Nem jöhetsz el az esküvőmre! – Hajmeresztő tilalomjátszmák a családban

Család

Nem jöhetsz el az esküvőmre! – Hajmeresztő tilalomjátszmák a családban

Csak ezen a héten már a sokadik olyan cikkbe futottam bele, ami arról számolt be, hogy valaki megtiltott valakinek valamit. Tom Cruise például megtiltotta volt feleségének, Nicole Kidman-nek, hogy részt vegyen a fia esküvőjén, egy másik anyag meg arról számolt be, hogy a menyasszony tiltotta meg leendő férje édesanyjának az esküvőn való részvételt.

Mindkét történet sok sebből vérzik, és számomra kétséges, hogy nekem meg tudná-e tiltani bárki azt, hogy valamely szerettem mellett álljak élete egy ennyire fontos eseményén. Persze előfordulhat, hogy nagy a mellényem, és én is belefuthatok ilyen durva helyzetbe. Meglehet az is, hogy csak a megtilt és a tiltás szavak miatt borzolódott fel ennyire az idegrendszerem. Nem viselem jól a tilalmakat.

Természetesen látom, hogy az egymás mellett élő felek, azok, akik tényleg közel állnak egymáshoz és ennek mentén közvetlenül hatnak egymásra, olyan dolgokat is képesek elérni, kicsikarni a másikból, amivel az a másik a szíve mélyén nem ért egyet.

Ám a közvetlen béke érdekében belemegy, csendben marad, bólogat. Akár meg is szakítja a kapcsolatot (ideig óráig vagy véglegesen) a családja más tagjaival. Alárendelődik. Elfogadja, befogadja a tiltást még akkor is, ha közben kicsire zsugorodik. Ha attól kezdve soha semmi nem lesz olyan, mint régen.

Előfordulhat, hogy akit ilyen módon tiltanak ki egy családtag mellől, az tett valami nagyon kellemetlent, akár ostobaságot vagy gonoszságot is. Gondolhatnánk, hogy simán benne van a pakliban az is, hogy megérdemli ezt a döntést, úgy kell neki. De egy ilyen tiltáshoz valami nagyon súlyosat kellene elkövetni, és a megbocsátás meg akár pont az esküvő kapcsán merülhetne fel, mint felnőtt érettséget sejtető megoldás.

Azt is tudjuk, hogy az esküvőn (keresztelőn, temetésen) való részvétel vagy annak megtagadása nem ugyanolyan súlyt nyom a latba, mint amikor valakinek nincs kedve minden egyes hétvégén felkerekedni és a másik édesanyját meglátogatni. Nem ugyanaz, ha valakinek azt mondják: „Ide édesanyád be nem teheti a lábát”, vagy, hogy „eszem ágában sincs megint az egész hétvégét anyádnál tölteni.”

Ez a második ugyanis a következő hétvége alkalmával jóvátehető. Ha van bűntudat, megbánás akkor azt át lehet írni, át lehet mosni kedvességgel, nagyobb adag odaadással, hosszabb, intenzívebb jelenléttel. Amitől megnyugszik a másik, hogy családjának tagjai, a nem vér szerintiek is képesek (ha csak az ő kedvéért is csupán vagy tiszteletből), de békében élni egymás mellett. Tudnak egy légtérben tartózkodni úgy, hogy nem esnek egymás torkának.

Az esküvőn való jelenlét megtagadása azonban jóvátehetetlen tett, olyan mély sebeket okoz, amit attól kezdve lehetetlen elfedni. Ott hiába békél meg később a menyasszony – aki például a szóban forgó cikk szerint, leendő anyósának pasztell színű öltözékét kifogásolta – és hiába hívja meg aztán otthonába, mégis ott marad a tüske a férjben és annak édesanyjában is. Ott marad a fiatalasszonnyal szemben és ott marad az anya és a fia között is a sérelem. Meg a szégyen, hogy a gyerek képtelen volt megfelelő módon kiállni a saját magáért és édesanyjáért.

Én egy pillanatra elképzeltem, milyen szeretetre épülhet egy olyan házasság, ahol az anyós ünnepi ruhájának kérdése ilyen sérelembe szalad. Mennyire őszinték ott más területen egymással a felek. Mennyi feszültség lehet ruhaviseleten túl is a fiatal nő és az idősebb között, és mennyi elhallgatás vagy addig szőnyeg alá söpört probléma, ami az esküvő előtt csúcsosodott ki annyira, hogy ilyen csúnya tiltás lett belőle.

Úgy egyáltalán, milyen kommunikációs módszer a tilalom? Milyen csúf agresszióra utal, milyen megalázó és milyen sokat elárul arról a személyről, aki azzal élni akar. A gyengeségéről, a kétségeiről, a bizonytalanságáról. És az érzéketlenségéről is talán, mert arról nem szól a történet, hogy a férjjelölt igazából hogyan fogadta ezt a kirívó elvárást. Képes volt teljes szívéből azonosulni menyasszonya döntésével vagy gyáván és csendben asszisztált a történethez, de azért jobb szerette volna ha ez nem következik be. (Csak hab a tortán, hogy a történet szerint a vőlegény naponta megkérdezte az anyját, hogy vásárol-e, választ-e másik ruhát magának.)

Bennem nagyon is sok kérdést felvetett ez a történet – és nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy találkozott-e valaki más a saját életében hasonló esettel. Ilyen jellegű durva, családtagokat egymással szembeállító vagy elszigetelő tilalommal.

Nagyon érdekel, hogy van-e jó megoldás, létezik-e olyan kifutása a dolognak, ami nem torkollik évekig, évtizedekig tartó elkerülésbe. Fájdalmas magányba, vagy éppen a tilalmat kicsikaró személy előtt elhallgatott titkos találkozásokba. Mert én ezt is el tudom képzelni, hogy felnőtt emberek – a nehezen fenntartott béke érdekében – belemennek ilyen kicsinyes játszmázásba.

Én szívből szánom az „anyóst”, aki fittyet hányt a menye kívánságára, de talán nem akarta ennyire kiélezni a dolgot, szánom a vőlegényt, aki két malomkő között őrlődött és őrlődni is fog. De leginkább a menyasszonyt szánom, aki egy ennyire pitiáner dolog során mutatta meg személyisége árnyoldalát. Kicsinyességét és bosszúszomját. Sajnálom mindhármukat, mert a történet alapján sejthető, hogy egyikük sem tanult meg játszmák nélkül kommunikálni, őszintén, hüvelyben hagyott karddal, agressziómentesen vitázni, véleményt és álláspontokat egyeztetni, családon belül szeretetre irányuló megoldást kereső párbeszédet folytatni.

Nyitókép: Meryl Spadaro/Unsplash

Ajánljuk még: 

SZÜLŐKRŐL VALÓ LEVÁLÁS „GYEREK”-SZEMMEL – A JÓL MEGÉRDEMELT ARANY ÉVEK KAPUJÁBAN
HASZNÁLT BABAKELENGYE – EGY 10-ES SKÁLÁN MENNYIRE CIKI?
TÉNYLEG „JÓ AZ ÖREG A HÁZNÁL”? IGAZ TÖRTÉNET EGY TÖBBGENERÁCIÓS CSALÁDI HÁZBÓL

 
X
Már követem az oldalt