuk be, nem is túl barátságos első ránézésre.

Mégis: már ez az apró gesztus, az emberi érintés imitálása szemmel látható változást eredményez – nem feledkezve meg az ápolónőről, aki a minimális (és már így is terhelő) elvárásoknak messzemenően eleget tett, mikor így fordult a beteg felé.

A pozitív pszichológia előfutárai már az 1950-es években azt hangsúlyozták, hogy a szellemi egészség helyreállítása nélkül nehezebb kezelni a fizikai betegségeket. Hála Istennek, engem egyelőre elkerült a vírus, sőt már jó ideje csak látogatóként jártam kórházba, viszont kisgyerekként több intézményt is volt szerencsém „letesztelni” és arra egyáltalán nem emlékszem, hogy a betegségek által miket éltem át, arra viszont nagyon is, hogy a háromból az egyik helyszínen színes képek voltak a falon, néhány plüss a kórteremben, és mintás sebtapasz a kanül fölött. Máig emlékszem a különbségre, amit a kórházak között éreztem – én bizony kifejezetten vártam, hogy a plüssmackós kórházba vissza kelljen menni kontrollra! És a fenti történet is azt mutatja, hogy ha nem is színes matricákra, de lelkileg valami hasonlóra a felnőtteknek is szükségük van. Pláne, ha elesettnek, betegnek és gyengének érzik magukat.

Az egészségügyi dolgozók minden erejükkel azon vannak, hogy segítsenek a gondjaikra bízottaknak szakértelmükkel, tudásukkal, szívükkel-lelkükkel, és biztos vagyok benne, a brazil hölgy kreativitása sem egyedi. Ezrek dolgoznak azon napról napra, hogy minél kevesebb beteg hunyjon el, kerüljön súlyos állapotba, vagy akár csak fertőződjön meg. És ezért nem lehetünk elég hálásak.

Éppen ezért kincset érő a fenti poszt is: felhívja a figyelmet a lelkiismeretes dolgozókra, és a kórházaktól messze és távol erőt ad mindenkinek. 

Ahogy Lidiane fotója is a közösségi médiában indult útjára, mi is végiggondolhatjuk, tudunk-e valami jót is kihozni ebből az egyébként (jogosan) sokat vitatott online életmódból? Nem kell nagy dolgokra gondolni: nekem az jutott elsőre eszembe (ha nem is túl unikális), hogy hálásak lehetünk amiért a technika lehetővé teszi a rokonokkal, barátokkal való kapcsolattartást. Mert ezáltal eszközt ad a kezünkbe: te is felhívhatod a nagymamádat, akit talán egy éve nem öleltél meg, és érezni fogja, amit Lidiane betegei!

Próbáld meg megőrizni a lelki egészséged azzal, hogy te a Lidiane Melo-kat veszed észre a világban, mert szerencsére vannak bőven! És ha ismersz ilyen embereket, mesélj róluk, akár a közösségi media felületein, akár csak a környezetedben élőknek! Tele van veszéllyel a világunk, most különösen is, de jobb úgy élni benne, hogy tudjuk, van, aki fogja a kezünket, amikor szükség van rá!

Nyitókép: Lidiane Melo / Facebook

Ajánljuk még: