Autista vírusfeldolgozás: Isten nyugosztaljon, Marci!

Szocio

Autista vírusfeldolgozás: Isten nyugosztaljon, Marci!

Marci pontosan tudta a buszmenetrendet. Nem csak a saját utcájában közlekedő járatét, és nem is csak a piros hetesét csúcsidőben. Az összes budapestit. És a villamosokét is. Fejből, minden évben frissítve. Jól emlékezett dátumokra, a történéseket napra, órára pontosan vissza tudta idézni. Emlékezett a születésnapokra, névnapokra. Érdekelték a csillagok, órákon át kémlelte távcsövével az eget. Szerette az esőt, az ablakon kinézve hosszan figyelte az esőcseppeket, a fákat, ahogy a szél fújta az ágait. Marci autista volt. 

Rajongott a hosszú hajért. A húsvét hétfői locsolkodás alkohol nélkül is igazi mámor volt számára. Az óbudai hegyoldalban tartott tavaszi ünnepről sosem késett – fejében volt a menetrend. Évről évre ismételt versikéjét betéve tudta már a család, de vártuk, menetrendszerű pontossággal érkezett. Parfümjének kicsi üvegében ugyan évről évre kevesebb lötyögött, de a lányok hosszú hajára ilyenkor nem sajnálta az amúgy féltve őrzött pacsulit. A kölnit jobb kézben, bal kezét – minden erejét összeszedve – maga mellett tartotta. Egyedül édesanyám haját simogatta meg, de neki ötünk mellett – ő is – fogadott gyermeke volt.

Nem volt médiafüggő, de ha valamit egyszer hallott a rádióban, sosem felejtette el. A híreket, vagy éppen a vízállásjelentés számait akár évekre visszamenően is tökéletes pontossággal tudta idézni. Tudta, hol várható áradás, bizton javaslatot tett, mikor menjenek kirándulni, hogy jó idő legyen, s tudta azt is, merre kerüljenek, ha baleset miatt dugóba kerültek volna.

Az idősotthonban, ahol dolgozott, kivételes pontosságát és megbízhatóságát, jókedvét jelen társadalmunktól való különcsége ellenére is megbecsülték. Mindig pontosan érkezett, precízen bevásárolt, fillérre pontosan számolt el az idősek rá bízott pénzével.

Aztán egy nap a rádióban szóló hírek helyét átvette a vírushíradó, a vízállásjelentés számait háttérbe szorították a halálozási adatok. Marci egész életében kínosan ügyelt arra, hogy étkezés előtt, utazás után kezet mosson, esténként a környék utcáin kocogott, tudta – igaz, soha be nem tartotta –, mi az egészséges étrend és milyen az egészséges életmód. Templomba járó, hívő fiú volt. Valahogyan a Teremtőn keresztül értelmezte a világot.

Aztán sokak mellett Marci tesztje is pozitív lett.

Nem az átlagember észjárásával gondolkozott. Az ő igen-nem relációkon alapuló életébe valószínűleg nem fért bele a talán vagy az így-úgy… Hogy a tesztet látva legbelül maradt-e számára választás, csak ő tudhatta. „A Tisza árad, az M1 lezárva, a korona halálos…” 

A „mi lett volna, ha” kezdetű mondatok legtöbbször erősen szubjektív válaszokhoz vezetnek, mégis ott dübörög bennem a kérdés: vajon hogyan alakult volna Marci története, ha a gyógyulási arányoktól lenne hangos a sajtó?

És vajon a miénk mennyiben lenne más?! Mert igaz, hogy a vírust komolyan kell venni, és oka van annak, hogy a halálozási statisztikákat ismertetik, mégis jó volna, ha legalább ennyi jó hírt is hallanánk ezek mellett. Mert „átlagos” fejjel is nehéz a folyamatos komolyság, komorság, nyomasztás. Kell mellé a jó is.

S bár nem ő fogja mondani, örök emlékké vált egyszerű kis versén keresztül idén húsvétkor is velünk lesz: „Sivatagban megy a teve, meglocsollak, hehe-hehe…”

Egy angyal hazament.

Isten nyugosztaljon, Marci!

A nyitókép illusztráció. Forrása: Nathan Anderson / Unsplash  

Ajánljuk még:

Adventi naptár az NSzK-ból, avagy a gyermeki várakozás képei a ’70-es évekből

 Vajon értjük-e, mi az üzenete az adventi naptárnak? A boltok hetek óta roskadoznak a csokis, legós, kávékapszulás, parfümös, gumicukros és cukormentes adventi naptáraktól, és én úgy, de úgy szeretném, ha újraélhetném még egyszer karácsony előtt azt az izgatott várakozást, amikor annyira tudtunk örülni egy icipicike ablak kinyitásának, vágyakozni valami gyönyörűségért, amiért bármit odaadtunk volna.